Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Elsõ benyomások...
Logika Dél-Amerikában
Mentalitás & Nyelvismeret
Az otthon utazás közben
Internet & Zene
A turista keresztje
A borravaló
Egyedül utazás
Peru és a turizmus
Egy cuencai beszélgetés
A világ felfedezése?
A világutazó õszintesége
Az ígéretek és a valóság
Az állandóság...
Csajozás
A vakáció és az időjárás
Közlekedés Latin-Amerikában
Az egyetlen kívánság
A bukovárék utazása
1 év után...
Egy szilveszter története
Széthullottam...
A balinézek és a vallás
Egy idegen világban...
In Memoriam...
Az emberi hülyeségről
Záró gondolatok...
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Eszembejutások 17.

Közlekedés Latin-Amerikában
Latin-Amerikában közlekedni az egy egészen más világ. Az összes általam meglátogatott 14 országról elmondhatom, hogy a helyi és távolsági közlekedés merőben különbözik a "nyugati világ" közlekedési normáitól, s ezen elsősorban nem a járművezetők vezetési stílusát értem, hanem az egész hatékonyság faktort. Vajon hatékonyabb-e a közlekedés a 3. világ ezen országaiban, mint nálunk Európában, vagy az Egyesült Államokban? A válasz nem könnyű erre a kérdésre de személyes tapasztalatom alapján mégis azt mondanám, hogy igen, hatékonyabb bár gyarkan idegesítőbb. De miért is gondolom így? Bontsuk le egy kicsit az összképet apró kockákra.

A helyi közlekedés a feljettebb országokban hasonlít az általunk megszokotthoz, azaz a buszoknak konkrét megállóik vannak és ezeken kívül ritkán lehet őket leinteni. Brazília, Argentina, Chile és Ecuador tartozik talán ebbe a kategóriába, bár a fenti állítás főleg a nagyvárosokra igaz, a kisebb városokban és településeken a szegényebb országok "utasszerző stílusa" dominál. Ez pedig azt jelenti, hogy a járatokon van egy jegyszedő emberke, aki az első ajtón félig kilógva ordítja az egyes végállomások és az azt megelőző, a busz által érintett városrészek neveit. A poén az, amikor egyszerre több busz érkezik, ilyenkor olyan az egész mintha egy focimeccsen lennél. Aztán amikor felszállsz a buszra, akkor sokszor nem is az első ajtón fizetsz, hanem majd ez a jegyszedő emberke odajön hozzád és beszedi a lóvét. Igazából a "jegyszedő" jelző nem is igazán illik rájuk, mivel menetjegy, mint olyan nem igazán létezik a helyi buszokon. Ami igazán bámulatra méltó a jegyszedőkkel kapcsolatban az az, hogy az állandóan leszálló és felszálló tömegben mindenkiről tudják, hogy melyik utas hol szállt fel és hová megy (mivel ennek tudatában határozzák meg a menetjegy értékét, bár ez főleg a távolsági buszok esetében különböző igazán), ja és persze, hogy fizetett-e már. Brazíliában pl. a busz két részre van osztva, van egy első rész, majd egy forgóajtó ami mellett egy menetdíjszedő emberke ül és ha kifizetted a díjat, akkor hátramehetsz. Mivel csak hátul lehet leszállni, ezért az elöl utazók is előbb-utóbb át kell, hogy jussanak a forgóajtón, szóval vagy közvetlenül felszállás után, vagy leszállás előtt fizetni kell. A jópofaság, hogy a forgóajtón van egy számláló, ami alapján a busztársaság a végén elszámol a díjszedő emberrel, s ha véletlenül magad előtt tekersz egy plusz fordulatot, akkor át kell másznod a forgóajtó felett a nélkül, hogy mégegyszer fordítanál rajta egyet. (Mivel a díjszedő különben nem fog tudni elszámolni a lóvéval.) Ez velem meg is történt egyszer, ráadásul a 28 kilós hátizsákommal a hátamon. A sofőr az incidens következtében és a gyors továbbhaladás érdekében megengedte, hogy hátul szálljak fel. Brazíliával kapcsolatban az még a poén, hogy vannak olyan járatok, melyeknek nincs konkrét menetrendje - mivel állandóan egyik megy a másik után - s ezeken a buszvezetők a megtett "körök" után kapnak prémiumot - ha jól tudom - , vagyis, ha több kört tesznek, akkor több pénzt akasztanak. Ennek következtében aztán úgy rallyznak az utcán a hatalmas buszokkal, hogy a Párizs-Dakar világverseny résztvevői elbújhatnak amellett. Ami pedig a legtöbb "kiabáló jegyszedővel felszerelt" buszt illeti a szegényebb országokban, azok általában privát társaságok buszai, s így bárhol megállnak, ahol leinti őket az ember. Mivel a cél a minél több utas - és az azokból generált minél több pénz - ezért a busz szinte soha sincs "eléggé" teli. Ez néha baromi idegesítő tud lenni, amikor már a szádban is állnak és még mindig megáll a busz újabb utasokat felvenni. De persze mint minden mást, ezt is meg lehet szokni.

Ami a távolsági buszokat illeti Dél-Amerikában van egy pár ország (Brazília, Argenítna, Chile, Peru, Kolumbia és Venezuela) ahol az igazán hosszú buszozásokat luxuskörülmények között is el lehet tölteni. Világkörüli utam első 3 állomásán (Bra, Arg, Chi) sokszor bámulatba ejtő felszereltségű és minőségű buszokon utaztam. Ezeknek persze az ára is magasabb volt de ha 20-24 órán át utazol, akkor azért meggondolandó a kényelem kérdése vs. nyomorgás 1 napon át. Az igazán pipec társaságok szinte vízszintesig lehajtható székekkel rendelkeznek, párnát és takarót kapsz a hosszú útra na és persze egy egész napos út esetén háromszori kaját. Argentinában a drágább buszokon még pezsgőt is felszolgálnak, ami eléggé egyedülálló "mutatvány". Lényeg a lényeg, ezeken a buszokon utazni kényelmes és pihentető, s még ha fárasztó is egyhuzamban ennyit ülni, mégis gyorsabban telik az idő ha nem kell azon agyalni állandóan, hogy mennyi ideig tart még a "szenvedés". Ami az egyéb országok távolsági buszait illeti, nos ott már lehet találni egy-két kivetnivalót. Itt nem csak arról van szó, hogy nincs légkondi vagy nem adnak takarót, hanem sokszor a távolsági buszok ugyanúgy működnek mint a helyi buszok. Azaz, ha leintik őket, akkor megállnak. Ez főleg Közép-Amerikában van így, persze itt is van kivétel, azok pedig a legdrágább kategóriájú buszok (melyekből nem sok létezik egyébként, mert a helyiek nem akarnak drágábban de jobb körülmények között utazni általában.) S mivel itt a legtöbb busz az egykori amerikai iskolabusz típusú Blue Bird modell - melyet 6-12 éves gyerekekre terveztek- , ezért a lábak számára hagyott ülések közötti távolság elég aprócska. Ezeken a típusú távolsági járatokon ugyanúgy működik a díjfizetés, mint a helyi buszokon, azaz felszállsz, leülsz, aztán majd úgyis jön a díjszedő csávó begyűjteni a zsetont. Ami a távolsági buszpályaudvarokat illeti, azokon is elég nehéz eltévedni. Egyrészt, mert minden ki van táblázva hatalmas betűkkel, másrészt meg a tébláboló utasok közötti utasszerző ügynökök mindig megtalálnak és odavisznek ahhoz az ablakhoz, amelyikre éppen szükséged van. Egyes esetekben még alkudni is lehet a jegyek árából, pedig azok többnyire fixre be vannak lőve. Ha viszont nagy a verseny, könnyebb a választás. El Salvadorban láttam egyedül - és ez szerintem egyedülálló a világban - hogy a még a távolsági buszok is számozottak, mint a városi buszok. Poén. A távolsági buszokkal kapcsolatban az egyetlen zavaró dolog talán, hogy egyes országok fővárosaiban nincsenek központi buszpályaudvarok, hanem minden egyes társaságnak külön állomása van valahol a városban, így ilyen esetben előre fel kell a társaságokat hívni, hogy az ember megtudja a pontos menetrendet. (És ilyenkor nincsenek ügynökök sem, akik a kedvezőbb ajánlathoz elrángatnak.) Ilyen hely volt pl. Lima Peruban és Tegucigalpa Hondurasban. Ez nem igazán oké. :(

Ami a buszok - legyen az helyi vagy távolsági - hangulatát illeti, az pedig egy másik fejezet. Általánosságban beszélni erről a "szokásról" ugyancsak a szegényebb országok járművein lehet, de ez nekem személy szerint néha nagyon tetszett. (Néha meg nagyon nem.) Az van ugyanis, hogy a legtöbb esetben mindig szól valami zene a buszokon. Hol hangosabban, hol halkabban de szól. Bolívia, Peru és Ecuador esetében általában egy cumbia nevű stílust "erőltetnek" a buszvezetők - ami egy idő után megőrjít - , Kolumbiában, Venezuelában és Közép-Amerika országaiban viszont vagy salsa vagy valami romantikus latin popnóta csatornát lőnek be. Ha a dal ismert és népszerű, sokszor az egész busz dalra fakad és felfelé kerekedő szájjal jókedvűen énekel, Venezuelában egyszer még azt is láttam, hogy szinte táncra perdültek az utasok. A legkomolyabb poén ezzel kapcsolatban az az, hogy a hi-fi berendezés némely esetben annyira professzionális, hogy szinte 100%-ra veszem, hogy többet ér mint maga a busz. Egy konkrét esetben láttam azt, hogy egy színesre festett matuzsálem korabeli amerikai iskolabuszt 8 hangszórós távirányítós CD táras, extra tuner-es szerkóval szereltek fel és komolyan mondom, hogy amikor izomból felcsavarta a sofőr a hangerőt, akkor úgy éreztem magam, mintha egy diszkóban lennék. Jót mosolyogtam ezen. A lényeg viszont, hogy lehet bármekkora a szegénység, ez a fajta közlekedés állandóan jó érzéssel tölti el az embereket, mert a buszokon is vidámság van és odafigyelés.

A zenén kívül nagyon sok helyen - ugyancsak a szegényebb országokban - van még egy dolog, ami az audiovizuális élmény kategóriába tartozik. Ez is sokszor jópofa, sok esetben viszont idegesítő. Mind a helyi, mind a távolsági buszokra egy-egy megállóban felszállnak árusok vagy koldusok. Az árusok a jobbik eset, ők általában vagy saját maguk által készített sütit, akármilyen pékárut, rágcsálnivalót árulnak, vagy sok esetben fagyit, üdítőt, vizet és csokit is lehet egyesektől venni. Ha nincs idő felszállni a buszra, akkor egy-egy közlekedési lámpánál - vagy fizetős autóutakon a díjfizető kapuknál - az ablakodon kopogtatnak és lengetik a portékát. Az emberek érdekes módon soha nem élnek vissza azzal, hogy csak úgy ellophatnák az ablakon "belógatott" akármit a busz elindulása közben, mindig tisztességes módon hajtják végre a tranzakciót. A koldusok általában falusi emberek - sokszor gyerekek - , akiknek nincs elég pénzük, hogy eljussanak egyik helyről a másikra, így felszállás után fennhangon lenyomnak valami mesét, aztán a busz kétszeri körbejárása közben összeszednek elég pénzt ahhoz, hogy kifizessék a menetdíjat. Sok esetben a rágó és csokiárus gyerekek is ilyen céllal üzletelnek a távolsági járatokon, ami szerintem egész jópofa dolog. Néhány esetben hangszeresek is felszállnak a buszra, akik kérdezés nélkül az egyébként ordító rádiócsatorna által sugárzott zene mellé bazseválnak valami egész más hangnemű és stílusú "kísérőzenét". Szerény véleményem szerint ezeknek a művészeknek főleg azért adnak pénzt a buszon utazó emberek, hogy maradjanak inkább csöndben. Egy alkalommal még Ecuadorban Cuenca és Riobamba között szabályosan a fülembe furulyázott egy helyi fickó, komolyan mondom, hogy 20 perc után majdnem kidobtam a buszból, olyan idegesítő volt. Imádom a zenét és tutira becsavarodnék nélküle de Mozart szimfóniát Guns N' Roses-szal soha nem hallgatnék egyszerre.

A közlekedés kategóriájába tartozik még a taxizás is. Nos, a piacon való vásárláshoz hasonlóan a legtöbb latin-amerikai országban ez is alkudozással működik. Magyarul nincs a járművekben taxióra, hanem rajtad múlik, hogy mennyire vernek / vagy nem vernek át. A legbölcsebb dolog, ha az autóba szállás előtt lefixálod a sofőrrel, hogy mennyiért visz majd el az adott helyre, s akkor nincs később probléma az árból. Ha már elszállítottak a végcélodhoz, akkor nehezebb az árat lefelé tornászni. Az alkudozás sokszor fárasztó dolog, pláne azért mert gringó kinézettel minden egyes alkalommal le akarnak húzni. Ha vitatkozol párszáz forintnyi összegen, akkor sokszor még azt is fejedhez vágják, hogy mit számít neked ekkora különbség. Én általában ilyenkor elküldöm az illető sofőrt melegebb éghajlatra és keresek egy másik autót. Sok esetben még az is előfordult, hogy már elindult az autó és közben alkudoztunk, majd közöltem a manussal, hogy "ennyiért inkább nem kell", az autó megállt, én meg kiszálltam. Aztán a következő taxiba beszálltam és már az alacsonyabb árról indult az alku. A legtöbb alkalommal ilyen hozzáállással sikerült olyan áron eljutnom az adott helyekre, amilyen áron én azt akartam. A legbölcsebb megoldásnak mégis azt tartom, ha megkérdezel egy helyi embert, hogy egy bizonyos helyről egy másik helyre mennyiért viszik el őt. Mivel több utas esetén az egy főre eső díj mindig alacsonyabb, ezért ha egyedül utazik az ember, akkor valószínűleg magasabb árat fog fizetni, mintha többen lennének egyszerre. Egyes helyeken a magasabb díjakat úgy ellensúlyozzák, hogy a taxi ún. "collectivo"-ként működik, azaz addig áll meg az azt leintő embereknek, amíg teli nem lesz. Sok helyen az egyes helyközi buszjáratok mellett is üzemelnek collectivok, melyek általában vagy limuzinok vagy pedig 8-10 személyes mikrobuszok. Ez utóbbiaknak fix ára van az egyes távolságokat illetően, csakúgy mint a nagyobb buszoknak, viszont ezek csak akkor indulnak el, ha már az összes hely "elkelt". A taxisokkal kapcsolatban az a legidegesítőbb, hogy egyes országokban állandóan rád dudálnak, hogy felhívják magukra a figyelmedet. Logikusan gondolkozva azt hinné az ember, hogy "ha kell taxi, akkor úgyis jelez az utas", itt azonban ezt nem várják meg a taxisok. Csak dudálnak, dudálnak és dudálnak, te meg integetsz, hogy "köszi de nem kell". Sokszor - ha hátizsákkal megyek valahova - hosszú másodpercekig kísérnek és kérdezősködnek arról, hogy hova megyek. A legtöbb alkalommal már oda se figyelek rájuk de néha szó szerint el kell őket zavarnom mert az agyamra mennek.

Végül pedig ami a vezetési stílust illeti, azért ott is vannak masszív különbségek. Latin-Amerika baleseti statisztikája tudomásom szerint nem valami fényes, viszonylag gyakran történnek halálos áldozatokkal is járó balesetek, főleg a hegyes-völgyes területeken. Nem tudnám megszámolni, hogy hány esetben láttam és ültem abszolút beláthatatlan jobb kanyar előtt kielőző buszokon, melyek nem szerencsés esetben éppenhogy csak elfértek a szembejövő kamion és az éppen előzött másik kamion között. Sok esetben mint a meszes, úgy nyomják a gázt a buszvezetők, legyen az lejtőn lefelé vagy fölfelé. Elég ritka az az eset, amikor az előírt időpontra nem érkezik meg a busz egy adott helyre. Vajon miért? Csúcs volt, hogy pl. Guatemalában többször a lassan mozgó buszról kellett leugranom a hatalmas csomagjaimmal együtt, mert a sofőr úgy gondolta, hogy inkább nem áll meg teljesen.

Egyes országokban, mint pl. Panamában és Guatemalában az amerikai csirkebusz típusú Blue Bird járgányaikat a buszok tulajdonosai olyan szinten kicsicsázzák, hogy azok némelyike úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Amikor meg le akartam fényképezni ezeket a buszokat, akkor még a villogókat is bekapcsolták, hogy jobb legyen a kép. Érdekes dolog volt látni, hogy ekkora szegénységben mekkora büszkeséggel tölti el a sofőröket egy jól kinéző járgány.

A fent említett, a nálunk megszokottól merőben különböző, sokszor idegesítő stílus ellenére miért gondolom mégis azt, hogy itt hatékonyabb a közlekedés? Nos, talán csak azért mert sehol a világon nem éreztem azt eddig, hogy az utas lenne a legfontosabb. A fejlettebb nyugaton megkapja az ember a figyelmet és a luxust egy adott pénzért, itt viszont állandóan kuncsorognak utánad az egyes társaságok, hogy őket válaszd egy másik helyett. Nem is beszélve arról, hogy a legtöbb országban a fontosabb városokat 20 percenként kötik össze buszjáratok, így soha nem kell semmiféle menetrendhez alkalmazkodni.

Milyen jó is lenne, hogy ha otthon is csak kimennék a buszpályaudvarra és egy közeli városkába minden 15 percben elkaphatnék egy buszt, ha azt akarnám...



Home  - Eszembejutások  - Közlekedés Latin-Amerikában

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)