Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Cuenca
Riobamba
Baños & Cotopaxi
Quito
Galápagos-szigetek
Otavalo
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Galápagos-szigetek

Amit a Galápagos-szigetekről tudni kell...
A Galápagos-szigetek Ecuador 21 provinciája közül talán a leghíresebb, a Dél-Amerikai kontinenstől 1000 km-re nyugatra található a Csendes-óceán közepén. A szigetcsoport 13 fő és sok apró szigetből áll. Hosszú ideig lakatlan volt, aztán az 1535-ös, spanyolok által való felfedezése után elkezdett szép lassan benépesedni és mára már 5 szigeten laknak emberek. Az archipelago leghíresebb lakója az 1835-ben idelátogató biológus, Charles Darwin volt, aki az állatok viselkedését és életmódját figyelve jutott az azóta már világhíressé vált evolúcióelméletére. Nevét a mai napig egész sokminden őrzi a szigeteken (többek között az egyik sziget neve fent északnyugaton Darwin nevét kapta), s a Santa Cruz szigetén működő kutatóközpont is a híres tudósról lett elnevezve. Az elmúlt évtizedekben olyannyira népszerűvé vált a szigetcsoport, hogy egyre több ecuadori szeretne már ide költözni, ezt azonban a Galápagos-szigetek szervei szigorúan szabályozzák. A kontinensről származó ecuadori állampolgárok számára a legális munkavállalás szabad, viszont nem költözhetnek csak úgy ide. Hogy ez utóbbihoz mi kell, arra már nem emlékszem pontosan de kb. annyira komoly papírok, mint az amerikai állampolgárság megszerzéséhez.

A szigeteket elsősorban az ember jelenlététől egyáltalán nem félő állatvilág tette igazán híressé, s az idelátogató turisták is ezt akarják látni. Mint például én. A szigetcsoport nevét adó óriásteknősökön kívül (melyeket "Galápago"-nak hívnak a sziget lakói) rengeteg féle madarat, fókát, leguánt lehet centiméterekre megközelíteni úgy, hogy azok rád se hederítenek. Valahol ez vonzott engem is ebben az egészben, bár tudtam, hogy nem lesz ez az 1 hét egy olcsó mulatság.

Ezúton is szeretném megköszönni drága szüleimnek a támogatását a galápagos-szigeteki kirándulással kapcsolatban, akik 3 év new yorki távollétem után a 2003-mas együtt töltött Karácsonyunkra az 1 évesre tervezett világkörüli utamhoz való hozzájárulásként ezzel az utazással ajándékoztak meg engem. Köszönöm Apuci és köszönöm Anyuci! Erre az ajándékra biztos, hogy egy életen át emlékezni fogok!

Indulás, repülés és érkezés a Galápagos-szigetekre
2004-06-04
Reggel fél 7-kor keltem, gyorsan összerámoltam azt amit még az előző este nem sikerült, majd a hátrahagyandó dolgokat betettem a Gan Eden diákszálló csomagmegőrzőjébe (nem fogok ugye megint 15 kiló felesleges cuccot magammal cipelni, ugye). Ezek után hívattam a recepcióssráccal egy taxit, s kidzsaltam Quito repülőterére 4 dollárért, majd 7:30-kor már a csomagjaimat csekkoltam a 9.30-kor induló gépre. Mivel a Galápagos szigeteken egy csomó "gyümölcsbetegség" nem létezik mely a kontinensen állandó probléma, ezért a csomagokat először egy brigád átvizsgálta, hogy megbizonyosodjanak arról, nem cipelek semmilyen ételt magammal. (Ugyanolyan karanténvizsgálat, ami Ausztrália egyes államai között is létezik.) Indulás előtt még bekaptam egy-két falatot egy közeli gyorskajáldában, kivettem egy kis lóvét biztos ami biztos alapon, majd bementem a váróba és zenehallgatás közben bámultam a gépeket, ahogy le és felszállnak.

Quito repülőtere érdekes módon pontosan a város közepére épült, lakónegyedek veszik körül mindenfelé. Teljesen poén volt látni, ahogy a hatalmas gépek egy ekkora méretű város közepén landolnak, illetve szállnak fel. A gépem indulására várakozva nem is figyeltem, hogy mit mond a hangosbemondó, hanem csak a monitort bámultam, hogy mikor jelenik már meg a "beszállás" felirat a Galápagos felé induló járatom mellett de az nem akart megjelenni. Már vagy 15 perce el kellett volna a gépnek indulnia, de én még mindig csak a képernyőt sasoltam, s amikor levettem a fülemről a fejhallgatót, akkor hallottam, hogy utolsó figyelmeztetésként a nevemet szólítják az adott gépre. (Azt persze hallanotok kéne, hogy hogy mondták ki a nevemet. Hehe, alig ismertem meg.) Rohantam tehát felfelé mint állat, de szerencsére még nem volt túl késő. A gépre érve közölték, hogy a székszámokat összecsereberélte a masina, így üljek le oda, ahol van hely. Magyaráztam a legikísérő srácnak, hogy én azért jöttem kora reggel a reptérre, mert vészkijáratos helyet akartam sok lábhellyel de ő csak a vállát vonogatta, hogy bocs. Szerencsére egy apró termetű helyi hölgy a mélynövésű méretemet meglátva átadta nekem az egyik vészkijáratos helyet, így vidáman szálltam fel Guayaquil felé. Az ecuadori TAME légitársaság összes Galápagos felé menő gépe először az ország déli végében található kikötővárosban landol, ugyanis ott rendszerint még egy csomóan felszállnak. Ez így is történt, fél óra alatt elreppentünk Guayaquilba, majd fél órás várakozás és utas fel- és leszállást követően végre célbavettük a Galápagos-szigeteket. Az út teljesen nyugis volt, összesen másfél óráig repültünk Baltra szigetéig. Továbbra sem ült mellettem senki az egész repülőút alatt, így kényelmesen elterülhettem a három egymás melletti széken.

Kb. 1 óra 20 perce repülhettünk, amikor a gépből balra kinézve megláttuk San Cristóbal szigetét az Csendes óceán közepén. San Cristóbal a szigetcsoport legkeletebbre eső szigetecskéje és az egyetlen hely Baltrán kívül, ahová repülnek a kontinensről gépek. Innen még kb. 10 percet repültünk, amikor elkezdtünk komolyan ereszkedni. Az érkezés teljesen fainra sikeredett, a pilóta finoman tette le a gépet. Első látásra a szigetek nem voltak annyira impozánsak (és ez egyébként a későbbiekben sem változott), minden csupa kopárság volt és síkság. Nem mondom azt, hogy Andok méretű hegyeket vártam zöld völgyekkel de nekifutásra nem volt akkora nagy stenk a látvány mint amire számítottam. Mindegy, végül is nem is ez a dög a szigetekben, hanem azok élővilága. A repülőről leszállva beballagtam a reptér épületébe és beálltam a sorba. Sorbanállás közben vettem észre, hogy a repülőn kitöltött "belépési formulát" a gépen hagytam, így rohanhattam vissza érte. Szerencsére megtaláltam, így 3 perc múlva már újból a sorban álltam. Várakozás közben beszédbe elegyedtem egy sráccal aki előttem állt és mit tesz isten - KICSI A VILÁG!!!! -, magyar volt a srác. Ha nem veszem észre az útlevelét, akkor valószínűleg angolul beszélgettünk volna végig. Teljesen megörültem neki, hiszen indulásom óta Sulyok Csabin kívül (akivel Brazíliában pendültem) nem találkoztam magyar emberrel. (Ja de igen még La Pazban a hostelben egy sráccal egy pillanatra.) Na mindegy, szóval megörültem a találkozásnak. Kiderült, hogy a srác Lóránt Attila, a magyar National Geographics profi fotósa és Post Edison nevű számítógépes grafikai cég vezérigazgatója is egyben. Attila néhány napra érkezett a szigetekre, hogy a páratlan élővilágot lencsevégre kapja. Kellemesen elbeszélgettünk, majd intermezzoként befizettük a 100 dolláros (megismétlem: száz amerikai dollár) belépődíjat a Galápagos Nemzeti Parkba. Jól levettek a piszkok. Ezek után átvettem a csomagokat és elköszöntem Attilától, mivel ő egy már Quitóban leszervezett túrára jött - és így már a reptéren várták - én meg mindenféle szervezés nélkül jöttem. Kiballagtam tehát a reptér elé és felszálltam a Puerto Ayora felé menő buszra.

A buszra szállva azonnal leszólított egy angol lány, Helen, s a rövid pár szavas információcseréből komoly beszélgetést farigcsáltunk pillanatok alatt. Találtam egy cimborát azonnal, így már nem is egyedül mentem tovább. A repülőtérről induló busz csak Baltra sziget végéig ment, ahol ugyanis egy apró szoroson át kellett hajókáznunk egy komppal, hogy szigetcsoport központi szigetének számító Santa Cruz-ra átérjünk. Ez meg is történt pillanatok alatt, s negyed óra elteltével már egy helyi buszon ülve szakítottuk az utat a szigetek "fővárosa", Puerto Ayora felé. A közel másfél órás zötykölődés alatt jó sok mindenről beszélgettünk és megegyeztünk, hogy ha sikerül a terveinket egyeztetni, akkor együtt megyünk az egy hetes, sok-sok hajókázással teli "Galápagos kalandra". Puerto Ayora-ba érve leszálltunk a buszról és elindultunk szállás után nézni. 5 perc séta után belefutottunk a jó öreg Freddy-be, aki egy utazási iroda tulajdonosa és mellesleg már Quitoban is ajánlották nekünk az öreg Old Shatterhand-ot. Freddy fennhangon reklámozott egy "last minute" akciót, mellyel 2 nap múlva már egy 7 napos túrán lehetnénk, ráadásul mindezt 440 dollárért ami Galápagos viszonylatban egész korrekt ár. A 1 hetes túra ennyi zs-ért mindent tartalmaz az idegenvezetőtől a szálláson át a napi háromszori kajáig. Igazság szerint nem akartunk azonnal beleugrani a dologba (hiszen még csak épp akkor érkeztünk és gondoltuk, hogy lesz még egy csomó hasonló ajánlat) de míg én Freddy irodájában maradtam, Helen elment körülnézni 1-2 helyre és sehol nem talált ennyi pénzért ilyen lehetőséget, ráadásul 2 angol sráctól azt is megtudtuk, hogy ők már az egész szigetet körbejárták és alig van valami a szigeteken, ami elérhető. Max. 1 hét múlva lett volna valami és az is több lett volna mint 440 pesó. Magyarul a kontinensről (Quitóból és Guayaquil-ból) már mindent lefoglaltak. Így aztán úgy határoztunk, hogy megvesszük Freddy-től az utat. Még volt pont 2 hely, szóval minden stimmelt. Péntek volt, a túra vasárnap indult, így még volt 1 teljes napunk is, hogy P. Ayora környékén körülnézzünk. Igen ám, de amikor fizetni akartunk, akkor kiderült, hogy van valami bibi. Az van ugyanis, hogy minden egyes hajónak van egy adminisztrátora, aki eladja a helyeket (hol, amennyiért el tudja azokat adni) az utazási irodáknak. Ebből következően gyakori dolog az, hogy ugyanarra a hajóútra jövők különböző árat fizetnek, ha más helyről veszik az utat. Ha te fizeted a legkevesebbet az jó érzés, ha a legtöbbet, az valószínűleg igen szar érzés tud lenni. A bibi pedig az volt, hogy a Freddy által már reggel előre kifizetett két helyet a hajó adminisztrátora eladta több pénzért valaki másnak. Freddy ezen baromi ideges lett - érhető okokból - mivel ő már kifizette azokat a helyeket és ez abszolút inkorrekt üzleti húzás volt. Az adminisztrátor srác, bizonyos Paddy Santiago persze a világ minden pénzéért sem volt hajlandó az irodába bejönni, így Helen-nel összesen már 3 órája vártunk (étlen-szomjan, még szállásunk sem volt), mire végül valami vakerral befenyítették a Paddy-t, aki ennek hatására betolta az arcát az üzletbe. Itt egy újabb fél órás küzdelem következett de a végén nagynehezen elértük, hogy a csávó aláírjon egy olyan szerződést, amiben az is bennefoglaltatott, hogy a hajó belsejében fogunk egy két ágyas kabint kapni. Ekkor még nem is tudtuk, hogy ez a papírdarab fogja megmenteni az 1 hetes kirándulásunkat. A fizetés és boldog távozás után a Freddy Tours-szal szemközti Lirio del Mar nevű hotelbe mentünk, ahol 8 USD / kopf-ért kivettünk egy 4 ágyas szobát. (Annál kisebb nem volt ugyanis.)

Helenről annyit egyébként, hogy egy óriási fazon, "laza mint a rigalánc" típusú nő és baromi jó fej. Az angliai Birminghamből származik, 31 éves, 8 éves komoly kapcsolatának szétmente és a közös apartman eladása után egy csomó készpénzre tett szert és úgy gondolta, hogy elindult világgá egy néhány évre. Abszolút megértettük egymást, már csak annyi hiányzott, hogy még tetsszen is nekem de ez a kritérium valahogy nem akart összejönni. Persze ez nem is számított igazán, mert a lényeg, hogy találtam egy jó fej útitársat, akivel tudtam, hogy jól fogok szórakozni a Galápagos-szigetek körbehajózása közben.

A szállás elfoglalása után elmentünk kajálni egyet a sarki étterembe és közben jókat derültünk azon, hogy a sok utazási iroda közötti válogatás helyett micsoda egy véres harcot vívtunk azért, hogy a vasárnapi hajóra felkerüljünk. Kaja után interneteztünk egy sort, majd egy helyi szupermarketben vettünk egy-két szükséges táplálékot. Puerto Ayora nem egy világváros, így nem sok mindent lehetett ott csinálni, így az este már nem is csináltunk egyebet, csak a szálláson szinyelgettünk. Lefekvés előtt gondoltam írok egy kis naplót de a szeretett iBook-om valahogy nem akart elindulni. Hosszú tesztelgetés után aztán végre elindult, s megnyugodtam, hogy akkor nem lehet túl nagy a baj. (Persze ezt én csak hittem...) Este 10 körül aludhattunk el.

Egész napos móka és izzadság Puerto Ayora környékén
2004-06-05
Az előző esti korai fekvés korai kelést eredményezett. Az idő sajnos elég borongós volt, ami nem dobott fel igazán. Ami viszont mégkevésbé dobott fel az az, hogy a számítógépem a kelés után megint nem akart elindulni. Most viszont egyáltalán nem. Bármit csináltam, a képernyő sötét maradt. Áááááááááááááá!!!!!!!! Ez aztán igazán nem hiányzott. Elvileg azért vettem Apple laptopot mert arra az összes eladó azt montda még az USA-ban, hogy az tutira nem romlik el. Ez az állítás persze Murphy törvényeivel ellenkezik tehát nem lehet igaz, de a helyzet, hogy a statisztikák azt mutatták, hogy a Macintosh gépei tartósabbak mint az egyéb PC típusú gépek. (Elmondanám nektek, hogy ez egy hatalmas nagy KAMU!!!!) Nagy szomorúan visszatettem a gépet a tokjába és elindultam Helen-nel sétálni egyet.

Első körben elmentünk a bankból kivenni egy kis zsírt, majd elsétáltunk a TAME légitársaság irodájába, hogy a Quito-ba visszafelé menő repjegyet átcseréljük a pontos dátumra (most hogy már tudtuk, hogy mikor fejeződik be az egy hetes kirándulásunk). Mindezek után pedig elmentem egy internetkávézóba, hogy kiderítsem, hogy mi is történt a laptopommal. Legnagyobb meglepetésemre az Apple szervízweblapjának első oldalán megtaláltam a linket az adott problémához, melyről kiderült, hogy egy típushiba (név szerint: a Logic Board mondta be az unalmast) és minden bizonyos szériaszámú iBook-kal előbb-utóbb megtörténik ez a bibi. Ez meg aztán még idegesebbé tett, mert mi az hogy egy Macintosh géppel ilyen típushiba történhet? Nem volt azonban mit tenni, írtam 1-2 üzenetet egy felhasználói fórumba, hátha valaki ír nekem valami okosságot későbbre. Tudván a hibát egy kicsit azért megnyugodtam egy idő után, bár nem nagyon láttam az esélyt arra, hogy a problémát gyorsan orvosoljam. Na mindegy, ami megtörtént az megtörtént, nem tudtam mit csinálni.

A következő programunk Helen-nel a közeli Teknős-öböl (Bahia de Tortuga) lecsekkolása volt, ami kb. 45 percnyire volt Puerto Ayorától nyugatra. Kb. 15 perc után elértünk egy kapuhoz ahol be kellett magunkat regisztrálni egy könyvbe (amiben ismét nem találtam túl sok magyart), majd egy igencsak ronda erdőféleségen kellett fél óráig átballagni, hogy elérjük a Teknős-öblöt, ami nem volt már mint egy beach, azaz egy tengerparti homokos rész. Nos, ez sem volt a gyönyörűség nonpluszutlrája, bár borongós időben egyetlen beach sem az. Kb. 20-30 helyi emberke próbált szörfözni a hullámokon, valamint ugyanennyi másik élvezte a "napsütést". Helen-nel mi végigsétáltunk a parton és elértünk egy sziklás részhez, ahol egy csomó tengeri iguána, meg sally light footed crab (azok a kis vörös színű rákok) figyeltek. Első körben itt tapasztaltuk meg, hogy az állatok mennyire nem félnek az embertől, mivel az iguánákhoz csak ha iszonyat közel merészkedtünk, akkor kezdtek el prüszkölni meg valamilyen folyadékon az orrukon át spriccelni. Jól megijesztettek, hehe. A sziklákon 1-2 pelikán is pihent nyugisan és őket sem nagyon érdekelte, hogy 2 méterről fényképezzük őket Helen-nel. A sziklás rész után egy másik kis öbölszerű részhez sétáltunk át, ahol ugyancsak egy halom tengeri iguána sütkérezett a kövekkel szegélyezett ösvény közepén, s ezek is alig akartak arrébb menni, mikor megközelítettük őket. Ezek után pár percet mentünk egy csomó kaktusz között majd megláttuk az első "blue footed booby" (kék lábú bubi) párt, ahogyan azok egy szikla szélén üldögélnek és figyelnek, mint gép. Annyira édesek voltak, hogy azonnal beléjük szerettem. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, mert hogy lehet beleszeretni egy madárba, de higgyétek el nekem, hogy a blue footed booby (vagy spanyol nevén piqueros patas azules) a legédesebb madár amit valaha láttam. Később még írok arról, hogy miket művelnek ezek a "csodamadarak" udvarlás gyanánt pl. Szóval figyeltük Helen-nel a bubikat és vagy 15 fényképet készítettünk róluk egymás után. Ezt követően leültünk egy sziklára és beszélgetésbe elegyedtünk egy oltári szerény és jófej helyi taggal, akiről kiderült, hogy ügyvéd és született Galapageno. A beszélgetésünk során megtudtam tőle, hogy az utóbbi időben elég sok "háborúzás" folyik a sziget halászai és a hivatalos szervek között. Az van ugyanis, hogy a halászoknak sok pénzt hozó "pepino del mar" (magyarul: tengeri uborka) nevű halfajta veszélyeztetett számúvá csökkent, s ezért a szervek idegiglenesen betiltották a halászatukat a szaporodást elősegítendő. Viszont a "tengeri uborka" rendkívüli afrodiziákum állítólag, legalábbis egyes ázsiai országok így gondolják és így igen magas díjakat fizetnek a galapagosi halászoknak ezért a halért. A jövőbe nem látó buta helyi halászok viszont nem gondolkoznak, ugyanis ha ilyen ütemben folytatódik a pepino exportálása, akkor 2 év múlva egyetlen egy sem lesz már az óceánban és akkor tutira vége a jövedelmező biznisznek. Persze nem kell a Galápagosra menni az emberi hülyeségért. Az egész világon egyre nagyobb probléma az erdők kiirtása is többek között, s talán majd akkor jövünk rá, hogy elrontottunk valamit, amikor majd bele akarunk szippantani a levegőbe aztán nem lesz mit lélegezni. Szevasz. Az érdekes fél órás beszélgetés után komótosan visszasétáltunk Puerto Ayorába.

Visszaérkezés után bekaptunk egy gyors ebédet, majd Helen elsétált pihizni a szállodába, én meg ráereltem a számítógép problémára újfent. Mivel a felhasználói fórumba senki nem írt használható tanácsot, így Floridában élő Prepszent Zoli (Papó) barátomhoz fordultam segítségért. A vele folytatott 1-2 órás csevegés közben megszereztem a quitoi Apple szervíz címét is, akik esetleg majd segíteni tudnak a bibin, ha visszatértem a fővárosba. Mindezek után pedig felhívott engem a jó öreg Papó barátom telefonon is és vagy másfél órán keresztül beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Anno több mint két évig laktunk együtt New Yorkban és most meg már egy éve nem láttunk egymást. Frankó gyorsan elszalad az élet, ejnye na.

A telefonálás után vettem egy kis kaját és visszaballagtam a hotelbe pihenni. Az este hátralévő részében már csak beszélgettünk Helen-nel jó sokat erről-arról, majd 3/4 10 magasságában elpilledtünk. Másnap indult az egy hetes móka, rá kellett pihenni az előttünk álló "megpróbáltatásokra".

Galápagos kirándulás: 1. nap - Baltra és Santa Cruz (Bachas-öböl)
2004-06-06
Reggel korán kellett kelnünk, mivel Freddy szerint a hajónk érkezése 9 órára volt várható. A terv az volt, hogy a reptéren találkozunk majd az idegenvezetőnkkel, aki a hajóra visz minket. Indulás után még visszafordultunk egyszer mivel kiderült, hogy a hajón nincs pipásbúvárkodáshoz (snorkeling) semmilyen felszerelés, a nélkül meg a Galápagos-szigeteken nem lehet sehová menni. Legalábbis nem érdemes. Freddynek szerencsére volt egy rakat ezekből, így 10 dollárért adott is nekünk egy szettet az egész hétre. Végül aztán tényleg elindultunk és kicsivel több mint 1 óra alatt eljutottunk a baltrai reptérre. Itt vártunk, vártunk, vártunk vagy egy órát, majd Freddy kapott egy telefont, hogy nem a reptérre jön majd az idegenvezető, hanem a Baltra és Santa Cruz szigetek közötti szorosba érkezik a hajó mindenkivel együtt. Busz nem lévén Freddy egy kisteherautó vezetőnek fizetett egy pár dolcsit, s az visszavitt minket a szoroshoz. Ide Freddy már nem jött velünk, hanem csak a lánya, aki egyfolytában csak azt magyarázta, hogy a ránk váró kabin a hajó jobbelejében található és amikor a hajóra érünk, azonnal foglaljuk el a kabint. Az egész egy kicsit simlisnek tűnt és kérdeztem a csajszitól, hogy miért kell ennyire biztosnak lennünk ebben és odafigyelni ilyen dolgokra külön, amikor a szerződést aláírtuk és ugye nincs mitől félnünk. Ő erre nem reagált komolyabban csak annyit említett meg, hogy a hajó adminisztrátoraként dolgozó Paddy nevű csávó egy szavahihetetlen ember és szerinte be fog kavarni. (Mivel előző nap ugye már téma volt az, hogy a Freddy előre lefoglalt helyeit ez a manus eladta valaki másnak is, több pénzért.) A lényeg, hogy nem örültünk annak, hogy taktikázni kell, de mivel már fizettünk és lemaradni meg nem akartunk a hajóról, ezért bólintottunk az "előírásokra".

A hajó a vártnak megfelelően 10 óra magasságában meg is érkezett, majd az ahhoz kapcsolt kisebb motorcsónak ki is jött értünk a partra, hogy felvegyen minket. Rajtunk kívül még 4-en szálltak be a hajóba, ami már csak azért is furcsa volt, mert Freddy állítása szerint a hajón 4, azaz négy hely volt. Na mindegy. Hajónk egy Cormorant néven futó bárka lett, ami már az első pillanatban sem tűnt luxusnak, de hát ez nem is érdekelt minket. Végül is 440 dollárért a Galápagoson 1 hétre olcsóbbat nagyon nehéz találni és hát ez együtt jár 1-2 kellemetlenséggel is. Mint pl. hogy a hajó teljes gáz. Az "előírásoknak" megfelelően a hajóra érve azonnal "berontottam a hajótestbe" és a Freddy által elmagyarázott kabinba siettem. Az info igaz volt, az omiózus kabin tényleg üres volt, így Helen-nel gyorsan be is rendezkedtünk. (Pedig ez ekkor még piszkos volt az előző utasok miatt és ránk is szóltak, hogy ne cuccoljunk be, de én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ez bizony az én/mi kabinom/unk és ne is várják, hogy a csomagjaimat kivegyem onnan.) Freddy "előrejelzése" is természetesen igaz volt, azaz 2 embernek nem jutott hely a hajón. Ezek pedig a nálunk 100 dollárral többet fizető angol srácok voltak, Tim és Troy. A bárkán már rajta volt 6 izraeli, 1 ausztrál és egy japán srác, valamint 6 új emberként jöttünk mi, 2 mexikói és az említett 2 brit srác. Az elrendezkedés után az adminisztrátor Paddy azonnal megjelent a hajón és elkezdődött a cirkusz. Első lépésként egyből hozzám jött oda (mivel én voltam az egyetlen spanyolul beszélő, akinek nyomhatta a hazai rizsát) és megkért, hogy valahogy hozzunk össze egy "üzletet", amivel mindenki jól jár. Az üzlet az volt, hogy mi leszállunk a hajóról és ő meg majd "valamikor a közeljövőben" szerez nekünk egy másikat, ami jobb mint a Cormorant. Én mondtam neki, hogy ez nekem nem buli, szóval elállok a páratlan lehetőségtől. A csávókám erre rimánkodni kezdett, hogy ne b....ak ki vele, mert az angol srácokat befoglaló iroda az egyik legprominensebb Puerto Ayorában és azokat nem hagyhatja cserben. Én mondtam neki, hogy szórakozni jöttem a Galápagosra (és különben meg 1000 dolláromba kerül ez a móka, ami NEM aprópénz számomra) nem egyezkedni és hagyjon békén, ő kotyvasztotta ezt a szart és most bizony eljött az ideje, hogy elfogyassza azt. Hosszas magyarázkodásának végül a kapitány megjelenése vetett véget, aki közölte, hogy mennünk kell az első kiruccanásunkra, a közeli Bachas beach-re Santa Cruz sziget északi oldalán. Paddy közölte, hogy később még visszatérünk a problémamegoldásra, majd leszállt a hajóról. A kellemetlen kezdést még az is fokozta, hogy a hajón már 3 napja utazó izraeli csapat (lányok-fiúk egyaránt) azonnal panaszkodni kezdett, hogy ennyi plusz ember esetén a kaja mennyisége is csökkenni fog, meg a WC-re is többet kell várniuk majd, meg ehhez hasolnók. Hát, nem mondom nem volt valami szívet melengető a fogadtatás, de a Paddy által rendezett cirkusz mellett még így is eltörpült. A hajó legénysége a turistákon kívül 5 fő volt: az idegenvezetőnk Roman, egy 25 éves vérbeli galápagoson született jófej srác, a hajóskapitány (akinek a nevét 1 hét alatt sem derítettem ki, mivel mindig "El Capitan"-nak hívtuk az öreget), valamint egy fiatal szakács Pedro, Guillermo, egy 40 év körüli felszolgáló / tisztítóemberke és Heriberto Madrid a hajósinas, aki egy fekete srác volt Ecuador Oriente nevű esőerdős vidékéről.

Egy pár szóval kitérőben arról, hogy hogyan is működik egy ilyen Galápagos túra. Nos, ha kevesebb mint egy hetes túrát tervez az ember, akkor ugye választani kell, hogy a központi Santa Cruztól délre vagy északra eső szigeteket akarod megnézni. A déli és északi szigetek körtúrája általában egyaránt 3-3 nap. Mivel a hajó a kettő között mindenképpen visszatér egyszer Puerto Ayorába, másodszor meg Baltra szigetére, így a hajóra szállásnak 2 lehetősége van. Vagy az északi vagy pedig a déli szigetek után csatlakozik az ember. Az 1 hetes teljes körtúrák általában csütörtökön indulnak Puerto Ayora kikötőjéből és a következő hét szerda estéjén érnek vissza ugyanoda. A tervben először az északi szigetek vannak benne, utána pedig a vasárnapi Baltra melletti kikötés után 4 nap dél következik. Mivel mi vasárnap csatlakoztunk a hajókázáshoz, így mi először délre mentünk a hajón már 4 napja utazó csapattal (kivéve azokat akik hozzánk hasonlóan az azt megelőző vasárnap kezdtek és ezen a vasárnapon fejezték be a túrát), s várható volt, hogy szerda után újabb emberek csatlakoznak majd hozzánk. Ez így is lett de erről majd később. A lényeg, hogy mi végül is az 1 hetes út közepébe csatlakoztunk bele és ezzel együtt járt az is, hogy egy egész napunk lesz Puerto Ayorában a dél és észak között. Ez persze nem baj de erre is külön oda kellett figyelnünk (erre még Quitoban figyelmeztettek minket a szigeteket már megjárt utazók), mivel az utazási irodák erre a P. Ayorában töltött napra is előre kiszámlázzák a napi X összeget, s ugye a mi esetünkben még 65 dollár is csillagászati összeg lett volna egy olyan napért, amikor csak annyit csinálunk a hajón, hogy ott eszünk de az sehová nem megy. (Csütörtöki indulás esetén a körtúra ugye csak 6 napos, mert akkor az utolsó P. Ayorában töltött nap nem számít bele a napok közé.) Szóval a lényeg, hogy még érkezésünk napján a szerződésaláírás előtt elmondtam Freddy-nek ezt a "problémát" (pláne, hogy az induló és érkező vasárnapot is teljes napnak számolták, s ezzel "8 naposra növelték" a kirándulást), így végül abban egyeztünk meg, hogy a teljes napokért 65 dolcsit fizetünk (ami 6x65, azaz 390 pénz), valamint az utolsó reggelért és a Puerto Ayorában töltött napért (melyben benne van a szállás és 3x kaja is) együtt 50 dollárt, s ezzel jött ki a 440-es végösszeg. Ha időben legfoglaltuk volna ezt, akkor még egyezkedni is tudtunk volna többet, de tekintve azt, hogy még ezekért a helyekért is "véresen" megizzadtunk, már nem akartunk többet az áron alkudozni.

Az aprócska kikötőből Bachas Beach-re mindössze fél óra alatt eljutottunk, s útközben elfogyasztottuk első ebédünket is. Hát, nem volt egy Hilton szintű a felhozatal de legalább megteltünk tőle. Bachas felé útközben még beszédbe elegyedtem a velünk együtt hajóra szálló mexikói párral (Alonzo és Paulina) és jó sok minden érdekességet megtudtam tőlük. Először is valószínűleg nem csóró gyerekek, azaz van mit a tejbe aprítaniuk. Másodszor 25 évesek voltak mind a ketten és fotóriporterként már 2 éve járták a világot. Mind a ketten igazi profi fényképezővel utaznak és csodaszép képekkel "fűszerezett" cikkeiket a legmenőbb mexikói utazási magazinoknak adják el jó pénzért, s ebből mindig összeszednek annyi pénzt, hogy egy új helyre utazzanak belőle. Persze dolgoznak eleget azon, hogy a cikkek profik legyenek de 25 évesen ilyen életstílust folytatni óriási stenk. Csak lestem, majd leesett az állam, hogy ez mekkora nagy ötlet. Persze biztos vannak jó kapcsolataik de akkor is. Ráadásul szereztek az egyik magazinuktól egy "sajtó" feliratú hivatalos cimkét, mellyel néha méregdrága hotelekben is ingyen szállnak meg és még vacsorázni is meghívják őket. Komolyan mondom, ezt kéne nekem is csinálni. Teljesen bogarat ültettek a fülembe... :) Először persze végigcsinálom ezt a túrát úgy, ahogy terveztem, aztán majd meglátjuk.

Szóval Bachas Beach. Az időközben felhők mögül előbukkanó nap miatt már az odavezető út is csodás volt (főleg persze azért mert láttunk egy csomó pelikánt, ahogy ide-oda szállnak egyik tengerből kiemelkedő szikláról a másikra), bár a szigetek látványa őszintén szólva nem annyira impozáns. A Galápagos-szigetek ugyanis vulkáni eredetűek, így a rajtuk lévő vegetáció igen gyér (Ez ellentmondás tudom, mivel a vulkanikus föld elvileg a legjobb táptalaj de akkor is). Sok a bokorsivatagos rész és rengeteg helyen a fák is teljesen ki vannak száradva. Bachas Beach napos időben mindazonáltal csodás volt és az ott töltött 2 órás sétálás kellően fain indítás volt számomra. Elsőnek egy második világháborús hajóroncs maradványait néztük meg, majd elsétáltunk egy lagúnához, ahol sütkérező tengeri iguánák figyeltek és 1-2 flamingó. Az állatokat egyáltalán nem zavarta a jelenlétünk de ez persze még semmi nem volt ahhoz képest, ami később következett. A tengerparton sétálva összefutottam ismét Lóránt Attilával, ekkor készült a fotóalbumban is látható kép. Sajnos mivel a Galápagos túrák hasonló útiterv alapján működnek, így sok-sok hajó egyidőben ér ugyanazon helyre, ami sokszor rengeteg turistából származó kellemetlen "tömeget" eredményez. Ez ellen viszont semmit nem lehet tenni sajnos. A pénz beszél, a sziget természetvédelmi törvényeinek pedig meg kell felelni. Pont. Bachas Beach volt az első hely, ahol Sally Light Foot crab-eket is láttunk (melyek közepes méretű vöröses-sárgás színű rákok - tipikus Galápagos lakók ők is). Nagyon édesek voltak. A sétát aztán tengerparti pihi követte - lehetett volna úszni is de annyira azért nem volt jó idő - majd visszaszálltunk a hajóra és újfent elhajókáztunk a Baltra és Santa Cruz közötti kikötőbe. A visszafele utat a bárka fölött néha csoportokban repülő csodálatos fregatt madarak tették felejthetetlenné, ahogy a vakító napsütésben méltóságteljesen szárnyaltak fent a magasban. A kikötőbe való visszaérkezéskor aztán megvacsoráztunk és elkezdődött az esti "cirkusz".

Vacsora után újból megjelent Paddy és a reggelihez hasonló ajánlatokkal állt elő. Én persze továbbra is csak mosolyogtam és hajtogattam a manusnak, hogy "eszedbe se jusson papa, hogy leszállok erről a ladikról" de a csávókám hajthatatlan volt, Beszéd közben egyfolytában "letestvérezett" (spanyolul ez hermano, szóval mindig "hermano"-val kezdödtek és fejeződtek be a mondatok) de ez sem segített, mondanom sem kell. Paddy-nak ráadásul iszonyúan idegesítő magas kappanhangja volt, komolyan mondom úgy beszélt a manus mint egy beszédre megtanított papagáj. Hülyét kaptam a hangjától, főleg, hogy állandóan ugatott, mint egy figyelemhiányos öleb. Egy idő után mondtam Helen-nek, hogy nekem ebből elég volt, vonuljunk be a kabinba. Ez egy ideig működött is, amíg nem megjelent a kapitány és megkért minket, hogy a túlfoglalás miatt NEKÜNK kell végül leszállnunk a hajóról. ... ÉS EKKOR vettem én elő a Paddy által is aláírt szerződést, ami sakk-mattot adott a továbbra is fáradhatatlanul csaholó hajóadminisztrátornak. A kapitány közölte, hogy mi maradunk és megkérte Paddy-t, hogy a kabinnal nem rendelkező angol srácokkal hagyja el a hajót, mivel már így is késésben vagyunk, ő pedig 12 turistánál többet ezen a hajón nem hajlandó szállítani. (Még a mexikói pár is csak a kapitány melletti igen apró és kényelmetlen kabinban kapott helyet de az legalább biztos volt, őket nem piszkálta senki.) Nem volt mit tenni, Paddy és az angol srácok leszálltak, mi pedig este 11-kor elindultunk az Isla Plaza Sur szigete felé. A hajó motorja iszonyú hangos volt, így hosszú forgolódás után sikerült végre elszenderednem az éppen hogy csak 190 cm-es kabinágyon.

Őszintén szólva magam is meglepődöm, hogy mennyit írtam erről a napról de egy ilyen sztorit nem írhattam le részleteiben, erre mindenképpen emlékezni akarok és talán tanulsággal szolgál azok számára is, akik a Galápagos-szigetek meglátogatásán törik a fejüket.

Galápagos kirándulás: 2. nap - Isla Plaza Sur, Isla Santa Fé
2004-06-07
Reggel 6:50-kor a Plaza Sur sziget melletti öbölben ébredtünk. "Előírás" szerint a reggeli 7-kor kerül minden nap szervírozásra, s mivel a programok is korán indulnak, ezért az első étkezésről nem akartam lemaradni. Helen és Xavier már fél 6-kor felkeltek, ők ugyanis 6-kor egy búvármerülésre mentek a közeli Gordon Rocks mellé, ahol állítólag a Galápagos közeli kalapácsfejű cápák tucatjával élnek (ezt nem tudom, hogy így mondják-e, angolul "hammerhead shark" a nevük). Sajnos nem volt szerencséjük, mert a tenger morgolódása miatt ezek a nem éppen szép cápák távol maradtak az említett sziklától ezen a reggelen. A balszerencse belekerült 60 US dollárjukba. Huhhh.

Reggeli után a kis motorcsónakkal áthajóztunk a szigetre és elindítottuk a számunkra első idegenvezetett sétát. Az idő egy kicsit borongós volt és szemerkélt az eső is de szerencsére ez itt nem volt gáz annyira. Az állatok ugyanis így is, úgy is láthatók, nem bújnak el. Első komolyabb találkozásunk a galápagosi fókákkal meg is történt ezen a helyen. (Csak a pontosítás kedvéért ezek a fókák valójában nem is fókák, hanem ún. "sea lion"-ok, azaz tengeri oroszlánok, s annyi különbözteti meg őket a fókáktól, hogy először is nekik nincs bundájuk, másodszor nagyobb a fülük, harmadszor meg okosabbak és jobban idomíthatók. Az amerikai Sea World komplexumokban látott fókák valójában egytől-egyig tengeri oroszlánok!!) A tengeri oroszlánok tehát állati fazonok voltak, jelenlétünktől nem zavartatva magukat teljesen közel engedtek magukhoz, sőt még egymás területéért is tőlünk pár méterre küzdött meg 2 hím egymással. Fantasztikus látvány volt. A sziget "második" fontos lakója a szárazföldi leguán (azaz "land iguana") volt. Ezek a ritka állatok az összes Galápagos-archipelagohoz tartozó sziget közül csak és kizárólag Plaza Sur és Santa Fé szigeteken élnek, ezért őket különösen nagy stenk volt látni. Jópofa volt, ahogy iszonyú "megfontoltan", halál nyugisan húzták magukat egyre előrébb a sziklás talajon és csak akkor álltak meg "komolyabb" szünetre, amikor fél méteren belül merészkedtünk. Ilyen alkalmakkor az orrukból fröcsköltek valami fehér anyagot a kis piszkok. :) A harmadik állat pedig az angolul "swallowed tailed gull"-nak nevezett (magyarra lefordítva "lenyelt farkú sirály" - ez biztos nem a hivatalos megnevezése nálunk :) sirány volt. Én alapjába véve nem igazán szeretem a sirályokat, de ezek az állatok egyszerűen gyönyörűek voltak. A szürkés-fehér tollazatukkal és a szemük körüli piros karikával igazán édesen néztek ki. A Plaza Sur sziget elég kicsi volt, így viszonylag gyorsan körbesétáltuk a kijelölt turistaösvényt. A sziget egyébként elég kopár, csak hatalmas kaktuszok és mindenféle színes bokrok találhatók rajta.

A Plaza Sur-on látott állatok életéről és szaporodásáról Roman mesélt nekünk egy, s mást de mivel én úgy sem tudnám pontosan visszaadni a nekünk átadott pontos biológiai tényeket (s ettől a galápagos további állataival kapcsolatban is elállok), ezért az érdeklődők figyelmébe David Attenborough könyveit ajánlom melyek képekkel, leírásokkal és illusztrációkkal ezeknek a csodás élőlényeknek a világába pontos betekintést adnak.

A Plaza Sur sziget után visszaszálltunk a Cormorant-ra és továbbhajóztunk az aznapi 2. sziget, Santa Fé felé. Én oktondi "faszagyerek" (bocs a kifejezésért), azt hittem, hogy a 17 éves koromban első Calais-Dover viszonylatú kompozásom alkalmával fellépett tengeri betegségből már régen kinőttem, így vidáman a hajó elején álltam (mint Rose és Jack a Titanic-ból) és élveztem a tenger hatalmas hullámait. Hát nem nyertem. Az idő ugyan időközben kiderült úgy-ahogy, a tenger nyugisnak tűnű hullámzása mégis inkább egy állandóan lefelé és felfelé száguldó hullámvasutazáshoz hasonlított, így a hajót dobáló hullámok egy fél óra alatt olyan fejfájóssá tettek, hogy majd kihánytam a belső szerveimet. (A vizuális típusú olvasoktól ezért a mondatért külön bocs.) Egy hozzám hasonlóan szenvedő izraeli lány tanácsára - aki egy tengeribaj elleni tablit is adott - vízszintesbe helyeztem magam az étkezőben található padon és így sikerült hányás nélkül átvészelni a néhány órás átkelést. Santa Fé melletti öbölbe érve aztán megebédelt a csapat és egy rövid pihi után a kiscsónakkal újabb partraszállást hajtottunk végre.

A Santa Fé szigeten nem láttunk "új" állatokat de ettől függetlenül csodálatos volt az 1 órás "felfedezőút". Az ösvény kezdőpontja melletti beach természetesen itt is tele volt tengeri oroszlánokkal, akik közé nyugodt szívvel besétálhattunk fényképezkedni. Rajtuk kívül pedig láttunk egy-két hatalmas szárazföldi leguánt (ezek nagyobbak voltak mint a Plaza Sur-on látottak) is és egy csomó érdekes kaktuszfélét. A sziget vegetációja Santa Fé-n sem volt trópusi őserdőhöz hasonlító, s erre is inkább a kopár jelzőt használnám, mint a dús növényzetűt. A szigeti séta után következett a délutáni pipás könnyűbúvárkodás, azaz a snorkeling. A Nap forró és égető sugarainak köszönhetően először még alig vártam én is, hogy a vízben úszkálhassak, az időnkénti befelhősődés miatt viszont 20 perc ide-oda "kapálódzás" után már a szárazba vágytam. A snorkelezés mindazonáltal óriási volt, láttunk egy csomó színes halat, csodás korallokat és vízben játszadozó tengeri oroszlánokat. Már pont készültem kifelé a vízből, amikor Madrid odakiáltott nekünk, hogy 50 m-rel arrébb egy hatalmas tengeri teknős úszkál a víz felszínén. Odaúsztunk gyorsan mindannyian és még időben érkeztünk, így rendesen bevizsgáltuk a masszív páncélost. Sajnáltam, hogy a fényképezőm nem vízálló, annyira szívesen kattingattam volna a víz alatt is. A teknőssel való együttúszkálás után aztán visszaúsztam a hajóhoz. A nálam kitartóbbak (akikből sok volt) még rájákat is láttak, de gondoltam erre még nekem is lesz esélyem majd később. Azt egyébként fontos itt megemlítenem, hogy az itteni - és az ez utáni - pipás búvárkodások is mind az egyes szigetek félig elzárt öbleiben történtek meg, nem pedig a nyílt óceánon.

A hajóra visszaszállást komoly banánevés követte (szerencsére abból volt elég, így időnként fellépő éhségünket mindig kismajomként csillapítottuk), majd egy frissítő kávé és egy kártyaparti a kapitánnyal és Roman-nal. Én a kapitánnyal voltam egy csapatban és nyertünk, hohóóóóóó. Ez jó "belépő" volt számomra, ugyanis bármilyen hajó kapitányával jóba lenni csak előnyt jelenthet. :) A kártyaparti után frissítőleg lezuhanyoztam, majd 7-kor vacsi következett. (Ezek a vacsorák általában rizs, valamilyen zöldségek és jó esetben hal vagy hús, rossz esetben meg ezek az "extrák" nélkül kerültek szervírozásra. Nem pukkadtam ki a mennyiségüktől de azért kellemesen megtöltött szinte mindig.) Vacsi után felfeküdtem a hajó tetejére, feltettem az fejhallgatómat a fejemre és kedvenc dalaim hallgatása közben a csillagokat néztem és azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy ilyen csodákat átélhetek.) Aludni végül is valamikor 8-9 magasságában tértem, amikor a hajóval elindultunk egy 7 órás újabb átkelésre. Következő állomás: Espanola-sziget!

Galápagos kirándulás: 3. nap - Isla Espanola (Bahia Gardner és Punta Suarez)
2004-06-08
Hogy pontosan mikor érhettünk az Espanola-sziget északkeleti végében található Gardner-öbölbe azt nem tudom, mert ezt az utat egész jól átaludtam. A kapitány szerint éjjel 1-2 felé futottunk be. Kérdeztem az "öreget", hogy miért este 8-kor indulunk mindig tovább, s azt a választ kaptam, hogy azért, hogy korán odaérjünk a célállomásra és mindenkinek (főleg neki is) legyen ideje nyugodtan, motor zúgás nélkül aludni. Ezt én kis oktondi kérdezősködő azonnal megértettem.

Az éjszakai pihenés ismét 7-8 óra magasságáig tartott, majd reggeli következett. Kaja után pedig beugrottunk a kis motorcsónakba és kihajóztunk a Gardner-öböl homokos tengerpartjára. A part itt is, mint mindenütt máshol, tele volt tengeri oroszlánokkal akiket egyáltalán nem érdekelt a turisták tömege. Korábban már említettem, hogy mivel rengeteg hajó ugyanazon menetrend alapján üzemelteti a szigetek közötti túrát, ezért egy-egy öbölben természetesen nem csak a Te hajód horgonyoz egyedül, hanem vagy 4-5 másik hajó is. És mivel minden hajón utazik vagy 10-12 ember, ezért egy ilyen "partraszálláskor" nem csak 12, hanem akár 50-60 ember is tartózkodhat egy adott sziget egy bizonyos részén. Akárcsak itt is. Annak ellenére tehát, hogy a hosszú-hosszú partszakaszon voltunk legalább 40-50-en, a parton sütkérező ragadozókat mégsem zavartuk egyáltalán. Legalábbis nem úgy tűnt. Roman ismét mesélt a szigetről egy s mást, s az állatok viselkedéséről korábban már említetteket még úgymond "szemléltetni" is tudta, s ez nagyon érdekes volt. A partszakaszon megtett 1 órás séta után aztán egyesek ledöglöttek napozni, mások pedig snorkel-ezni indultak. Mivel az idő fantasztikus volt és felhők is alig voltak az égen, így én is a pipás búvárkodás mellett döntöttem. Kb. 10-20 percig lubickolhattam ismét, amikor valahogy elkapott a parttól egyre messzebb kerülés miatti kényelmetlen érzés (alattam a mélység, fogalmam sincs, hogy milyen állatok vannak az öbölben még akkor is, ha azt mondja mindenki, hogy nincs mitől félni) így aztán visszaúsztam a partra. De. 11 körül aztán mindannyian visszaszálltunk a Cormorant-ra és elindultunk Punta Suarez felé.

Punta Suarez a Gardner-öböltől kb. 1 óra hajókázásnyira volt a part mentén. Az idő egyszerűen csodálatos volt, s bár az Espanola-sziget ránézésre semmivel sem volt szebb, mint a már korábban látottak, a kék éggel a háttérben mégis gyönyörörűnek tűnt. Örvendeztünk is mindannyian a tiszta idő miatt és a hajó teraszán összegyűlve üldögéltünk és bámultuk a végtelen óceánt. Hatalmas nagy stenk volt. Punta Suarezbe érkezve aztán megebédelt a csapat, majd egy rövid szieszta után megint beszálltunk a kis motorcsónakba és átmentünk a szigetre. Ez a séta már egész korrekt hosszúságú volt, legalább 1,5 órába telt mire körbejártuk a kijelölt ösvényt. Az állatvilág természetesen itt is jelen volt igen aktívan, s először itt láttam fekete-vörös színű tengeri leguánt (marine iguana) és "masked boobie"-t (korábban már írtam a "blue footed" - azaz kék lábú - boobie-król, hát ez a boobie is formára hasonló volt csak ez fehér színű volt sárga lábakkal). Na de inkább előről kezdem onnan, hogy a szigetre ráléptünk. Egy sziklákkal teli öböl sarkában szálltunk ki a hajóról. A hatalmas köveken korábban még nem látott (vöröses foltokkal teli) tengeri leguánok sütkéreztek. Persze nem egyedül, hanem tengeri oroszlánok társaságában. Hazudnék, ha azt írnám, hogy egymás hegyén-hátán fetrengtek, de közel voltak egymáshoz és békében pihiztek. Az ösvény kezdőpontjától 3 perc sétára belefutottunk egy halom kék lábú bubiba, ahogy azok az ösvény közepére túrt fészkeiken üldögéltek melegítve a már kikelt bébiket, vagy még kikelés előtt álló tojásokat. Tőlük pedig nem messze csapatokban heverésztek tengeri leguánok. Se a bubik, se a leguánok nem féltek tőlünk, valójában még vigyáznunk is kellett, hogy nehogy rájuk lépjünk véletlenül. Az állatok csak és kizárólag akkor kezdek egy el kicsit fújni, amikor tényleg már az "aurájukban" sétálgattunk, de akkor sem agresszíven őrjöngtek, hanem tágra nyílt szemmel az orrukon fújtak ki valami anyagot. Illetőleg ezt csak a leguán tette, a bubik a csőrüket mozgatták baromi gyorsan. Kismillió bubimama után aztán elértünk egy kilátóponthoz, ahonnan az egyiik sziklás öböl látszott háttérben a vad óceánnal, a sziklák szélén meg "masked bubik" üldögéltek (ezek fehérek vörös csőrrel és vöröses feketés lábakkal). Utánuk következett az albatrosz kolónia. Hát, ez volt a másik óriási dolog. Ezek az albatroszok (a pontos fajmegnevezésre már nem emlékszem, asszem ezeket nem galápagos albasztroszoknak hívták hanem valami másnak, talán "Royal Albatross") évente Japán - Galápagos viszonylatban repkednek kétszer (vagyis oda-vissza). Ez kb. 10.000 km repülést jelent, mely elég hosszú ideig tart. (2 hét talán) Jóllehet, az albatrosz az egyetlen olyan madár, mely repülés közben is képes aludni, így valahogy csak átvészelik ezt a 240 maraton hosszúságnyi távolságot. Legnagyobb szerencsénkre nem csak tojásokon üldögélő albatroszokat láttunk, hanem egymásnak udvarolókat is, ahogy azok Alexandre Dumas képzeletét megszégyenítő fantasztikus technikával kardoztak a csőrükkel, mint 2 muskétás. Az egyes "körök" közben pedig egymásra nézve a hosszú csőrüket csattogtatva egy kattogó-kerregő hangot adtak, majd újabb egymásra nézést követően felemelték a fejüket egy határozott "katt" hang kíséretében, majd "En guarde!" és újból nekiindult a vívás. Mókás volt nézni, ahogy perceken keresztül megállás nélkül nyomták ezt a "műsort". Az albatroszok után elértünk a híres "blow hole"-hoz (fújó lyuk), ami igazából két tengerbe lógó hatalmas szikladarab közötti rés, amelybe beáramló tenger és az eközben keletkező nyomás következtében az ég felé gejzír módjára "tör fel" a vízsugár. Remélem ez érhető volt. :) (Kép a fotóalbumban.) A túraösvény hátralévő részében már "csak" egy galápagosi héját láttunk (galapagos hawk) valamint egy csomó leguánt, fókát, albatroszt és bubit. Ja igen, az albatroszoktól még annyit, hogy ezeknek a hatalmas tengerjáró madaraknak méretük miatt szükségük van egy "kifutópályára" a felszálláshoz, ami egy hosszabb egyenes, füves szakasz. Szerencsénkre az Espanola szigeten ez a "reptér" pont a túraösvény mellett volt, így azt is megfigyelhettük, hogy hogyan szállnak fel a madarak a megfelelő sebességre való felgyorsulás után. STENK! :) Az Espanola sziget sziklás tengerparti szakasza leírhatatlanul gyönyörű volt a szikrázó napsütésben (lásd: "Szerinted?" c. kép), szinte sírógörcsbe törtem ki az egyszerű merengésből fakadó gyönyörérzés következtében. Na jó ez csak poén volt, azért nem vagyok ennyire érzékeny. :) Összegezve tehát ezt a sétát, egyszerűen csodálatos volt. Ilyen közelről állatvilágot még nem szemléltem soha, csak akkor amikor Anyukám cicái kölykedztek otthon. És mindezt itt, a Csendes-óceán közepén, egy szigeten ahol Darwin kiokoskodta az evolúcióelméletet. El se hiszem, hogy ez megtörtént velem.

És most pedig egy szomorú poén: A szigeten sétálgatva az egyik izraeli lány, Reut, majdnem rálépett egy tojásait melengető bubimamára. Az eset után Xavier, az auszrál srác mosolyogva rászólt a csajszira, hogy vigyázzon hova lép, ezek az állatok ugyanis annyira nem félnek az embertől, hogy még arra se reagálnának (szinte), hogy ha rájuk lépne valaki. Reut - ugyancsak mosolyogva - kikérte magának Xavier felszólítását és közölte vele, hogy ő mindig tudja hogy hová lép és neki ne magyarázzon senki. Alighogy befejezte a mondatot, lépett egyet, majd PLACCCS, kajakra széttaposta egy békésen napozó tengeri leguán fejét. Szomorú volt látni a "végeredményt" de az adott szituációban nem tudtuk semmit sem csinálni, csak szakadtunk a röhögéstől. Szegény Reut persze majd elsüllyedt szégyenében és ezek után még órákon keresztül lelkiismeret furdalása volt a baleset miatt. Tanulság: az állatokban itt tényleg annyira nincs félelem, hogy NEKÜNK, embereknek kell odafigyelnünk, hogy ne bántsuk őket.

Az eddigi legemlékezetesebb séta után aztán visszacsónakáztunk a Cormorant-ra felszedtük a vascicát és elindultunk a 7-8 órányira lévő Floriana sziget felé. Eleinte kisgyermekek lelkesedésével taglaltuk a frissen látottakat, majd elcsendesedett a csapat és békésen végignéztük az aznapi naplementét, ahogy a horizonton vöröslő hatalmas izzó "bolygó" (tudom, hogy a nap nem bolygó de így jobban hangzik... :) eltűnik a hullámok mögött. Ezek a percek nagyon emlékezetesek maradnak, amíg csak élek, az biztos.

Az este már nem sok minden történt, 7-8 felé szokás szerint megvacsoráztunk, majd kiültünk a hajó végébe és néztük a csillagokat. Érdekes volt látni a konstellációt az Egyenlítőn itt ugyanis az északi és a déli félteke csillagait is egyaránt lehet látni a Nagy Medvétől kezdve a Tejúton át a Déli Sark csillagáig. A másik érdekesség pedig a hajó lámpáinak lekapcsolása után a tenger felszínén úszkáló foszforeszkáló planktonok voltak, ahogy azok apró vizi csillagokként villantak fel a hajópropeller kavarta hullámokból. Nyugovóra valamikor 9 után tértünk.

Galápagos kirándulás: 4. nap - Isla Floreana, Isla Santa Cruz
2004-06-09
A Cormorant a már megszokott rend szerint valamikor éjszaka ért be a Floreana-sziget melletti öblöcskébe. Szokásunktól eltérően ezen a reggelen 6-kor keltünk és még reggelizés előtt átmentünk az ún. Post Office Bay-be. (Postahivatal-öböl). Ezt a kis öblöt azért hívják így, mert van ott egy postaláda ahonnan bélyeg nélkül kerülnek el dolgok a világ egyéb részeire. Ha jól emlékszem az öböl történetére, akkor állítólag anno a szigetek környékén mindenféle helyi hajókon dolgozó emberkék itt hagyták üzeneteiket és az egyéb erre tévedő tengerjáró hajók felvették és így vagy úgy de eljuttatták a címzetthez azokat. Ma már csak a turisták számára működik ez a dolog, azaz ha valaki itthagy egy képeslapot vagy levelet, akkor egy jövőben erretévedő, ugyanabból az országból származó ember azt felveszi - vagyis felveheti, ha akarja - és hazaérve eljuttat(hat)ja azt a címzetthez. Én nem hagytam semmit itt, mert az én meglátásom szerint ha még el is vinné haza valaki a lapomat, otthon is csak igazi posta révén jutna el a lap a címzetthez, nem vezetne senki órákat, hogy bélyeg nélkül kézbesítsen egy lapot. Gondolom én.... Eme rövid reggeli kirándulás aztán visszamentünk a hajóra és megreggeliztünk.

Reggeli után a következő utunk Punta Cormorant-ra vezetett, ami egy fél órás ösvény után egy homokos tengerparti rész. Az idő sajnos elég borongós volt és állatokat sem nagyon láttunk (kivéve egy-két flamingót, melyekből itt általában több tucat flangál az egyik lagúnában, meg persze egy néhány tengeri oroszlánt akik mindenhol ott vannak) így ez kiruccanás nem volt annyira nagy stenk. Az egész sziget olyan kopárnak és élettelennek tűnt. Na mindegy, azért ezt is kipipáltuk. Már csak egy dolog volt hátra a komolyabb napi programok közül ezek után, mégpedig egy kis pipás búvárkodás a Floreana sziget melletti Corona del Diablo (Az ördög koronája) sziklaegyüttesnél, mely egy évmilliókkal ezelőtti vulkán megmaradt , tengerből félig-meddig kiemelkedő krátere. A tenger sodrása itt elég erős volt, így kényelmesen csak egy irányba tudtunk haladni. Sajnos ez alkalommal sem láttam semmi izgalmasat (cápát vagy ilyesmit), hanem csak színes halakat és csodás korallokat. Helen és Xavier (a két profi búvár) tovább bírták a snorkelezést mindenkinél, s nekik sikerült 3 alvó reef shark-ot (korallzátony cápa - ismét fogalmam sincs, hogy mi a hivatalos megnevezés) meglesniük. Az egy órás úszkálás után aztán mindannyian felszálltunk a Cormorant-ra és célba vettük Santa Cruz szigetét. Ugye 8 embernek a hajóról ez már az utolsó nap volt és számukra a kirándulás Puerto Ayorában végetért.

A Santa Cruz szigetig tartó 5 órás út simán lement, a legnagyobb érdekessége ennek a szakasznak az a néhány delfin volt, melyek a hajó mellett úsztak vagy 10 percig. Sajnos a hajó állandó mozgása miatt ezekről sem sikerült képeslap szintű fotót készítenem, de az se baj. Puerto Ayora kikötőjébe du. 4-re értünk be. Lehorgonyozás után mindannyian kimentünk a partra (szinte hihetetlen érzés volt szilárd talajt a lábunk alatt érezni, komolyan mondom, még ekkor is hullámoztam a cipőmben - ezt csak azért mondom, mert a szigeteken a homokban mászkálás másfajta élmény volt, mint P. Ayorában a kemény betonon baktatni) és elköszöntünk a hajóról leszálltakról. Az izraeli gyerekeket nem bántuk (ők nem szocializálódtak annyira jól) de Xavier, az ausztrál srác alap arc volt, vele szívesen elmarháskodtunk volna még egy pár napot. A városban töltött néhány óra alatt nem sok mindent csináltunk Helen-nel, csak interneteztünk egy kicsit és vettünk jó sok csokit. (!!!) Este 7-kor aztán visszavittek minket a hajóra, ahol megvacsoráztunk, aztán szépen nyugisan el is pilledtünk. Ez a nap nem volt olyan nagyon eseménydús, de hát az Espanola sziget utáni orgazmikus érzést nehéz lesz fokozni, az is biztos! ;)

Galápagos kirándulás: 5. nap - Egész napos programok Santa Cruz szigetén
2004-06-10
Reggel szokás szerint 7-kor keltünk. Reggeli után beültünk a kis ladikba és kihajóztunk a partra. Csütörtök lévén ez a nap Santa Cruz szigetére volt tervezve, sok sok teknőslátogatással. A Darwin Center for Research Puerto Ayora keleti csücskében található, s ennek megtekintése volt a délelőtti program. Útközben még beugrottam a TAME légitársaság irodájába, hogy a Quitoba szóló repjegy dátumát megváltoztassam. Az irodából kijőve összetalálkoztunk Timmel és Trevorral, a 2 angol sráccal akiket a hajóról még vasárnap leszállítottak. Mint kiderült, ők is voltak már kirándulni 3 napot északon, méghozzá egy egész jó kis vitorláshajón, melynek színvonala jócskán magasabb volt a Cormorant által nyújtottnak. Az is kiderült persze, hogy az összekuszált programjaik miatt azonban a 2. kört, a délit csak 1 héttel később tudják majd megtenni egy másik hajó fedélzetén, vagyis "nyertek" egy plusz hetet Santa Cruz szigetén. Hát, ez az amire én a helyükben nem vágynék bár ha nem lenne lehetőségem másra, akkor ugye nincs mit tenni. Ismét bizonyítást nyert az, hogy igenis a Galápagos túrákat előre, Quitóból le kell foglalni, s szerződéssel kell bebiztosítani, hogy ne lehessen probléma. Ha a foglalást az út előtt min. 1 héttel megteszi az ember, akkor nincs az a pech, hogy lekerülhetsz a hajóról. Pont.

A Darwin Centerbe érve először végignéztünk 1 ismeretterjesztő rövid dokumentumfilmet a Galápagos szigetekről, majd ennek befejeztével találkoztunk Alexandrával, egy 40 év körüli jópofa idegenvezetővel, aki a teknősök kutatóközpontján végigkalauzolt minket. Mi persze azt hittük, hogy ezt is majd Roman-nal tesszük meg de az ő beosztása szerda este véget ért, ezért küldték Alexandrát. A kutatóközpontban tett séta nagyon érdekes volt, láthattuk hogyan keltetik a teknőstojásokat a biológusok, s a fél évestől a 150 éves óriásteknősőkig egy csomó állati jó fej páncélost is bevizsgáltunk. Volt olyan öreg jószág is, akinek már csak egy pár hetet hónapot adtak a dolgozók, de láttunk olyan virgonc fiatal egyedeket is, akik éppen a párzás trükkjeit erőltették. Az egyedülálló attrakció pedig egy "Lonesome George" (magányos George) nevű kb. 160 éves teknős volt, melyet az egyik északi szigeten találtak néhány évvel korábban, s mint kiderült az ő fajtájából ő az utolsó példány. Természetesen azért próbálják pároztatni az öreget, hogy továbbadja az értékes magokat de George max. 1-2 kóbor numerát ajándékoz a területére engedett nőstényeknek, többet nem. Olybá tűnik tehát, hogy amint a George bácsi megboldogul, biza ennyi volt a fajtájának. Ez az élet sajni. A teknősökön kívül a Darwin Centerben van egyébként egy néhány ritka fajtájú iguána is, s ezek életmódjáról is mesélt nekünk Alexandra egy csomót. Összességében nagyon tetszett ez a délelőtti program, s a teknőskedvelőknek mindenképpen ajánlom egy tüzetesebb vizitre.

A Darwin Központban tett látogatást egy rövid séta a Puerto Ayora központjában, majd egy ebéd követte a hajón, aztán du. f2 felé ismét a szárazföldre csónakáztunk és egy taxiba ülve felautóztunk a Santa Cruz sziget felföldjére (Highlands), ahol Henry, egy idős helyi bácsi teknősfarmja található. Sajnos ez egy elég komoly turistaattrakció a szigeten, amiből az is következik, hogy volt ott egy csomó túrabusz tele emberekkel, de hát ez legyen a legnagyobb baj. A beugró Henry farmjára 3 dollár volt, amiben bennefoglaltatott korlátlan gyümölcszabálás is a farmon lévő maracuja és narancsfákról. A farm maga nem volt túl nagy, fél óra alatt körbe tudtuk járni az egészet, s láttunk egy csomó szabadon "kolbászoló" óriásteknőst, ahogy egyik fa alól a másik alá száguldanak, mint egészséges Éti csigák. A kedvencem az volt, amikor az egyiknek odadobtunk egy maracuját, az meg mohón ráugrott és felfalta azt, majd "bedzsalt" a málnásba. A másik meg egy hatalmas sártócsa közepén dagonyázó példány volt, ahogy bámulta az őt fényképező turistákat. Olyan jó fejek ezek a teknősök, úgy szeretem őket! :)

Henry farmja után aztán egy nem túl látványos láva által létrehozott barlang (alagút) meglátogatását útbeejtve visszaautóztunk Puerto Ayorába. Visszaérkezés után aztán interneteztem egy sort, majd beültünk egy sörözőbe dumcsizni. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésemre Liz, a még Rurrenabaque-ban megismert (plusz Cusco, Inka Trail, stb) bristoli angol lány lépett be az étterembe ahol ittunk. Annyira megörültünk egymásnak, hogy percekig csak ölelkeztünk. A meglepetés nem volt teljesen váratlan mivel tudtam arról, hogy Liz a Galápagoson van, de azt is tudtam, hogy ő nem Santa Cruzban, hanem egy másik szigeten dolgozott mint "önkéntes munkás". A viszontlátás örömére meg is egyeztünk, hogy este elmegyünk kocsmázni egyet.

A sörözés után vacsoráztunk egyet a hajón, majd kaja után ismét bementünk P. Ayora központjába a megbeszélt találkahelyre a Carapacho bárba, melyről még a hét közben az is kiderült, hogy ez Roman (fiatal "galapageno" idegenvezetőnk) saját kricsmije. Itt Helennel, Lizzel, Xavierrel, s az izraeli lányokkal jól elbeszélgettük az időt, majd 11-kor búcsút vettünk egymástól és visszamentünk a hajóra Helennel.

Ezen az estén új útitársakat kaptunk (mivel ugye mi vasárnap becsatlakoztunk egy már 4. napja hajókázó csoporthoz) , köztük egy csudijófej spanyol-japán párt, egy angol lányt és egy szerencsétlen izraeli gyereket, akivel még a szerződés aláírása napján harcoltunk a kabinért egy rövid ideig. Mint kiderült, őt is a "túlfoglalók listájára tették" és azt ígérték neki, hogy csütörtökön becsatlakozhat hozzánk probléma nélkül. Hát, ez sem volt zökkenőmentes. Jó öreg Paddy Santiago barátunk (a Cormorant adminisztrátora) ugyanis újfent túlfoglalta a hajót, s így a szerencsétlen izraeli komának nem jutott hely egyetlen kabinban sem. A srác viszont most már nem akart leszállni a hajóról, így egy extra 1-2 órás egyezkedés után a kapitány megengedte neki, hogy az ebédlőben aludjon a földön. Hát, ez érdekes volt. Az útitársakon kívül az idegenvezetőnk is egy új arc lett, egy 40 év körüli magát rettenetesen poénosnak gondoló Willy.

Puerto Ayorából éjjel 1 magasságában hajóztunk ki, egy órás késéssel...

Galápagos kirándulás: 6. nap - Rábida sziget és a Sombrero Chino
2004-06-11
A kapitány az éjszaka elég jól meghajtotta a hajót (mondhatnám kb. úgy mint Zinger a varrógépet), így eredeti tervek szerint reggel 7-re beértünk a Rábida sziget egyik kis kikötőjébe. Érkezés után lehorgonyoztunk, majd reggeliztünk egy nagyot és kimotorcsónakoztunk a partra.

Rábida sziget érdekessége legfőképpen a fészelő pelikánok voltak, de persze itt is láttunk egy csomó fókát és már ismert, "egyéb" állatokat. Volt az általunk lecsekkolt partszakaszhoz közel egy aprócska lagúna is, mely állítólag a magányos hímfókák "zarándokhelye", ide jönnek azok a "srácok", akik nem tudnak becsajozni és nagyívben lepattannak a témáról. Ez még egy kicsit szomorú is volt, ugyanis a lagúna mellett fókacsontvázak is voltak, melyek feltételezhetően szomorúságukban megboldogult hímek maradványai. Az elpusztulásuk oka persze feltehetőleg más természetű, de Willy ilyen "poénokkal" próbálta a vizitünket fűszerezni. A lagúna után még felmásztunk egy magasabb pontra, ahonnan szép kilátás nyílt az óceánra és a Rábida sziget kopár, kiszáradt fákkal teli hegyoldalaira, majd visszamentünk a "beach"-re és kezdetét vette egy kis snorkeling, azaz pipás búvárkodás. Kb. 40 percet úszkálhattunk egy sziklafal mellett és sok sok érdekes színes halon kívül láttam egy polipot is, ahogy az éppen az odújába próbál visszahúzódni. (Mint kiderült ez nagyon ritka látvány, ugyanis polipot egyébként is elég nehéz látni, pláne napközben. Ez igen boldoggá tett.) Az úszkálás után aztán hajóra szálltunk ismét és 2 óra alatt elhajóztunk a Santiago-sziget délkeleti csücskénél található aprócska szigetre, melyet formájáról Sombrero Chino-nak (azaz kínai kalapnak) neveztek el. Az idő sajnos elég felhős volt ezen a napon, amit azért nem volt valami nagy stenk.

A Sombrero Chino melletti öbölben lehorgonyoztunk tehát, majd egy rövid sziesztát követően ismét magunkhoz vettük az békalábakat, s a maszkokat és újabb snorkeling túrára indultunk. Sajnos ez alkalommal sem láttunk igazán egyedülálló csodákat, mindössze egy vízben lubickoló tengeri leguán került a látottak listájára egy jó csomó színes hallal egyetemben. A pipásbúvárkodás után aztán ismét a hajón szinyeltünk egy rövidet, majd kicsónakáztunk a Sombrero Chino szigetecskére. Időközben kisütött a nap is, s ez a sétát igazán csodálatossá tette. A Sombero Chinon láttunk egy csomó fókacsaládot, rákokat, madarakat, egyenlítői trópusi növényeket, tengeri leguánokat és egy lélegzetelállítóan gyönyörű sziklás tengerpartot. Nem is csoda, kattogtattam a fényképezőmet mint a barom. Willy nagyon mókás kedvében volt ezen a napon, s a magyarázatain rengeteget kacagott a csapat. Össz-vissz 1,5 órát sétálhattunk a szigeten, majd visszaszálltunk a Cormorantra és egy csodálatos naplementében kihajóztunk az öbölből és célba vettük Bartolomé szigetét.

Ez a hajóút nagyon emlékezetes volt. Szinte mindannyian összegyűltünk a hajó tetején, csöndben néztük a naplementét, s azt ahogy a korábban vöröslő sziklák a sötétedéssel egyre inkább a homályba vesznek. Annyira jó volt, ezt le se tudom írni igazán. Megint elkapott az az érzés, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy itt lehetek és ezt láthatom. A Bartolomé sziget melletti kikötőbe már sötétben érkeztünk be, s lehorgonyzás után azonnal be is csaptuk a vacsorát. 5 nap után először a kaja abszolút fain volt, ami annak tudható volt be, hogy egyrészt P. Ayorában feltankoltak a fiúk, másrészt a Santa Cruz szigetén töltött napon mindannyian jól kipanaszkodtuk magunkat Freddynek és az illetékeseknek (Paddy), hogy milyen szegényes kajákat tolnak az orrunk elé ennyi pénzért. Hát, szerencsére a sok ugatásnak most megvolt a visszahangja. Teli pocakkal, jóllakva aludtunk el nem sokkal vacsora után.

Galápagos kirándulás: 7. nap - Bartolomé-sziget, Sullivan-öböl Santiago szigetén
2004-06-12
Reggel 7-kor szokás szerint reggelizéssel indult a nap, majd 8-kor bepattantunk a kiscsónakba és átdzsaltunk a Santiago-sziget Sullivan névre keresztelt öblébe. Itt 2 órát sétáltunk egy 105 éve megkövült láván és Willy magyarázatait hallgattunk a természet itteni mocorgásaival kapcsolatban. A sok info közül számomra talán az volt a legérdekesebb, amikor a Galápagos-szigetek alatti tektonikus lemezekről esett szó, ugyanis állítólag ez a lemez szép lassan gyűrődik be a dél-amerikai kontinens lemeze alá aminek néhány millió év múlva az lesz a következménye, hogy a Galápagos szigetek a tenger szintje alá süllyednek. "Hol volt, hol NEM volt..." A séta a láván óriási volt, egyes részeknél rendesen vigyázni kellett, hogy bele ne essen az ember a repedésekbe. Az egyik kedvenc részem mégis az volt, ahol a lávafolyan véget ért. Van tehát a hatalmas - egykor fortyogó - láva, mely szép lassan folydogál előre, majd egy részen megáll és ennyi. A folyam vége meg olyan mint amikor kiöntesz egy vödör sarat egy salakos területre, s az egy ideig terjeng, majd egy absztrakt alakzatban megáll a folyam. Na mindegy, ezt nem tudom olyan jól elmagyarázni, tettem fel róla képet a fotóalbumba.

A 2 órás séta után visszacsónakáztunk a Cormorantra, majd 20 perc pihi után a közeli Bartolomé szigetre hajóztunk, s itt fél óra alatt felmásztunk a sziget tetején lévő kilátóba. A látvány csodálatos volt, elsősorban a Bartolomé sziget oly híres "Pinnacle Rock"-ja (tű alakú szikla) miatt, mely egyébként valami nem régen készült akciófilmben is szerepelt. (Persze nem ezért híres... :) Bartolomé szigetét csak pár száz méter választja el a hatalmas Santiago-szigettől, ezért aztán a kilátóból ez utóbbi vulkanikus táját is sikerült megcsodálnunk. A kilátóban tett séta után aztán visszamentünk a hajóra és megebédeltünk.

Ebéd után a kapitány megkérdezett engem, hogy Helen-nel együtt nem akarnánk-e vele hármasban elmenni pingvinnézőbe. Számtalan Galápagoson élő állat, főleg tengeri madár egyedülálló lakóhelyéhez hasonlóan Bartolomé az egyetlen olyan sziget ahol a Galápagos pingvinek megtalálhatók. Az ajánlat nagyon kedves volt az öregtől és nyilván elfogadtuk. Bevágódtunk tehát a kiscsónakba és 1 órán keresztül pingvineket keresgéltünk. Sajnos nem volt akkora szerencsénk, mint amekkorára számítottunk, de azért 1-2 tollászkodó példányt sikerült "becserkésznünk". A hajókázás mindazonáltal nagyon kellemes volt, főleg a kapitánnyal folytatott dumcsizás miatt. A "pingvinkereső túra" után aztán visszamentünk ismét a hajóra és következett a délutáni snorkeling. Az összes Galápagoson tett pipásbúvárkodásom közül ez sikerült a legfantasztikusabbra. Helen-nel együtt úszkáltam körbe-körbe, láttunk ráját, tengeri csillagokat, csapatokban úszó pingineket, ahogy a víz alatt üldözik a halakat, s víz felszínén pihenő tengeri leguánokat. A legnagyobb stenk pedig az volt, amikor egy bébifókával játszottunk a víz alatt, úszkáltunk egymással körbe-körbe, meg 2 hatalmas kékes-sárgás páncelú tengeri teknős, amelyik közül az egyikbe még bele is kapaszkodtam egy néhány másodpercre és élveztem ahogy együtt siklunk előre a víz alatt. Meg is állapítottuk, hogy ennél fantasztikusabb snorkeling-es élményünk már nem is lehetne. Egyszerűen óriási volt.

Az abszolút stenk elményeket követően aztán ismét visszaszálltunk a Cormorantra és rövid pihenő után elindultunk a számunkra már utolsó állomás, a Seymour-sziget felé. Ez az út volt talán az egyik legemlékezetesebb az összes szigetközi átkelés közül. A hajó hátuljában üldögéltem a kapitánnyal, a távolodó Santiago sziget fölött lenyugvó csodálatos naplementében horgásztunk (nem fogtunk semmit) és vidáman sztorizgattunk. A kapitány elmesélte, hogy tengerészgyalogosként bejárta már a fél világot, egy ideig az USA-ban és Olaszországban is állomásozott, de az örökös távollét lehetetlenné tette számára, hogy a szeretett feleségéhez és gyermekeihez közel maradjon, így végül visszatért a Galápagosra, hogy turistahajókat vezessen. Hát igen, család meg világutazgatás az nem összeegyeztethető dolog, erre nekem is rá kell jönnöm előbb-utóbb. A nap lenyugvása után a beszélgetést a kapitányi hídon folytattuk (itt én is vezettem egy kicsit a hajót) s közben salsa-t hallgattunk CD-ről és énekeltünk. Ez akkora nagy stenk volt hogy le se tudom írni. :)

A Seymour és Baltra szigete közötti öbölbe valamikor este 8-kor futottunk be, s lehorgonyzás után már csak vacsorázás volt hátra, aztán bealudtunk. Ez a nap nagyon jó volt, mosollyal az arcomon aludtam el.

Galápagos kirándulás: 8. nap - Seymour, Baltra majd visszarepülés Quitoba
2004-06-13
Reggel 5.30-kor ébredtem. A kapitány általában elég korán bekapcsolta a motort, hogy aktiválja a generátort, s a hatalmas zajra szinte lehetetlen volt nem felébredni. Mivel ez volt az utolsó napom, ezért nem is akartam tovább aludni, hanem inkább felmásztam a hajó tetejére és végignéztem, ahogy felkel a nap. A természet még mindig aludt, a hajón csönd volt (a motorzúgást leszámítva), távolban madarak reggelit keresgélve csapódtak a vízbe, s a vöröslő nap bevilágította az egész vidéket. Egy fél óra üldögélés után aztán megérkezett a kapitány, aki már kora reggel elment horgászni egyet. Ez alkalommal szerencsés volt az öreg, 2 hatalmas kardhalat fogott, amiből persze én már nem fogok falatozni mert az max. csak ebédre vagy vacsorára készül majd el, nekem meg a kirándulás reggel 10-kor véget ér. A reggeli ez alkalommal egy kicsivel korábban, 6.30-kor került az asztalra, hogy 7-kor áthajózhassunk a Seymour szigetre és besétáljuk a kijelölt 1,5 órás ösvényt.

A séta fantasztikus volt. Láttunk egy csomó leguánt, pelikánt, fészkükön ülő blue footed boobie-t és még azt is láttuk, ahogy egy fiú bubi udvarol egy lány bubinak. Ez annyira édes volt, hogy majdnem megzabáltam őket. Van tehát a fiú boobie, aki odatipeg a lány elé és a szárnyait emelgetve, fejét felfelé fordítva fúj és érdekesen sikoltozik. Miután a lány odabólint, hogy "jól van, lapozzál öreg", akkor a fiú leengedi a szárnyait és táncol egyet a lánynak. Hol az egyik, hol a másik lábára áll és ide-oda tipeg. Miután aztán ezt is elfogadja a lány, akkor együtt elindulnak fészek keresőbe. Néhány perces ide oda mutogatás után aztán a lány jóváhagyja az egyik "ajánlatot", s ezt újabb közös tánccal ünneplik. Komolyan mondom ez annyira poénos, hogy egy életre beleszerettem a bubikba. Eddig még nem volt kedvenc madaram, most már van. I LOVE BOOBIES! :) (...és az angolul tudók ennek a második jelentését is értik ugye... :) A boobiek-on kívül a másik jópofa madár a fregattmadár volt. Míg a hím és lány bubi között a különbség főleg a méreteikben lelezdik (a lány nagyobb!), addig a fregattmadaraknál a hímnek hatalmas felfújható vörös begye van, a lány meg olyan egyszerűen néz ki, mint a mezei nyúl. Mivel azonban náluk is úgy működik a módszer mint mindenhol az állatvilágban (beleértve az embert is - azaz "be kell cserkészni a nőstényt!), ezért a hímek készítik el a fészket, majd azon ülve a begyüket lufiként felfújva hívják a "gádzsit", hogy pattanjon rá a témára. Ez a látvány is nagyon jópofa, bár a bubik táncát azért közelről sem közelíti meg. (A fregattmadarakal kapcsolatban még az az érdekesség egyébként, hogy ők nem saját maguk halásznak, hanem más, ügyesebb madaraktól nyúlják le a kaját, a piszkok.) A "tolvaj" madarak után aztán tettünk egy jó nagy sétát, ahol láttunk még kismillió kéklábó bubit, köztük újszülötteket is és idősebb "csemetéket", ahogyan azokat mama eteti. Meg kellett állapítanunk Helen-nel, hogy az Espanola sziget után ez volt a második legjobb sziget a Galápagoson.

A Seymour sziget volt tehát a Galápagos szigeteken tett kirándulásunk utolsó állomása és méltó befejezése volt ennek az élményekkel teli hétnek. 9.10-kor felszedtük a horgonyt és szépen visszacsorogtunk a Baltra és Santa Cruz közötti szorosba, ahol egy héttel korábban hajóra szálltunk. Helen úgy döntött, hogy még marad a szigeten 1-2 napot, hogy búvárkodhasson egyet kalapácsfejű cápák után kutatva, így aztán én a könnyes búcsút követően egyedül mentem ki a reptérre. Keresgéltem az utazási irodás Freddyt egy ideig, hogy visszaadjam neki a kölcsönvett snorkeling cuccokat de mivel az öreg ezen a reggelen nem jött ki a reptérre, ezért aztán egy másik iroda képviselőjét kértem meg, hogy juttassa el azokat Freddynek. A repülő 12.30-kor indult vissza Guayaquil / Quito irányába. Az út kicsit rázósra sikeredett a sok turbulens mozgás miatt de ennek ellenére szerencsésen megérkeztünk a szárazföldre du. 3-kor.

Rövid összegzés a Galápagos szigeteken tett úttal kapcsolatban
Jó volt. :) A kirándulás természete miatt (rengeteg hajózás az egyes szigetek között) néha nem éreztem akkora élménynek az egészet, mint amekkora valójában volt. Helen-nel még azt a megállapítást is "megkockáztattuk", hogy az egész Galápagos-szigetek egy eltúlzott, turisztikus csapda, ahová egy csomó pénzt elköltesz, hogy eljuss aztán a végén nem kapsz érte cserébe semmit. Igaz, a hajónk elég borzalmas volt (az összes hajó közül a miénk volt az egyetlen mely egy nyugodt vízű öbölben folyamatosan ringatózott, soha nem bírt nyugalomban maradni) és maga a szervezés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Azt senkinek nem kívánom, hogy egy ilyen típusú drága kiruccanáson azon kelljen veszekednie a hajó adminisztrátorával, hogy egyáltalán a hajón maradhasson. Az idő elteltével azonban (ezeket a sorokat közel 7 hónap elteltével már Indonéziában írom) az élmények megszépülnek és rájössz, hogy amit láttál az igazán egyedülálló volt és csodálatos. Soha, sehol a világon nem sikerült még ilyen közel kerülnöm vadon élő állatokhoz, melyek nem félnek az embertől. (Persze a védekezőreflex ugyanúgy bennük is ott van de nem repülnek el, nem szaladnak el.) Ráadásul hatalmas mázlink volt főleg a madarakkal (köztük az albatroszokkal) ugyanis a párzási időszak számukra június környékén van és az udvarlás és fészeképítés ceremóniái, valamint az "újszülöttek" látványa külön élményszámba megy és óriási stenk.

Személyes javaslatom az idelátogatni szándékozóknak pedig az, hogy egyrészt mindenképpen Quitóból kell a foglalást intézni, másrészt tényleg akkor kell idejönni, amikor a madarak párzási időszaka van, mert az élmény az idegenvezetők szerint is sokkal nagyobb ilyenkor, mint egyéb időszakban. A legjobb idő tehát május 2. fele, június 1. fele.

Folytatás: Quito másodszor (2004.06.14. - 06.18.)



Home  - Napló  - Ecuador  - Galápagos-szigetek

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)