Utila, Bay Islands

Tegucigalpából Utilára, a Bay Islands-re
2004-08-23
7 óra körül kipattantam az ágyból, mert el akartam érni a 8.30-as buszt. Reggelizés közben aztán kiderült, hogy csak 7.30-as és 9.30-as busz van így nyertem egy órát de ez már nem számított semmit. Andrew és Bruce még előttem leléptek a hostelből, így indulásuk előtt gyorsan email címet cseréltünk, soha nem lehet tudni, ugye. Dél-Afrikába különben is el akarok menni a közeljövőben... 8.15-kor végül mégis fogtam egy taxit két amerikai sráccal és a Cristina busztársaság irodájához mentem. Megvettem a jegyet a fél 10-es La Ceibába menő járatra és azt a plusz egy órát a buszállomás várótermében szinyeltem végig.

Az út teljesen sima volt és mákomra senki nem ült mellém. Ez mindig öröm, mivel még így is alig férek el, nem hogy ha valakivel osztanom kell a teret. A városból kifelé vettem igazán észre, hogy sok-sok latin-amerikai fővároshoz hasonlóan Tegus is egy völgybe épült. Ez persze nem tette szebbé de a fekvése az nem olyan ronda. Mentünk, mentünk és persze még mentünk egy kicsit, összesen 6 óra 15 percig tartott míg La Ceibába értünk. Délelőtt 11 óra körül volt egy kajaszünetünk, ahol toltam a testbe egy kis "benzint", de ettől eltekintve végig csak szeltük át a hegyes-völgyes Hondurast.

La Ceibába érve azonnal rábeszélt egy taxis, hogy menjek vele a hajókikötőbe, s szerencsémre 3 helyi fickó is oda sietett, így négyesben vágódtunk be az autóba. Ennek azért is örültem különösen, mert így biztos lehettem benne, hogy nem vernek át anyagilag. :) A hajókikötő vagy 15 percnyire volt kocsival, még jóleső érzéssel is konstatáltam, hogy szokásomtól eltérően nem kíséreltem meg tömegközlekedéssel ide eljutni. A hajó Utilára 16.30-kor ment, így pont annyi időm volt, hogy kényelmesen megvegyem a jegyet és felszálljak a hajóra.

Mit is kell tudni a Bay Islands-ről (Islas de la Bahia?) A szigetcsoport - mely Utila, Roatán, Barbareta, és Guanaja szigetek összessége - a Karib-tengerben található átlag 50 km-re a parttól. A legközelebb Utila van 29 km-re a legtávolabb meg Guanaja kb. 70 km-re. Honduras hivatalos nyelvétől függetlenül nem spanyolul, hanem angolul ismert leginkább a szigetek neve, mégpedig azért mert az országnak ezt a részét - csakúgy mint Belize-t, ami hosszú ideig Brit Honduras néven volt ismert - az angolok birtokolták a történelem egy bizonyos szakaszában az 1700-as évek közepétől 1859-ig, amikor is Hondurasnak adták a területeket. Ennek következtében az szigetek beszélt nyelve a mai napig főleg az - egyébként karib-tengeri, főleg jamaicai dialektushoz hasonlító - angol, csakúgy mint Belize-ben. Az emberek nagytöbbsége persze beszél spanyolul is de ezt nem nagyon hallani az utcán. A 4 sziget közül Utila a legolcsóbb és mivel én a búvártanulmányaimat jöttem ide tovább folytatni, ezért ez volt anyagilag legkedvezőbb megoldás. (Pedig sokak szerint Roatán szebb sziget.) Az egyetlen pech, hogy pont 2-3 hete emelték fel a tanfolyamok díját 159 dolcsiról 199-re.

A hajó du. 4.30-kor el is indult Utila felé szép lassan. Mivel a belső kabin légkondis volt, ezért én úgy gondoltam, hogy kimegyek a tetőre - vagyis a felső szinre - és a szabad levegőn élvezem majd az 1 órás utat. Hát ezt nem jól gondoltam, mert a nyílt vízre érve nekilódultunk, mint egy szekérderék agár, mely a műnyulat üldözi, s a hullámzó Karib-tengeren száguldva egy pillanatok alatt beterített a felcsapódó víz. Még mielőtt csurom vizes lettem volna, visszamentem az alsó szintre. A szigetre érésig tartó időt a Gyűrűk Ura c. nagysikerű mozifilm nézésével töltöttem, na meg persze bivalyerős koncentrálással, hogy ne hányjam össze az egész szintet. Hála Istennek, ez sikerült is. Érkezés után feldobtam a hátizsákomat a hátamra és elsétáltam az Utila Dive Centre (továbbiakban UDC) felé, melyet még Granadában ajánlott nekem a Bearded Monkey diákszálló egyik alkalmazottja, az angol Ruth. (Aki egyébként maga is búvároktató és 3 hónapot dolgozott Utilán.) A kikötőben persze kaptam még vagy 3-4 búváriskolától ajánlatot, de Ruth annyira kedvesen magyarázott nekem negyed órán keresztül még anno Granadában, hogy úgy éreztem, nem lenne fair ha nem az UDC-be mennék.

Érkezésemkor kiderült, hogy nem csak az árak mentek fel, hanem az általában a tanfolyammal ajándékba kapott 2 ingyen merülést és az ingyen szállást is eltörölték. Azaz lassan már nem is éri meg idejönni. A búvárcentrum egyik oktatója, az amerikai Audrey ezt meg is erősítette és közölte, hogy 2-3 hét alatt elég jelentőset esett az idelátogatók száma. Na mindegy, én már itt voltam, így nem izgatott a dolog. Még mindig olcsóbb azért itt elvégezni egy tanfolyamot mint a világ sok-sok más helyén. Audrey-tól kiderítettem, hogy pont aznap kezdődött egy haladó tanfolyam, melybe be is tudok kapcsolódni ha nagyon akarok. Ebben meg is egyeztünk és Audrey bemutatott az oktatómnak, az ifjú 30-as éveiben járó atom Dzsinkisz Kán kinézetű kanadai Andrew-nak. Andrew egy oltári forma volt, pillanatok alatt megterveztük az elkövetkezendő 2 nap merüléseit, s megbeszéltük, hogy másnap reggel 8-kor találkozunk. Ennek örömére el is ballagtam egy közeli vendégfogadóba, a Coopers Inn-be és kivettem egy szobát 100 lempiráért.

Az este hátralévő részét még az UDC-ben érkezésemkor megismert két 22 éves holland lánnyal töltöttem, akiknek az ajánlatára választottam a Coopers Innt. Először betoltunk egy fain kis lasagna-t, majd a sziget party krimójába, a Coco-Locoba mentünk sörözni egy rövidet. Beszélgetésünkkor kiderült, hogy az egyik lány Eva, La Ceibában lakik és egyetemi tanulmányaihoz folytat kutatást az 1998-ban itt pusztító Mitch hurrikán emberekre mért hatásával kapcsolatban. A másik lány pedig Irena, a barátnője, aki eljött néhány hétre meglátogatni Evát. Rendkívül vidáman átbeszélgettük az estét, majd éjfélkor nyugovóra tértem, mivel reggel korán kellett kelni.

Haladó búvártanfolyamom első napja
2004-08-24
Reggel 6-kor keltem, hogy elolvassam az Andrewtól kapott könyv aznapi merülésekre vonatkozó fejezeteit, majd 7.45-kor feltápászkodtam és rövid magamhoz térés után elsétáltam az UDC-be. Útközben még bekaptam 1-2 fincsike banános sütit és egy kávét, ne éh gyomorra merüljek már, ugye. Andrew segítségével pillanatok alatt összeszedtem a szűkséges felszerelést és 8.15-kor már a vizet repesztettük az aznapi első merülés színhelye felé. A csapatban 2 angol lány, 1 amerikai nő, 1 finn srác és én voltunk. Sajnos nem haverkodtunk össze túlzottan (és ez a későbbiekben sem változott meg...) de hát ez az élet.

De mi is a továbblépés az előző szinthez képest? Igazából nem sok, az egyetlen jelentős különbség az az, hogy haladó szintű igazolvánnyal 30m-ig lehet merülni 18 helyett. A mély merülésen kívül pedig 4 másikat kell választani még, mely lehet fotózás, videózás, navigáció, naturalista, éjszakai merülés és még egy pár, melynek magyarul nem tudom a nevét. Egy elkezdett tanfolyamba bekapcsolódva a többi tanuló már kiválasztotta a megcsinálandókat, így nekem ezen nem sokat kellett gondolkodni. A sorban tehát mély merülés, peak performance buoyancy (mely a vízben való minél mozdulatlanabb "lebegés" elérését célozza meg), navigációs merülés, naturalista merülés és éjszakai merülés szerepeltek. A fotózást azért nem választottam mert az plusz 10 dolcsi volt és állítólag nem olyan nagy stenk. Ha a lebegés ok, a fotózással nem lehet baj.

A nap első merülése tehát a mély merülés volt, az utilai kikötőben 1996-ban elsüllyesztett, 30 m mélységben pihenő Haliburton hajóroncsot mentünk le megnézni. A tenger elég nyugtalan volt de a víz alá érve ebből szerencsére nem sokat éreztünk. Szépen lassan le is ereszkedtünk a hajóhoz és nem is tudom mi fejezné ki jobban a látványt és az átélt élményt mint az, hogy ez az egész maga volt a legnagyobb stenk. Tisztára Titanic feeling. Algákkal, mindenféle növényekkel és korallokkal benőtt roncsot találtunk, s a fedélzeti dekkhez még egy biciklit is odaláncoltak. A roncs - mint sok más hajóroncs a világon - nem magától süllyedt el, hanem búvárkodás céljából süllyesztették el egy olyan helyen, ahol könnyen meglátogatható. Kb. 10 percet tölöttünk 30 m mélységben majd szép lassan elindultunk felfelé. A hajó testében egyébként még egy hatalmas "grouper"-t (nem tudom a magyar nevét de egy bazinagy hal) is láttunk, óriási volt. Felfelé menet 5 méteren megálltunk egy pár percre a biztonsági stop-ot megcsinálni (a testben lévő nitrogéntúltengést "megszelidíteni") aztán visszamásztunk a hajóra. Életem első hajóroncsa leírhatatlan élmény volt, teljesen feldobódtam a látvány hatására. A hajóra érve gyorsan ki is tárgyaltuk, hogy miket láttunk, majd elindultunk a második merülés színhelye felé.

Az aznapi második merülés nem a tenger alatti csodák megnézéséből, hanem egy pár technikai gyakorlatból állt, melyek segítségével a víz alatti lebegést tökéletesíteni lehet. Mivel a búvárkodásnak az is célja, hogy a tenger élővilágát érintetlenül hagyja, ezért a lebegés az egyik legfontosabb dolog. Hogy minél közelebbről, de abszolút fizikai kontaktus nélkül megnézhess valamit, legyen az korall vagy hal, rák, akármi. A gyakorlatokat egy Silver Gardens névre keresztelt helyen végeztük el, ami nem volt más mint egy korallzátonyok közötti homokos sík plató 5 méteres mélységben. Kb. 30-40 percet tornásztunk a víz alatt az Andrew által kiírt gyakorlatokra, majd visszatértünk először a hajóra, másodszor meg Utila kikötőjébe. Az UDC-be éréskor azonnal belefutottam a két holland lányba, akikkel meg is beszéltük, hogy este megint ellépünk majd valahova. Stenk. Szegények sajnos nem tudtak végül búvárkodni - pedig ők is ezért jöttek - mert Irena-nak asztmája volt, azzal meg nem lehet ilyen sportot űzni.

A délutánt ebédeléssel, tanulással és alvással töltöttem. Úgy volt, hogy este 6-kor nyomatjuk le az éjszakai merülést, de amikor beértem a búváriskolába, akkor közölte Andrew, hogy másnapra tolódott az "ügy" a háborgó tenger miatt. Az esti merülés elhalasztása ellenére még azért 1 órán keresztül megbeszéltünk egy csomó elméleti dolgot, majd mindenki elment a dolgára. Andrew-val azt találtuk ki, hogy a még számomra hiányzó két merülést (navigációs és naturalista) - melyet a tanfolyam első napján a másik 4 emberrel már megcsinált - másnap reggel lenyomjuk egy, a sziget északi részére induló csoporttal. Ebben minden teljesen fain is volt, csak az nem volt oké, hogy reggel 7-re kellett beérni az UDC-be. Na mindegy. Ki korán kel, aranyat lel. (Reméltem.)

Az este 8-ig tartó időt további tanulással töltöttem, majd találkoztam a holland lányokkal és vacsorázni indultunk. Egy közeli étteremben burkoltunk fokhagymás garnélarákot rizzsel és salátával, isteni finom volt az étel. Sörözést terveztünk eredetileg ennek folytatásaként de mivel mindannyian hulla fáradtak voltunk így vacsi után tettünk egy rövid sétát, majd visszamentünk a szállásra. Itt még dumáltunk vagy éjfélig, majd elköszöntem a lányoktól, mivel ők másnap reggel visszatértek La Ceibába. Szerencsére az esti traccsparti alatt megismertem 3 fazon angol csávót is (illetőleg 1 angol - Chris és 2 walesi - Tom és David), akikkel ledumáltuk, hogy majd valamikor az elkövetkezendő két napban öblítünk egy pár sörikét. A lányok mennek, de van utánpótlás cimborákból... :)

Haladó búvártanfolyamom második napja
2004-08-25
Reggel 7-kor kellett az UDC-ben lennem, így negyed órával előtte keltem csak fel. Félkómásan ballagtam a búvársuli felé és azon gondolkodtam, hogy vajon jó-e nekem minden reggel ilyen korán kelni, amikor elvileg nyaralok vagy mi. Pláne itt Utilán igazán megvan az a nyaralás fíling, mivel rengeteget süt a nap és kék az ég, zöld a tenger, úúúúú jeeeeee. Hogy jobban felébredjek bekaptam 1-2 sütikefélét és ittam egy kazal vizet. Andrew is elég takarék tekintettel téblábolt be a suliba cigivel a szájában de a készülődés és a cuccok összeszedése felébresztett mindkettőnket. Kb. 7:45 lehetett mikor elindultunk kifelé a vízre. Az első merülés színhelye a sziget északnyugati végében volt, ide kb. 45 perc alatt jutottunk el. Az idő egyszerűen csodás volt, rettenetesen élveztem, hogy végre kék az ég és süt a nap. Közép-Amerikában eddig még csak sok-sok felhő és eső fogadott mindenhol.

Az első merülés profilja naturalista merülés volt, ami a Karib-tenger élővilágával való közelebbi ismerkedést jelenti ebben az esetben. Andrew adott nekem egy víz alatt is látható és olvasható táblázatot az egyes növényekről és állatokról, s a 44 perces merülés nagyobb részében a táblázat alapján próbáltam megfejteni, hogy mi micsoda. Jó sok mindent megtudtam, láttam egy csomóféle korallt, valamint többek között többféle rákot és pl. ún. tisztítóhalakat is, olyan apró kis kopoltyúsokat, melyek nagyobb halak testéről zabálják le a ganyét. (Jó magyarul megmondva.) A merülés befejeztével visszatértünk a hajóra és elindultunk a második színhely felé. Ja erről még nem is írtam. Szóval a merülés színhelyei hivatalosan jóváhagyott területek, ahol egyrészt biztonságosan lehet búvárkodni, másrészt pedig van egy csomó látnivaló. (Szóval nem úgy van az, hogy oda megyek, ahová akarok, érted...) A második színhely az elsőhöz hasonlóan is egy hatalmas korallzátony volt, egy szinte teljesen egyenes, mélységbe nyúló fallal, melynek mentén úsztunk végig Andrew-val egy homokosabb plató felé. Ennek a merülésnek a lényege a víz alatti navigáció legfontosabb tudnivalóinak "kibogozása" volt, legnagyobb hangsúlyt az iránytűvel való búvárkodásra fektetve. Sikeresen megoldottam az összes kirótt feladatot, s azok befejeztével még jutott vagy 15 perc egy kis élvezetre is. A merülés befejeztével visszamásztunk a hajóba és "hazatértünk" Utilába. Még ebéd előtt átnéztük Andrew-val a navigációs és naturalista búvárkodás elméleti tudnivalóit megerősítésképpen, majd több órás délutáni szieszta következett.

A délután folyamán szinte semmit nem csináltam. Először még ebédeltem egyet egy közeli kajáldában, majd visszatértem a szállásra és csak szinyeltem és szinyeltem. 3 óra felé aztán aludtam 2 órát, majd 5 után feltápászkodtam és előkészülődtem lelkiekben az aznapi utolsó és a haladó kurzus befejezését is jelentő éjszakai merülésre. Mindannyian izgatottak voltunk egy kicsit a csapatból, mert valamennyiünk számára ez volt az első sötétben végrehajtott merülés. Illetőleg nem sötétben, hanem zseblámpák segítségével de akkor is. A búváriskola kikötőjéből való kihajózás előtt még megcsodálhattunk egy csudiszép utilai naplementét (ugye én "naplemente gyűjtő" vagyok, szóval nekem ez nagy stenk), majd 10 perc vízszakítás után elértünk a merülés színhelyére. Érdekes volt teljes szürkületben magunkra venni a felszerelést és a vízbe ugrani. Az oktatók mindenkinek kiosztogatták a lámpákat majd párokba rendeződtünk (ami a búvárkodás alapkövetelménye, mivel mindig csak egy másik emberrel együtt lehet merülni biztonságosan!) és elindultunk felfedezni az éjszakai tenger élővilágát. Tisztára úgy éreztem magam mint a filmekben. A finn Antii-val mi voltunk a leghátsó pár, mögöttünk már csak 2 oktató volt, a "sereghajtók". A korallok és a halak figyelése közben néha-néha magam elé néztem és olykor csak a többi búvár zseblámpájának a fényét láttam a távolban. Tök poén volt. Mintha valami expedíción vettünk volna részt. Az igazat megvallva többet foglalkoztam azzal, hogy el ne hagyjam a társamat és ne merüljek túl mélyre (este ugyanis nem érzi az ember, hogy milyen mélyen van mert nincs vizuális kontroll), mint azzal, hogy mit látunk és láthatnánk. Így aztán csak 1-2 alvó halat és rákot láttam másokkal ellentétben, akik egy homárt és néhány polipot is láttak aktív üzemmódban. Mindegy, már polipot és homárt is láttam még a Galápagoson pipásbúvárkodás közben, úgyhogy ez nem számított igazán. Az 50 perces merülésünk összegezve nagyon jól sikerült és óriási élmény volt számomra. Még fogok ilyeneket csinálni majd az tuti. Feltöltődve tértünk vissza mindannyian a partra.

Visszaérkezés után még Andrew mindenkiről készített egy fényképet a leendő búvárigazolványhoz, majd szépen elmentem a dolgomra. Igazolt "Haladó Nyílt Vízi Búvár" (azaz HNYVB) lettem, juhééééééééj. Következő lépés a "rescue diver", azaz a mentőbúvár, majd a "divemaster", a búvármester lesz. Ezeket valószínűleg lenyomom majd Ázsiában valahol. Rájöttem, hogy teljesen fain dolog a búvárkodáshoz érteni profi szinten, mivel ezt a világ minden területén lehet tanítani. Az Utila Dive Center oktatói is egytől-egyig külföldiek (egyetlen hondurasi sincs köztük), főleg Kanadából, az USA-ból és Angliából jöttek ide. És ez világ egyéb búvárcentrumaiban sincs másként és mellesleg egész jól fizető meló. Nem lehet belőle meggazdagodni de ha egy időre mondjuk a Karib-tengerre vágysz vagy Dél-kelet Ázsiába, akkor tutira találhatsz olyan helyeket, ahol szükség van oktatókra és az ott keresett pénzből vígan eléldegélhetsz anélkül, hogy egyéb aranytartalékokhoz nyúlnál. Nem utolsósorban meg egy atom vidám életmód, egész nap jófej emberek között vagy és munkád a világ víz alatti csodáinak másokkal való megismertetetése.

A szállásra való visszaérkezés után vettem egy frissítő édesvízi zuhanyt, majd megkerestem az angol srácokat, hogy elcsábítsam őket egy sörre. Mivel Tom és Chris épp ezen a napon kezdték az "Open Water" első szintű búvártanfolyamot (amit én Kolumbiában nyomtam le), ezért nekik tanulniuk kellett, így megbeszéltük, hogy másnapra halasztjuk a mókát. Ennek következtében aztán egyedül ballagtam el egy közeli Munchies nevű étterembe, ahol sült barrakudafilét ettem tejfölös főtt krumplival, zöldséggel és rizzsel. Nagyon fincsi a barrakuda is. Tök jó ilyeneket enni. :) Vacsi után visszaballagtam a hostelbe, ahol még egy kicsit szinyelgettem ébren, majd 11 körül elpilledtem. Nagy hajtás volt ez a 2 napos tanfolyam, nem csoda, hogy elfáradtam. De megérte, hohóóóóóóóóóóó!!!!

Utolsó napom Utilán tele pihizéssel
2004-08-26
Reggel 8 körül felébredtem, egyszerűen nem bírtam tovább aludni. Végül is aludtam majdnem 9 órát, ez már egész jónak számít magamhoz képest. :) Ébredés után egészen fél 11-ig naplót irogattam, majd kiugrottam az ágyból és elmentem vettem egy is reggelit. Fél 12 körül aztán beballagtam az UDC-be, ahol Andrew-tól átvettem az ideiglenes búvárigazolványomat. Akartam még venni egy pólót a búváriskolából de nem volt nekik egy sem. :(

Kora délutáni programként elmentem sétálni egyet az aprócsak Utila falucskában, mely Utila sziget egyetlen települése. Séta közben összefutottam Tom-mal és Chris-szel, a két búvártanonc angol gyerekkel és együtt mentünk el ebédelni. Jó frankó kis homársalátát burkantottam, egyszerűen isteni fincsi volt. Kaja közben jókat poénkodtunk és komolyan lefixáltuk, hogy este buli lesz. Ha nem is ereszd el a hajamat, de megiszunk 1-2 sört és megpróbálunk csajozni is egy kicsit. :) Kaja után a srácok visszamentek a búvársuliba, én meg folytattam a falucska felfedezését. Az idő vakítóan tiszta volt, szinte sehol egy felhő, csak kék ég és ragyogás. Ezzel persze együtt járt a döglesztő meleg is, így nem sokáig bírtam a "felfedező sétát". Az egyik kikötőnél leálltam fényképezni 3 játszogató helyi kisfiút, majd mikor kikattingattam magam, akkor az egyik mögöttem lévő erkélyről rámugatott egy öregasszony, hogy "ennyit tudtok ti, idejöttök felzaklatni mások életét és mindent csak lefényképeztek", mire én azt kérdeztem tőle, hogy "mivel bántottam meg, hogy ilyen ellenséges?". Erre nem tudott válaszolni csak tovább pörölt fennhangon, mire én finoman elküldtem Kenyába. Eme rövid intermezzo után visszasétáltam a Coopers Inn-be pihizni. A nap olyan erős volt, hogy bármennyire is élveztem a napsütést, egyszerűen nem lehetett a forróságot elviselni. A délután nagyrészét így a szobámban szinyelgetve tölöttem naplóirogatással vegyítve egy bekapcsolt ventillátor mellett.

Este 7 óra magasságában a hasam elkezdett reklamálni, így előrekúsztam a Coopers Inn vendéglőrészébe betolni egy fincsi kis lasagnát. Nos, a lasagna nagyon jól esett, csak olyan forró volt, hogy össze-vissza égette a nyelvemet. Kajálás közben befutottak az angol srácok, így le is egyeztettük, hogy 8 körül találkozunk egy étteremben - ahová ők vacsizni mentek - aztán meg irány a Coco Loco bár. Ez így is lett, már vacsi befejeztével nekiálltunk sörözni és meg se álltunk amíg meg nem éreztük. Kb. éjfélig nyomtuk a mókát, majd hazakóvályogtunk. A csajozásból mondanom se kell, nem lett semmi de a bárban lézengő néhány anyatigris nem éppen partnerkereső státuszban érkezett szórakozni, így végül a folyékony kenyér győzött az öldöklő libidó felett.

A hostelbe visszaérve elköszöntem a srácoktól, mivel én másnap reggel tovább szándékoztam utazni, de a srácok a péntek esti "full moon party"-ra (azaz telihold buli) hivatkozva addig nem engedtek aludni menni, amíg meg nem ígértem, hogy maradok még egy napot. Igazából nem szeretem a terveket felrúgni (pláne, ha már rákészültem valamire) de hát végül is mi bajom lehet... azaz "what the hell?" Maradtam tehát még 1 napot...

A tényleges utolsó napom Utilában
2004-08-27
Szokásomtól eltérően egészen 10-ig szinyeltem. A külső zajok hatására felébredtem egy párszor de végül negyed 11-kor David kopogására keltem ki az ágyból. Még az este megbeszéltük, hogy együtt reggelizünk, mivel neki sem volt semmi dolga. Frissítő zuhany után el is mentünk kajálni egyet a Munchies-ba. Az idő iszonyat meleg és napos volt megint, így kaja után nem akartam az utcán sétálgatni, hogy rákvörösre égjek. David elment merülni egy párat délután, nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy visszamenjek a hostelszobámba és átpihizzem a délutánt egy kis naplóírással vegyítve. Ez így is történt...

Este 6 körül aztán kipattantam a délutáni állapotomból és elmentem egy kis elemózsia után nézni. Séta közben összefutottam a búvárkodásból jövő srácokkal, így az elemózsiavásárlásból komoly vacsit kanyarintottunk egy olasz étteremben. Az étel sajnos igencsak felejthető volt de legalább az éhenhalástól megmentett. Kiderült, hogy a nagy teliholdas bíccsparti nem ezen a napon, azaz pénteken, hanem szombaton este volt (grrrrr, ezért maradtam egy plusz napot) de a srácok búváriskolájában szervezett esti kvízre legalább engem is meghívtak, így vacsi után kellemes sörözéssel kötöttük össze a játékot. A 11. csapatból 7. pozíciót szereztük meg végül, ami nem túl fényes de az se baj. Szórakoztunk és ez volt a legfontosabb. A kvíz után mindannyian hazatértünk, mert nekem is korán kellett kelnem másnap és a srácok is olyanok voltak mint a rongy. Utila GAME OVER.

Folytatás: Copán (2004.08.28. - 08.29.)