Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Merida
Los Llanos
Maracay & Choroni
Caracas
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Caracas

Egész napos kiruccanás Caracasba Maracayból
2004-07-21
(Ugyan ezt a napot Maracayból indítottam, a történet szempontjából mégis Caracashoz sorolom be, mivel itt töltöttem az egész napot)

Reggel korán keltem, mert időben be akartam érni Caracasba. Igazából semmi küli nem volt a terveim között, viszont el akartam menni a United Airlines irodájába (melynek címét korábban már az internetről levadásztam), ugyanis ők voltak az egyetlen reményem, hogy kisebb változtatással a világkörüli jegyemen viszonylag olcsón eljuthatok Caracasból vagy Costa Ricára vagy Panamába. Szóval 7 után felkeltem tehát és fél óra alatt összeszedelődzködtem, majd egy sarki reggelizőhelyen feltankoltam egy kis energiát empanada és egy speckó gyümölcslé formájában. Ezek után fogtam egy helyi buszt és kidzsaltam a buszállomásra. Szerencsémre azonnal elkaptam egy éppen akkor induló távolsági járatot a több mint 100 km-re lévő Caracas felé és röviddel fél 9 után már az autópályán repesztettünk.

Az út viszonylag nyugis volt, a busz állandó sebességgel nyomult előre mint atom, a sofőr nem kímélte a matuzsálemnek számító BLUE BIRD típusú járgányt. Az út Caracashoz közeledve egyre szebb lett, hatalmas zöld hegyeken és völgyeken át haladtunk előre. Tisztára olyan érzésem volt, mintha a kolumbiai Sierra Nevadában száguldanánk egy kiépített autópályán. A táj ugyanis egy az egyben ugyanolyan itt is, csak persze egy egy kicsit jobban urbanizált. Kicsivel 10 után értünk be Caracasba.

Caracassal kapcsolatban semmi jót nem hallottam senkitől, ezért is döntöttem úgy, hogy a "bázisnak" Maracay-t teszem meg és különben is Maracay-ból az attól északra található Henry Pittier Nemzeti Parkba akartam menni, az meg Caracasból sokkal nagyobb út, a hátizsákomat meg így nem kellett mozgatni. Szóval a buszpályaudvar elég gázos volt de nem volt mit tenni, intézni kellett a dolgokat. Apró kérdezősködés után megtaláltam az 5 percnyi sétára lévő metróállomást, viszont még mielőtt elkezdtem volna a napi teendők intézését, beszaladtam internetezni egy negyed órára egy cyber kávéházba. (...és persze pont ekkor olvastam el egy emailt, melyben egy kedves weboldal követőm Caracas veszélyeiről írt és arról hogy mennyire nem kéne oda mennem. Nice.) A caracasi metró egész korrekt volt, bár első alkalommal félreinformáltak és egy olyan szakasz felé haladtam, ami egyre távolabb vitt a célponttól, de aztán egy kedves fiatal csáve elkalauzolt a helyes irányba és 11.30-ra már meg is találtam az irodaépületet, ahol az United Airlines irodája volt. Legalábbis én azt hittem, hogy ott volt, mert valójában nagyon nem volt ott. A 2001/09/11 terrorakcióinak köszönhetően a UA a csőd felé halad, így egész Dél-Amerikában becsukták a bótot. Legdélebbre Guatemaláig repülnek ma már csak (ahonnan nekem van egy jegyem majdan és sajnos velük, szóval remélem, hogy a közeljövőben onnan nem vonulnak ki), így rajtuk keresztül innen semmit nem tudtam intézni. (Csak azt nem értem, hogy egy baromi könnyen korrigálható internetes - hivatalos!!! - céges weblapról miért nem lehet egy másfél éve nem létező irodának a címét levenni?). Szerencsére volt ebben az irodaépületben egy utazási iroda is, így az ő segítségükkel a legközelebbi Star Alliance szövetség elérhetőségét megszerezve eljutottam a 10 perc sétányira lévő Lufthansa irodájába.

Nem tudom, hogy vajon annak hatására-e, hogy mindenki rémtörténeteket mesélt nekem Caracasról vagy azért mert saját szemeimmel is veszélyesnek láttam a várost, de tény és való, hogy nem voltam felszabadult se metrózás se az utcán való sétálgatás közben. Mélyen a gyomromban zakatolt Dr. Stressz, a nyugalom és a belső béke gyilkosa. Állandóan arra koncentráltam, hogy elvegyüljek a tömegben de hiába a felszínes lazaság és a "tudomhovamegyek" attitűd, még az itt élő európai kinézetű helyiek között sincs 2 méteres példány, így ezt a talmi, félrevezető szándékú játszmát már csíra koromban elbuktam. Nincs menekvés, gringó vagyok, ha akarom, ha nem.

A Lufthansához érve szerencsém volt, mert rajtam kívül senki nem volt az irodában, így azonnal sorra kerültem. A világkörüli jegyemen egy nagyon fontos változtatást akartam végrehajtani, melyet mellesleg egész utamat tekintve egy komoly döntéshozatal előzött meg. Már hónapok óta foglalkoztatott a gondolat, hogy mivel egyre komolyabb csúszásba kerülök az eredeti tervhez képest, miként oldjam meg ezt a problémát. Lerövidíteni nem sok kedvem van a dolgokat (hiszen most melyik világcsodáról mondjak le?), így az egyetlen megoldás a hosszabbítás marad, azaz, hogy nem megyek haza 365 nap után, hanem ráhúzok annyit az utamra, amennyi idővel megcsúsztam. A VK repjegy viszont csak 1 évig érvényes, ami azt jelenti, hogy azt 2005. január 17. után nem használhatom. A jegyen levő fel nem használt utakat meg elbukom, ha nem cserélem ki valami másra. Szóval ezért gondoltam úgy, hogy mivel úgyis hosszabbítok és a Bombay-London legutolsó szakaszt nem fogom felhasználni, ezért ezt kicserélhetném egy, a United Airlines által Dél- és Közép-Amerika között üzemeltetett járatra, s megúsznék egy extra költséget. A jegyemet intéző fiatal lány mindent megpróbált ami lehetséges de sajnos egyetlen Star Alliance alá tartozó társaságnak sincs gépe Caracasból se Costa Ricára se Panamába (nem hogy közvetlen de még Fokvároson keresztül sem), így nem volt választásom, vennem kellett egy külön jegyet, a COPA Airlines panamai légitársaság állandó Caracas-Panama járatára, s ezt a mutatványt egy foghúzás fájdalmához hasonlító 380 dolláros jegy megvásárlása ellenében abszolválhattam. Ááááááááááááááááááááááá. Ez tényleg nagyon fájt. Mivel azonban már úgyis úgy döntöttem, hogy nem megyek haza januárban, elhatároztam, hogy lelassítok és adok magamnak közel 7 hetet Közép-Amerikára és nem hagyok ki egyetlen országot sem. (pedig korábban már ki akartam hagyni a felét). Ez pedig azt jelenti, hogy csak szeptember közepén repülök majd tovább Guatemalából Francia Polinéziába, addig meg elviribülgetek Közép-Amerikában erre-arra. Stenk. Sikeresen átfoglaltam szinte az összes létező dátumot egy új időpontra, elég időt adva magamnak majdan Új-Zélandon és Indonéziában is.

Az egy órás újrafoglalgatás közben kellemes csevegésbe kezdtem az ügyemet intéző 21 éves Jessicával, ami olyan baráti beszélgetésbe fajult, hogy fél óra elteltével már a közös hétvégi programot terveztük. Jessica egyik munkatársnője, az ifjú 30-as éveiben járó Lorena is becsatlakozott a traccspartiba, így nem sokkal később már hármasban kacagtunk és vidámkodtunk olyan szinten, mintha már évek óta ismernénk egymást. Óriási volt. Hogy a lányok időbeosztása hogy működik azt nem tudom, de Jessica lejött velem még ebédelni is, majd elkísért a bankba. Mivel a munkaidejük du. 5-ig tartott, így megbeszéltük, hogy nem sietek vissza Maracay-ba, hanem elmegyünk valahova meginni egy kávét 5 után. Egy ideig még a Lufthansa irodájának a konyhájában falatozgattam és csevegtem a helyi dolgozókkal, majd 1 órára elmentem internezni egy kicsit, csakhogy "színesítsem" a programot. (Egyébként mind a két megismert lány európai gyökerekkel rendelkezik annak ellenére hogy itt születtek, Jessica német-spanyol, Lorena meg portugál szülők által "gyártatott".)

Délután 5-kor a lányok munkájának befejeztével aztán bevágódtunk Jessica 3 ajtós Chevrolet Corsa-jába (gy.k. ugyanaz mint az Opel Corsa) és elindultunk egy El Hatillo nevű városrészbe, ami éppenhogycsak Caracas hivatalos határain kívül található és nem más mint egy csudikedves régimódi, színes házakkal tarkított "falucska". Valójában nem egy különálló falu, csak így hívják. (El Pueblito El Hatillo). Az odavezető úton is már egyre jobban összecimboráltunk, így tutira elhatároztuk, hogy a hétvégén Choroniban együtt fogunk pörögni. (mint a szélkakas.) Jessican kívül Lorena is jön majd, meg Jessica egyik német barátnője, aki csak pénteken érkezik majd Venezuelába. Stenk.

El Hatillo-ba érve leparkoltuk a kocsit és tettünk egy sétát. Tényleg nagyon szép volt ezt a falucska, bár összesen kb. keresztbe 3, hosszában 4 háztöbnyi volt az egész. Az egész közepén egy barátságos terecske található, melynek a neve természetesen Plaza Bolívar. A fél órás sétánk után beültünk egy pizzériába, hogy megvacsizzunk. A vacsi jól sikerült, finomat ettünk, viszont vacsora közben elkezdett rázni a hideg és furcsa érzésem támadt. Valami nagyon bújkált bennem és ez nem volt jó jel. Mivel nem akartam túl későn visszaérni Maracay-ba, ezért kicsivel 8 előtt eljöttünk El Hatillo-ból és a lányok kivittek a buszpályaudvarra. Autóból nézve az esti Caracas nem is volt olyan ijesztő, s a lányok állandó megnyugtatásai hatására egy idő után már nem is daráztam semmitől. Talán itt is csak az a szabály mint máshol. Tudni kell, hogy hova szabad és hova nem szabad menni. Ha meg ismered a szabályokat, nem eshet bajod.

A buszpályudvarra érve azonnal találtam egy buszt, ami Maracayba ment, viszont az "azonnal indulunk" vakert követően még fél órán keresztül gyűjtötte az utasokat a jegyszedő srác. Fél 22 (vagyis fél 10) után aztán nagy nehezen elindultunk. Attól eltekintve, hogy semi szar állapotban szinte teljes egészében végignyomorogtam a közel 2 órás utat a csecsemők méretére tervezett ülésen mellettem egy 100 kilós csávóval küzdve a több helyért, már csak az volt az idegesítőbb, hogy a sofőr elalvás ellen frankón izomból nyomatta a cumbia-t (egy speckó latin zenei stílus) a busz x számú nagyteljesítményű hangszóróján. PIhenés tehát óne. Egy idő után saját magamat is a pozitív gondolkodásra terelve sikerült még élveznem is a zenét.

Maracayba érve azonnal fogtam egy taxit és visszakocsikáztam a hotelbe. Itt vettem egy forró zuhanyt (ami nagyon jól esett és ez gyanús volt), majd kicsivel éjfél után bedőltem aludni. Éreztem, hogy valami nagyon nem oké történik velem, csak reménykedtem, hogy nem lesz semmi komoly bajom.

Folytatás: Maracay, Choroni, Puerto Colombia (2004.07.22. - 07.25.)

Visszatérés Choroniból Caracasba
2004-07-26
Reggel 8 órakor keltünk fel, mivel Lorena-nak aznap délre vissza kellett érnie Caracasba, ő ugyanis dolgozott. Jessica 3 nap szabit vett ki, ő bőven ráért. Felkeltünk tehát és gyorsan összepakoltunk, majd bekaptunk a pousadankban egy kellemes kis reggelit. Kicsivel 9 után aztán elindultunk. Az 1 napos alvásos dögléses pihenés nagyon frankón helyrevágott, már teljesen jól éreztem magam, aminek nagyon örültem. Ennek ellenére mégsem akartam másnap továbbrepülni Panamába, ezért megkértem Lorena-t, hogy foglalja majd át a jegyemet csütörtökre.

Az út Caracasig végig nyugis volt, most végre nappal is megcsodálhattam a hatalmas zöld hegyeket és dombokat, melyek Maracay-t Choronitól elválasztják. Kb. 1 óráig mentünk felfelé, majd fél óráig lefelé Maracay-ba (ezen a szakaszon láttunk majmokat az egyik fán!!), onnan meg kb. 1,5 óráig Caracasba. Az úton végig zenét hallgattunk és bámultunk kifelé a fejünkből. Egyre jobban azt vettem észre, hogy a lányokkal egyszerűen nincs közös témánk. Ők soha nem kérdeznek (ha meg igen, akkor 20 mp után már másra figyelnek), az én kérdéseimre meg egy szavas válaszokat adnak. Szóval mosolygunk de nem beszélgetünk. Ez olyan furi volt számomra, mert tényleg aranyosak voltak (a két venezuelai csajszi). A Lufthansa irodájához du. 1 körül értünk be. Még felmentünk Lorena-val traccsolni egy kicsit, majd Jessica elvitt egy, a Los Llanoson a holland lányok által ajánlott Hotel Odeon-ba, Caracas Grande Sabana városrészébe, ami a központ melletti negyed. Nem egy tiszta környék de állítólag nem gázos annyira. A hotel lepukkant volt de nem érdekelt, csak azon fagytam le, hogy egy éjszaka 30e bolívaresbe (ami kb. 3500 Ft) kerül. Korábban volt róla szó, hogy majd Jessicához megyek a panamai utamig de valami közbejött és a Lorena ajánlata is elúszott... Na mindegy. Szóval maradt a hotel és a napi költekezés. Lecuccolás után megbeszéltük, hogy este elmegyünk együtt vacsizni 8 körül.

A délutánt pihenéssel, valamint a környék körbesétálásával töltöttem. Először egy sarki kajáldában bekaptam egy sült csirkét, majd besétáltam a Grande Sabana sétálóutcájára. Elképesztő - és ezt már korábban is észrevettem - hogy Venezuela mennyire amerikanizálódott. Itt aztán minden amerikai gyorsétteremből van egy pár, amerikai boltok és sok sok USA-s póló a boltokban és tsi. Az utcán persze tombol a szegénység a legtöbb helyen és mindenki árul valami vackot, hogy legyen kenyérre való. Sétám közben belebotlottam egy internet kávézóba, ahol kb. 1 órát netezgettem, majd ezek után visszatértem a hotelbe a naplómat irogatni. Ezt egészen este fél 9-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal csináltam, amikor is megjöttek a lányok, hogy elvigyenek vacsizni.

Caracasnak persze nem csak szegény hanem gazdag negyedei is vannak, ezek közül az egyikbe mentünk vacsizni. Hogy ennek mi volt a neve azt végül nem derítettem ki, de nem is érdekes. Mint kiderült, a lányok mindig ide járnak. Ezt már korábban is észrevettem, hogy jobbmódúbb családból származnak az újdonsült barátaim de ezen az estén még infót is szereztem ezzel kapcsolatban, amikor Jessica elárulta, hogy anyja ékszerész, az apja meg caracas legnagyobb golf- és teniszkuljának a tulaja és egyéb munkákat is csinál, mint pl. a caracasi belvárosban már jelképpe vált Pepsi-s gömb az egyik toronyház tetején és stb. Ezt most nem irígykedő hanggal írtam, én örülök, hogy ilyen jól élnek, csak hátizsákos turistaként nem olyan helyen akartam vacsizni, ahol egy saláta 1500 Ft. Na mindegy, azért bepusziltam egy Chef salátát egy narancslével, ha már ott voltunk. Vacsora közben taglalgattuk a semmit, majd a lányok visszavittek a hotelbe, ahol rövid zenehallgatás után bealudtam.

Caracas: Rekuperálódás és egy újabb nyugis nap
2004-07-27
Reggel Jessica telefonhívására ébredtem. Na ez a másik. Felemelem a telefont, az meg szétesik. Persze nem egy zsírúj digitális zsinórnélküli Siemens telefonról beszélünk, hanem az első szériás fémkeretes tárcsás telefonról, abból is egy 30 éves példányról. A recsegő vonal ellenére sikerült megbeszélnünk azért, hogy majd estefelé elmegyünk valamerre megint eszegetni. Igazából nem is szorgalmaztam, hogy találkozzunk napközben, mert akkor több időt kellett volna eltöltenem beszéd nélküli buta mosolygással.

A délelőtt nagyrészét a hotelszobámban tölöttem és a laptopommal bíbelődtem. Caracas egy olyan unattraktív város, hogy az bűn, szóval nem volt sok kedvem kimozdulni. A fizikai és egészségi állapotom bámulatos gyorsasággal javult, szóval már bántam, hogy nem csak 1 nappal toltam arrébb a panamai utat. De hát ez van. Nem dől össze a világ. Dél körül lementem bekapni egy fél csirkét a szokásos sarki étteremben, majd elmentem a Grande Sabanai sétálóutcára járkálni egyet. Egyszerűen bámulatos, hogy mennyi bóvlit és vackot árulnak az emberek. Ki veszi ezeket, azt egyszerűen nem bírom felfogni. A boulevard, ahogy a sétálóutcát hívják, tele van mobiltelefonos telefonstandokkal, egyik a másik után várja hogy felforrósítsd a vonalakat.

Ja igen, erről még nem is írtam, ez jópofa. Ez egész Venezuelában általános dolog és nagyon találó. Szóval, ha nincs mobilod és nem akarsz venni mert nem használnád annyit, hogy megérje, akkor sincs gáz, te még tudsz telefonálni. (Persze a te elérhetőséged az egy más lapra tartozik...) Szóval mész az utcán és megállsz egy ilyen standnál (amiből mondom van vagy 10 egy blokkon belül) és felhívod azt a számot, amire szükséged van. A stand tulajdonosai az ország összes különböző mobil és fixvonalas körzetszámú (kivéve a távolsági vonalas hívást mert az más tészta) telefonjával rendelkeznek, szóval ha pl. Digitel számot hívsz, akkor Digiteles mobilt adnak a kezedbe, ha Movilnet-et, akkor azt, ha vonalast, akkor előkapnak egy vonalas telefont. Az üzlet az, hogy egy középmagas havi díjért kapnak egy csomó ingyen percet, amit ha 2-300 bolívares / perc díjjal számolnak, akkor már nyertek az ügyön, ha meg túlmennek a limiten, akkor is kedvezőbb percdíjat fizetnek a telefontársaság felé, mint amit ők az emberektől az utcán beszednek. Így hivogattam én is mindig a csajokat, hol ezt, hol azt a hálózatot használva (tekintve hogy Lorena és Jessica két külön társasághoz tartozott). Szóval nincs telefonod, no problemo. :)

Séta után ismét beültem internetezni és a weboldalamon végrehajtottam egy két láthatlan változtatást. Miután ez megvolt, elmentem egy McDonald's-ba és ettem egy csokifagyit, majd visszatértem a hotelszobába szinyelni. A változatosság kedvéért továbbra is weblapra írtam a sztorikat (mint látjátok igyekszem, hogy behozzam a lemaradást!!!) majd vártam, hogy jöjjön az este, amikor majd jönnek a csajok. Eközben Caracas talán hosszú idő óta legcsodálatosabb naplementéjét csodálhattam meg a hotel ablakából, egyszerűen fantasztikus volt. (Képek a fotóalbumban.) A lányok aztán kis késéssel este 9-kor befutottak és együtt elautóztunk egy gazdagabb negyed közepén található mall-ba (ami olyan mint a szép magyar nevű Westend City Center) és először azt körbesétáltuk, majd beültünk egy étterembe. A pláza körbesétálása közben Jessica barátnője a Németországból vizitelő Annie önkívületi állapotban őrjöngött, hogy "még több fotó, még több fotó..." Azt hittem sírnom kell. Hogy valakinek ez legyen az attrakció Dél-Amerikában nyugat-európai léttére ez fájt. Ráadásul este fényképezni, amikor sötét is van?? Hiába, az Isten amikor az agyakat osztogatta és a logikát, Annie szegénykém nagyon a sor végére szorult. Erre főleg akkor jöttem rá, amikor a sétánk utáni vacsora alkalmával az olasz étellel kapcsolatban egy heveny vitába keveredtem Annie-vel, mivel azt találtam neki mondani, hogy bizony New Yorkban is vannak olyan finom tésztaételek mint Olaszországban, nem kell feltétlenül Rómába vagy Nápolyba menni a legjobb "pasta" kipróbálásához. (Ja igen, Annie már 2 éve Rómában él, ezt elfelejtettem mondani.) Ő persze váltig állította, hogy nincs igazam, mikor én mondtam neki, hogy én New Yorkban is ettem "beszélő" tésztaételeket, de ez sem győzte meg. Aztán mikor a végén ráhagytam, hogy "jól van, igazad van", akkor bevalotta, hogy ő nem is eszik se tésztákat se pizzát. Na szevasz, erre varjál gombot Teri néni!!! No comment.

Eme kellemesen izgalmas vacsora után - mely alkalmával egyébként egy isteni raviolit pusziltam be - a lányok visszavittek a hotelbe és megbeszéltük, hogy másnap csinálunk valami közös programot. Mondom jjjo. Az este folyamán még ismét számítógépeztem egy kicsit, majd éjjel 1 körül elpilledtem.

Caracas: Pihis délelőtt, majd délután egy kis kötelvasútazás a hegyekbe
2004-07-28
Reggel korán ébredtem, mert a hotel előtt olyan zajt csaptak a dudáló autók, hogy azt hittem beszakad a fejem. A poén kedvéért még mindig naplóírással kezdtem a napot, majd 11 körül lekúsztam a csirkésemhez bekapni 1-2 falást. Ezt követően elmentem az internetkávézóba, hogy frissítsem a weboldalt. (Ami persze megint vagy 3,5 órába telt... már nem is merem összeadni, hogy mennyi időt töltök ezzel a "foglalatossággal".) A frissítést du. 4 után fejeztem be, így azonnal a Lufthansa irodájába siettem, hogy találkozzam a lányokkal.

Lorenától megkaptam a módosított jegyemet a másnapi panamai járatra, majd miközben vártam rá, hogy elkészüljön a lelkem, az asztalon lévő számológéppel elkezdtem számolgatni. "Vajon mennyire voltam pontos azzal az előrejelzéssel kapcsolatban, hogy készpénz dollár nem lévén bukni fogok Venezuelában vagy 200 dollárt??" Mindent összeadva sajnos igazam lett. Mivel minden egyes dollárért banki árfolyamon csak 1920 bolívarest kaptam a helyett, hogy készpénzért kaptam volna vagy 2500-at, így 17 nap alatt összesen 175 dollárt buktam el, vagyis ennyivel többe került a létezésem Venezuelában. És ebből egy nagy falat volt maga csak a repjegy, melyen egyedül elbuktam vagy 80-at. (Tehát ezt a különbséget 1 USD= 2500 Bs. vs. 1920 Bs.-as árfolyammal számoltam és állítólag Caracasban egyes helyeken 2800-at is megadnak egy zöldhasúért. Egyszerűen még belegondolni is fáj, hogy ilyen oktondi módon szívtam ekkorát. Anyúúúúúúúú.) Miután aztán Lorena elkészült lementünk az irodaház elé, ahová éppen akkor futott be Jessica és barinője. Az utolsó közös programunk tehát a caracasi kötélvasút volt, mely a város fölé magasodó Pico Humbold-ra viszi fel a népet. Szerencsére ismét sikerült használnom a nemzetközi diákomat, így spóroltam 3 dolcsinyi bolívarest. Szóval már csak 172-őt buktam, hehe. :)

A felvonóvasút nagyon modern volt, osztrákok és svájciak építették és olyan csöndben suhan felfelé, hogy az csudi. Minél feljebb jutottunk a panoráma annál mesésebb lett, pláne, hogy ekkor már épp ment le a nap a város fölött. Sajni egy negyed óra után belefutottunk a felhőkbe (ami egyébként nagyon misztikus volt) és onnantól fogva semmit nem láttunk. Fent a csúcson látvány és kilátás hiányában fel alá sétálgattunk egy órát (beszéd nélkül szinte végig, vagy csak az "időjárást" taglalgattuk), majd Lorena meghívott egy cachapa-ra, ami egy kukoricából készült palacsintához hasonló snack-ecske, közepén egy sajttal. A tészta édeskés, a sajt sós, érdekes egyveleg de fincsi. Ez egy tipikus venezuelai kaja. Este 3/4 8 magasságában aztán lemenetünk a hegyről. Ez meg aztán még misztikusabb volt, mert továbbra is ködben mentünk viszont már tök sötét volt és semmit az égvilágon nem láttunk. Aztán amikor kijöttünk a felhőkből, ismét a szemünk elé tárult Caracas, most viszont már éjszakai fényben. Hát, mint minden város - még a legrondábbak is - éjszakai fényekben ez is szép. Leérkezés után Jessica visszavitt a hotelbe és végleg elköszöntünk egymástól. Végül is nem szép tőlem, hogy nem a legdícsérőbb szavakkal illetem a lányokat sokszor - plána, hogy olyan készségesen átsegítettek a hétvégi "krízisen" - de bármennyire is tündériek és édesek, egyszerűen idegesített a felszínességük, erről nem tehetek. És esténként is csak azért mentem el velük ide-oda, mert nem akartam tiszteletlen lenni velük szemben. Mindegy, szép volt jó volt, ez is megvolt, másnaptól egy új világ indul ismét.

Az este folyamán még vacsiztam egyet a hotel alatti étterembem majd felvonultam pihenni. Pihentetés képpen írtam egy két eszembejutást, majd fél 12 körül bealudtam. Ez volt az utolsó éjszakám - ez alkalommal - Dél Amerikában. Huhh.

Utolsó nap Caracasban és továbbrepülés Panamába
2004-07-29
Reggel 8-kor keltem szokás szerint. Frissító zuhanyzás után 1 óra alatt újrarendeztem a csomagjaimat és útrakészre varázsoltam mindent. Reggeli után elsétáltam a közeli sétálóutcára, hogy vegyek legalább 1-2 képeslapot venezueláról, ha már itt is voltam. Pihenésképpen beugrottam a "kedvenc" internetkávézómba és legnagyonn meglepetésemre belefutottam Amy-be, a Los Llanos túrán megismert ausztrál lányba. Nagyon megörültünk egymásnak, így az indulásomig tartó időt együtt tölöttük. Elmentünk a postára feladni 1-2 képeslapot, majd tettünk egy sétát a ritkaronda modern belvárosban. majd elmentünk az szokásos éttermembe, hogy bekapjak valami falást mielőtt elindulok.

Kicsivel 12 előtt aztán feltettem a 29 kilós zsákot a hátamra ismét és elindultam a repülőtérre. A másoktól kapott figyelmeztetés alapján nem akartam taxizni (mert az sokszor akár még 40.000 Ft is lehet), hanem a Lonely Planetből kinéztem a repülőtéri buszok megállóját, ami 2 metrómegállónyira volt a hotelemhez közeli Plaza Venezuelától. Elköszöntem tehát Amy-től (aki másnap New Yorkba költözik és híres ügyvéd lesz - mondtam neki, hogy majd megkeresem ott), majd elmetróztam a Parque Central városrészbe és pillanatok alatt meg is találtam a buszállomást. Negyed óra várakozás el is indultunk és a busz 3000 bolívares-ért (ami kb. 350 Ft) ki is vitt a Caracashoz közeli Maiquetia városka Simon Bolívar Nemzetközi Repülőterére. Szerintem megérte nem taxival jönni. :) Itt egy ideig szerencsétlenkedtem mire megtaláltam a Copa Panamai légitársaság standját, de aztán minden ment mint a karikacsapás. Érdekesség (és bosszúság), hogy venezuelában a világon az egyik legmagasabb a reptéri illeték, mindenestől együtt 45 dollárt gombolnak le rólad, hogy elhagyhasd az országot. Nekem ez benne volt a jegyemben de persze velem is kifizettették. A Copa Airlines-os kiscsaj még plusz 5 dolcsira levett egy panamai turistakártyáért, ami majd a belépésemhez kell, majd az immigráción is átjutva végül du. 2.30-ra bent voltam a tranzitban. A repülő indulásáig még 2 és fél órám volt, melyet a pofa kedvéért szerintetek mivel ütöttem el??? (Hát persze, természetesen naplóírással, ha már itt vagyok...)

Ami a Venezuelával kapcsolatos rövid összegzést illeti, jó kis hely ez is de semmiképpen sem a fővárosban és közvetlen környékén kell több időt eltölteni, hanem vagy az Andokban, vagy Los Llanos-on, vagy a Grande Sabana-n. Ez utóbbi az Angel-vízeséssel, s a Roraimával kimaradt a mostani utamból, csakúgy mint az Orinoco-folyó deltatorkolatának környéke, vagy a Margarita és egyéb karibi szigetek. Szóval van miért még visszajönnöm Venezuelába, s ezt már tervbe is vettem, hogy majd összekötöm egy kis Amazóniával, amikor az említett hiányosságokat "letudva" átsurranok Brazíliába és Manausból felhajózok a kolumbiai Letiziáig. És persze akkor majd visszamegyek Brazília Atlanti partjára is, hogy lecsekkoljam Jericoacoara-t és igyak egy kis acai-t. Dél-Amerikában először jártam de véletlenül sem utoljára. Tervezem, hogy gyakran leugrok majd ide egy kis pozitív latin hangulatú kikapcsolódásért. Hehe.

A panamai Copa Airlines 222-es számú Boeing 737-700-as járata kis késéssel délután 5.30-kor szállt fel Venezuelából. 194 nap után búcsút intettem Dél-Amerikának, irány Közép-Amerika!

Folytatás: Érkezés Panamába (2004.07.29.)



Home  - Napló  - Venezuela  - Caracas

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)