Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Auckland
Whangarei
Whitianga
Rotorua
Taupo
Tongariro N.P.
Napier
Wellington
Picton & Blenheim
Abel Tasman N.P.
Kaikoura
Arthur's Pass N.P.
Westland N.P.
Queenstown
Fiordland N.P.
Invercargill
Dunedin
Mt. Cook & Lake Tekapo
Christchurch
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Whangarei és a Northland

Northland túra 1. nap: Auckland-Whangarei
2004-10-15
A "Northland" (azaz "Északi Föld") nem más, mint az Aucklandtól északra található tájegység Új-Zéland északi szigetén, s mivel ezen a Magyarország méretű területen bejártam egy néhány helyet, ezért az egyszerűség kedvéért csak így gyűjtőnéven hivatkozom rá itt a naplóban.

Reggel 9 körül felébredtem majd egy zuhanyozás és összepakolás után fél 10-kor kicsekkoltam a Base-ből. Attilával még reggeliztünk egyet közösen, majd felvettem a cuccaimat, átballagtam az 1 saroknyira lévő Fat Camel hostel elé. Zane és Cathy már vártak és a megbeszélt időpontra 10.30-ra az ARF autókölcsönző mikrobusza is megérkezett értünk. Elköszöntem Attilától majd beszálltunk az autóba és elmentünk a kölcsönzöbe felvenni a Nissan Pulsar típusú 3 ajtós gépjárművet. Igazság szerint egy nagyobb autóra számítottunk mert a kölcsönző katalógusa 29 NZD / nap díjért egy nagyobb járgányt tüntetett fel de végül is befértünk, így nem számított. Gyorsan elrendeztük a papírügyeket (a kölcsönzős manus ajánlatára még ráfizettünk napi 7.50-et teljes biztosításra, ami azt jelenti, hogy semmilyen kár esetén nem kell fizetnünk egy centet sem), majd 11 óra magasságában kigördültünk a főútra.

Indulási "ajándékként" Cathy-től kaptam egy Lonely Planet Új-Zéland útikönyvet, amit a hostelükben találtak a társalgó egyik asztalán hátrahagyva. A könyvet meglátva azonnal felsírtam, mint a csecsemő, hogy már vettem egyet ráadásul 50 dollárt fizettem érte. A legnagyobb mákomra azonban még nálam volt a blokk, így azonnal visszavittem a két nappal korábban vásárolt új könyvet a könyvesboltba és a blokk ellenében vissza is adták a lóvémat. De jóóóóóóóóó, megspóroltam 50 dolcsit!!!!! Hihetetlenül boldog lettem egy ilyen kicsi apróságtól, el se tudom mondani. Ráadásul az idő is elég korrekt volt odakint, így aztán teljes volt az öröm. Napsütéses időben hagytuk el Aucklandot és célba vettük Whangarei-t, 140 km-re északra első új-zélandi bázisunktól. Egy fél óra kocsikázás után Cathy észrevette, hogy a Fat Camelben hagyta a méregdrága dioptriás napszemüvegét, így aztán egy kis plusz benzinfogyasztás és időveszteség mellett visszakocsikáztunk Auckland-be, de aztán kicsivel déli 12 után végleg elhagytuk Új-Zéland legnagyobb városát.

Kb. 1,5 órát autózhattunk kényelmesen északnak az 1-es számú autóúton, amikor vettünk egy jobbkanyart a Goat Island (Kecske sziget) felé, mely egy aprócska félsziget csücskénél található Leigh városkája mellett. Az idő egyre ragyogóbb lett, így a kedvünk is csak javult és javult. Pontosan az említett szigettel szemben volt egy parkoló asztalokkal és zöld gyeppel, így le is horgonyoztunk itt egy időre és elfogyasztottunk egy szerény szendvicses ebédkét. Verebekkel és sirályokkal kajcsiztunk, teljesen fain volt az egész. Ebéd után aztán körbesétáltuk a környéket, csináltam kismillió fényképet majd du. fél 3 felé visszaszálltunk a kocsiba és célba vettük Whangarei-t. Az első fél órában egy teljesen elhagyatott területen vezettünk keresztül, csak zöld hegyeket, dombokat és birkákat láttunk. Érdekességként jegyzem meg annak aki még nem tudná, hogy Új-Zélandon 49 millió birka legelészik országszerte, ami azt jelenti, hogy minden egyes új-zélandi állampolgárra jut legalább 12 birka. (Ebben az európai léptékkel mért igen nagy országban ugyanis csak 4 millió ember él!) A táj egyes részeken elképesztően gyönyörű volt, nem győztem lesni mint Jenő a moziban. Egy fél óra kavargás után aztán becsatlakoztunk az 1-es útba és innen már nagyobb forgalomban haladtunk ismét. Nem sokkal du. 4 után értünk be Whangareibe, ami a Northland legnagyobb városa 46 ezer ember lakossal.

Whangareiről (ejtsd Fanga-rei, ugyanis ez is a Maoriktól kapta a nevét és minden "wh" hangzóval induló nevet "f"-fel kell ejteni) nem sok mindent érdemes tudni, talán csak annyit, hogy Új-Zéland búvárbirodalmának központja. Whangareitől ugyanis 35 km-re találhatók a világ ezen csücskének talán legfainabb tengeralatti látnivalói a parttól nem messze lévő Poor Knights szigeteknél. Én elsősorban azért jöttem ide, hogy találkozzam egy kedves barátommal, akivel a Galápagos szigeteket hajókáztam körbe. Helen, a 31 éves angol lány ugyanis már 7 hete az északi-sziget ezen szegletében leledzett és még anno Ecuadorban megegyeztünk, hogy Új-Zélandon összepörgünk majd. Ráadásul Zane-nek és Cathy-nek is megvolt az oka, hogy ide jöjjenek, ők ugyanis Cathy édesapjának egyik gyerekkori barátjától kaptak meghívást, aki a férjével és a gyerekeivel együtt szintén Whangarei-ben él már egy pár éve. Whangareibe beérve azonnal elmentünk, hogy bejelentkezzem a városka YHA hostelelébe (ahol Helen is lakott), s itt pillanatok alatt ki is derítettem az ott dolgozóktól. hogy hol találom meg Helen-t. A lecuccolás után pedig bementünk a városba és megkerestük a cimborámat. Helen egy McMorrissey's nevű ír kocsmában dolgozott a belvárosban és a bárba való betoppanásomkor - annak ellenére, hogy Helen tudta, hogy jövök - egyből egymás nyakába borultunk. Rendkívül örömteli volt a viszontlátás, sajnos azonban nem sokáig bírtunk trécselni, mert a lánynak biza dolgoznia kellett. Megegyeztünk, hogy majd másnap pótolunk. Cathy időközben kiderítette, hogy hogyan találunk el az apukája barátainak a kéglijébe és egy fél óra múlva már meg is érkeztünk az ominózus helyre. Itt a háziakkal való rövid megismerkedést követően visszaszálltam az autóba, elköszöntem a srácoktól, majd körbekocsikáztam a belvárost és kerestem egy szupermarketet. Új-Zélandon ugye baloldali közlekedés van, így elsőre egy kicsit furcsa volt a jobbkormányos megoldás de aztán pár perc után teljesen megszoktam. Olyan jól esett vezetni, hogy csak na. Kanyarogtam jobbra-balra a város utcácskáin és élveztem a szabadságot. Úgy éreztem magam mint 19 évesen, amikor megszereztem a jogsit. Pláne, hogy az út másik oldalán mindent tükörben kellett csinálni, az meg pláne tetszett. Jujjdejóóóóóóó.

Jó háziasszony módjára vettem annyi kaját, mely a Whangarei-re tervezett 3 napra elég volt, majd hazakocsikáztam a hostelbe. (A kiwi Új-Zélandon annyira olcsó, hogy juhééééj. 1 kiló kb. 260 Ft csak, jól be is vásároltam belőle.) A szállásra visszaérkezve a hostel dolgozói meghívtak egy kerti sütögetésre. Bárány-, marha-, és disznósültek halomszámra, plusz saláta és rum meg kóla literszámra. Nesze neked vacsora, amit éppen akkor vásároltam. Mindenesetre nagyon örültem a kedves meghívásnak és mondanom sem kell, rettenetesen megtömtem a makikát. Majd kipukkadtam. A Whangarei-i YHA hostelben állítólag ez egész gyakran előfordul, hogy vesznek egy csomó húst és mindenki nagy örömére rendeznek egy "ereszdelahajamat" zabálást. A diákszálló tulajdonosa egy John nevű hetven valahány éves tag, aki haláli arc. A csávó - már bocs, hogy így írok egy idősödő úriemberről - tele van piercingekkel, még a nyelvét és a szemöldökét is kilövette. Imádja az ejtőernyős ugrálásokat és az az örök fiatal típusú tag. Nem veti meg a jó bulikat és az italt sem, néha 20 éves módjára végigjárja a város kocsmáit és minden kedves ismerősével öblít egy kört. Persze én nem az alkoholtoleranciája miatt méltatom leginkább, hanem a kedvessége és a hatalmas szíve miatt. John ugyanis a környék látnivalóihoz is ingyen cipeli az embereket állandóan, pedig tudvalévő, hogy ezekért a látvinalókért apró utazási irodák leszedik az idetévedő turistát. Vendégszeretete óriási és olyan segítőkész, mint ide Makó. Szóval Whangarei-ben mindenképpen ezt a helyet ajánlom szállásválasztásra mindenkinek. (Whangarei YHA Hostel!)

Vacsi után öregurasan bevonultam a szobámba, írtam még a naplót egy ideig, majd fél 12 körül bedobtam a törölközőt.

Northland túra 2. nap: Whangarei és környéke
2004-10-16
Reggel kb. 9-ig aludtam. Olyan fincsi volt az ágy mint már nagyon régen. Ébredés után vettem egy forró zuhanyt, majd megreggeliztem a konyhában. Helen is korán felkelt (magához képest, ugyanis éjjel 3-kor ért haza a melóból) így a 2. reggelimet már vele együtt fogyasztottam. Először egy kukoricapelyhes-gyümölcsös fogást puszítottam el, majd egy omlettet rittyentettem magamnak paradicsommal és sonkával.

Reggeli után 11 óra magasságában aztán beültünk az autóba és lecsorogtunk a városba internezni egyet. Zane küldött egy sms-t a mobilomra (ez volt az egyetlen kapcsolódási pont kettőnk között), hogy ők ezen a reggelen a vendéglátóikkal lepattantak a Bay of Islands-ra ("Szigetek öble"), mely a Northland abszolút gyöngyszeme Whangareitől 45 percnyire északnak. Az sms-t nagyon meglepett és őszintén szólva be is pippantam egy kicsit, mert megegyeztünk, hogy oda majd együtt megyünk, amikor hétfőn továbbállunk Whangareiből. (Azt is kértem Zane-től, hogy csak olyan helyre menjenek, ahová nem tervezünk együtt menni, mert ha ők már külön elmennek az egyes helyekre, akkor nyilvánvalóan nem lesznek annyira lelkesek, hogy bejárjuk ugyanazt a környéket úgy istenigazából.) Na mindegy, ez van, nem tudtam mit csinálni. Internezetés után elballagtunk Helen munkahelyére de még azelőtt beugrottunk egy fényképezőgép üzletbe lecsekkolni árakat. Ezen a helyen meglepetésemre 100 dollárral olcsóbban árulták a fényképezőmet (5 megapixeles kivitelben), mint Aucklandben. Komoly dilemmába estem, hogy vajon vegyek-e új masinát vagy sem de ez alkalommal is még a további gondolkozást választottam. A hostelbe való visszetérés előtt még megittunk egy fincsi kis kávét a McMorrissey's-ben, s itt Helen el is látott 1-2 tanáccsal, hogy mit csináljak a délután. A kellemes könnyed délelőtti program után aztán hazakocsikáztunk a hostelbe.

Délután 3 óra körül beszálltam az autóba és egyedül elindultam felfedezni a környék látnivalóit. Illetőleg azon belül is az ún "Whangarei séták" közül egy párat, melyek a város közvetlen határában található rezervátumokon belül kiépített könnyen követhető és élvezetesen besétálható túraútvonalak. Először felkocsikáztam a hosteltől nem messze lévő Memorial Drive tetején található kilátóhoz, ahonnan az egész környéket lehetett látni, majd a 20 percnyire északra figyelő A.H. Reed Kauri Rezervátumát vettem célba. Itt a két parkoló közül a rezervátum északi csücskében lévőt választottam (s mint később kiderült sajnos ez egy elég rossz döntés volt). Az autóból kiszállva elindultam a parkocska ösvényein sétálgatni. A másfél órás sétám alatt erdős, mezős részeken, a Hatea folyócska mellett túráztam végig egészen a csodás Whangarei vízesésig. Az idő ugyan elég borongós volt és az eső is szemerkélt időnként de a sétálás-túrázás rendkívül jól esett és kellően megmozgatta "öreg csontjaimat". A séta befejeztével visszatértem a parkolóba és kellemetlen meglepetés fogadott. Jobb első ablak (vezetőülés melletti) betörve, s üvegszilánkok hevertek mindenfelé. Na, ez frankó - gondoltam magamban. Tudtam, hogy semmit nem hagytam az autóban (a "megfizethetetlen" és szénné használt de nekem a nyugodt létezést jelentő Lonely Planet útikönyvemen kívül) így nem ijedtem meg egyáltalán csak a rám váró utánajárás miatt morgolódtam egy kicsit. (Az LP könyvemet persze nem vitték el, mit érdekli egy új-zélandi betörőt egy helyi útikönyv?) Az üvegszilánkokat egy pár perccel korábban a parkolóba érkező kedves ausztrál házaspár segített az ülésről lesöpörni és az ablakkeretből kiszegetni, majd ennek megtörténte után beszálltam az autóba és visszakocsikáztam a hostelbe.

A délután hátralévő részének első felében az autókölcsönzőt hívtam fel, majd a helyi rendőrségen bejelentettem az autó feltörését, aztán meg Helen munkahelyén üldögéltem egy ideig. Este fél 8 körül értem vissza a hostelbe, ahol is először a szálló vezetőitől kapott műanyagfóliával körberagasztottam az ablakot, majd jól bezabáltam melegszendvicsből. Vacsorára megérkezett az eső is, amit már az előrejelzés is ígért így nem volt mit tenni, sörözgettem és beszélgettem a hostel "egyéb" vendégeivel. Kb. fél 10 lehetett, amikor bevonultam naplót írni, majd éjfél amikor bealudtam.

Northland túra 3. nap: Kirándulás a Waipoua Kauri Erdőbe és a Baylys Beach-re
2004-10-17
Reggel fél 9 körül keltem, vettem egy forrócska fürdőcskét, majd ahogy kell, betoltam egy óriási reggelit. Az előző este telefonon megegyeztünk Cathy-vel és Zane-nel, hogy ugyan külön utakon, de ma mindnyájan a Waipoua erdőbe megyünk kirándulni, hogy később ne legyen ebből ütközés. Helen - szabadnapja lévén - boldogan csatlakozott hozzám, így nem sokkal 10 óra után nekivágtunk a 100 km-es távnak.

Az idő az előrejelzésektől szerencsére igencsak eltérően ragyogó volt és napos. Volt egy csomó felhő is persze de szerencsére a nap most erősebb volt. :) Az első szakasz a Whangareitől 55 km-re keletre lévő városkáig, Dargaville-ig tartott a 14-es úton. Új-Zéland továbbra is "csodákat művelt", egyszerűen nem győztem betelni az óriási zöld mezők, völgyek és dombok tömkelegének gyönyörűségével. Az úton alig voltak autók, így még nekem is jutott időm bámészkodni szerencsére. Dargaville-be érve aztán vettünk egy jobbost és észak felé dzsaltunk tovább. A Waipoua Erdő, mely állítólag a Northland vidék abszolút gyöngyszeme és egyik legszebb vidéke Dargavilletől 50 km-re északra kezdődött. Ez az út sem volt kevésbé csodálatos és mivel itt meg aztán tényleg alig voltak autók, így időnként félre is húzódtam, hogy gyönyörködjünk egy kicsit a tájban. Egy adott szakaszon még a Tasman-tengert is lehetett látni, ahogy a hatalmas zöld lankás domboldal végén a partokat csapkodja. Lassan elkezdtem megérteni, hogy Peter Jackson miért Új-Zélandot választotta a "Gyűrűk Ura" c. trilógia megfilmesítésére, pedig az eredeti helyszíneken még nem is jártam.

Nem sokkal déli 12 előtt futottunk be a célállomásunkra, ahol egy "visitor's center"-ben (turistáknak épített információs bódé) ki is találtuk gyorsan, hogy merről kéne a park ösvényeit megközelíteni. Minden ment is mint a karikacsapás és negyed óra múlva már sétáltunk ezerrel. Sajnos az erdő leghosszabb 3 órás ösvénye már évek óta zárva van, így csak két rövidebb utat tehettünk, az egyiket a "Four Sisters" (azaz "négy nővér") névre hallgató kauri fa együtteshez, a másikat meg a maori nyelven "Te Matua Ngahere"-nek nevezett (angolul "The Father of the Forest" - azaz az "Erdő Atyja") 5 méter átmérőjű kauri fához, mely állítólag az egész ország legöregebb fája, talán 4000 éves is megvan. Maori hiedelem szerint ez a fa jelenti az ország és a Föld létezését, azaz ha majd ez egy nap meghal, akkor a Föld is vele hal együtt. A "Négy Nővér" is egy fantasztikus fa volt, egyetlen gyökérből 4 különböző fa nőtt ki egymás mellett. Az erdő harmadik leghíresebb fája pedig egy pár perces autókázásra volt innen, az pedig a "Tane Mahuta" (azaz az "Erdő Istene") néven ismer kauri fa, mely az ország legnagyobb fája 51 méteres magassággal és ez kb. 2000 éves lehet. Az egész erdő és az általunk még igencsak ismeretlen fák hatalmas élményt szereztek és a ragyogó időben fantasztikusan stenkül éreztük magunkat.

A "kauri" fákról röviden annyit érdemes tudni, hogy az egész világon csak és kizárólag itt Új-Zéland Északi-Szigetén, a Northland-en és a Coromandel-félszigeten találhatók meg. Egy időben rendesen vágták őket mint atom, mivel a fafeldolgozás szemponjából rendkívüli anyaga van ennek a magasra növő erdei koronásnak, azonban az egyedüllóságuk miatt ma már jobban odafigyelnek arra, hogy mindig legyen utánpótlás és rengeteg helyen megy a telepítésük és az ültetésük. Átlagosan ezek a fák 30 m magasra nőnek és várható élettartamuk 2000 év. Nem gyenge...

A Waipoua Erdő után bevágódtunk az autóba és 45 perc alatt visszakocsikáztunk Dargaville-be, ahol bekaptunk egy jó kis sültkrumplis-hamburgeres ebédet. Az idő még továbbra is fiatal volt (délután fél 3 felé járhattunk), így Helen kitalálta, hogy menjünk el a közeli Baylys Beach-re, mely Dargaville-től 12 km-re van a Tasman-tenger partján. Komótosan el is kocsikáztunk erre a tengerparti szakaszra (a francokat komótosan, nyomtam neki mint Michael Schumacher, hehe) és az egyetlen programként felmásztunk az egyik ott található homokdűne tetejére és egy órán keresztül csak élveztük a táj és a tenger szépségét. Baylys Beach egyébként a Ripiro Ocean Beach-csel együtt alkotja Új-Zéland leghosszabb végigkocsikázható tengerparti szakaszát (több mint 100 mérföld hosszú), s erről meg is győződhettünk saját szemünkkel is ugyanis több tucat 4 kerékhajtású terepjáró száguldozott végig a part mentén. Jó lett volna, ha nem egy kis szaros fapados Nissan szgk-val jöttünk volna, hanem mondjuk egy Hummer-ral. :) Na jó, legyen Mitsubishi Pajero. :) Mivel sajnos a biztosító nem fizet, ha a tengerparton valami történik a géppel, így nem akartam kockáztatot vállalni egy aprócska mókáról való lemondás ellenére sem. :( Kb. délután 5 óráig élveztük itt a ragyogó napsütést, majd 1 óra alatt visszakocsikáztunk Whangarei-be. A legérdekesebb az volt, hogy napsütésben hagytuk el a tengerpartot, majd belefutottunk egy hatalmas záporba, és Whangarei-be ismét napsütésben érkeztünk. Állítólag ez Új-Zélandon teljesen normális. Már az normális, hogy az időjárás ilyen bolond.

Mivel az autó sajnos benzinnel működik és a járgányba tett napi 250 km alatt megzabálta a gép a naftácskát, így 50 dolcsiért tele kellett töltenem a tankot hazaérkezés után, ami azért annyira nem esett jól mint a gázpedál nyomkodása. Hogy miért nem mennek ezek a szerencsétlen járgányok napelemmel? :) Na jó, nem játszom a kétévest. Whangareibe visszaérve már semmit nem csináltunk, hanem hazamentünk a hostelbe, ott jól megvacsoráztunk, majd elvonultunk pihizni. Helen még az előző napi éjjel 3-ig tartó meló miatt már este 8-kor elköszönt, én viszont este 11-ig a kompjuteremmel szórakoztam szokás szerint.

Jó volt ez a nap és jól esett a kocsikázás és a kirándulás. (Poén: az este még felhívtam Zane-t, hogy a másnapi találkozónkat egyeztessük és mosolyogva értesültem arról, hogy ők végül nem mentek el az Waipoua Erdőbe. Ki érti ezt, ki érti ezt, ÉN NEM!)

Northland túra 4. nap: Túrázás a "Bay of Islands" körül
2004-10-18
Reggel 3/4 7-kor keltem mert az ablakcserét minél előbb el akartam rendezni az autókölcsönző céggel. Zane-nel és Cathy-val megegyeztünk, hogy reggel 7.45-kor értük megyek, ugyanis nekik meg el kellett jönniük a vendéglátóiktól, hiszen itt az emberek dolgoznak, nem csak nyaralnak. :) Ja persze, otthon is dolgoznak az emberek, csak én lopom itt a napot állandóan. (Bocs ezért a nagyképűen tiszteletlen megjegyzésért kedves adófizető polgártársaim!) Egy könnyed reggeli és egy kis összekészülődés után elkocsikáztam tehát a brit cimboráimért, majd egy rövid telefonhívás után már a whangarei-i Smith & Smith autóüveges cégnél lengettem a kitört ablakú Nissan gépjárművünket. Sajnos a cégnek nem volt pótüvege erre a "királyi" szgk-ra, így fél órás telefonálgatás után végül abban állapodtunk meg, hogy 2 nap múlva cseréltetjük ki az üveget egy Kaitaia nevű helyen 120 km-rel északabbra (ugyanis arra mentünk tovább és 2 nap múlvára tudták garantálni, hogy Aucklandból addigra leszállítják a szajrét.) Megköszöntük a manus hihetelenül alapos segítséget nyújtani akaró "hadjáratát", majd egy fél órára még visszatértünk a hostelemhez. Itt telefonon lefoglaltattunk a következő 2 estére szállást, majd a nagy hátizsákjainkat bevágtuk Helen szobájába és nem sokkal 10 óra után útnak indultunk. (Mivel az ablakon továbbra is csak egy műanyag fólia díszelgett, így nem lett volna nagyon okos magunkkal cipelni az összes szajrét, ugyi.)

Az úticélunk erre a napra a mindössze 50 km-re lévő Bay of Islands, azaz a "Szigetek öble" volt, majd azon túl Kaitaia, ahová estére akartunk elérni. Ez az öböl arról nevezetes elsősorban, hogy csodálatosan szép. Ezen kívül meg gyönyörű és mellesleg a legnagyobb stenk, s a Northland egyes számú turistaattrakciója. Egy hatalmas öbölben szétszórva helyezkedik el közel 150 csomó kisebb-nagyobb sziget (némelyik mint egy kis vulkán emelkedik ki a mélykék óceánból, s van amelyik csak egy nagyobbacska szikla), s az óceán egyes helyeken pedig a szárazföldbe apró folyócskákként benyúlik, majd annak végén újabb édes kis öblök alakultak ki. Egy kicsit nehéz leírni ezt a természeti csodát, talán a legkönnyebb mégis úgy megközelíteni, hogy képzeljetek el egy egyenletes körívű hatalmas öblöt, melynek a széleiből mintha a jóisten kiharapdált volna kisebb-nagyobb öblöket. Na jó, szóval ide mentünk. Ezen kívül van egy igen jelentős történelmi szerepe is de erről majd alább írok egy kicsit részletesebben. A Bay of Islands környéki első úticélunk egy Russel nevű település volt az öböl déli oldalán.

Whangarei-ből 2 különböző úton lehet eljutni Russelba, az egyik az 1-es számú ("unalmas") főút, a másik pedig egy másodrendű utacska az óceán mellett. A másodrendű út kb. 20 km-rel Whangarei fölött válik el az 1-es úttól, majd azon egyre előrébb és északabbra haladva - kismillió kanyar és kisebb szerpentin - megtétele után ér el az óceánhoz. Ezen az úton szaggattunk mi is hatalmas mosollyal az arcukon. :o) Az idő a sok-sok felhő ellenére ragyogó volt és a táj továbbra is lenyűgöző szépséggel bírt. Na jó, mostantól fogva számozni fogom a lenyűgöző szépségű tájakat. Legyen ez tehát a No. 5-ös. (És akkor még csak a legfontosabbakat számoztam be.) Szóval a No.5-ös tájtól lepadlóztunk. Nem is, inkább csillagozni fogom őket, mint a szállodákat. Szóval a No.5. - ös táj mondjuk 3 csillagos volt az 5-ből. (Új-Zélandon magas a mérce, szóval a 3 csillag az már nagy stenk!) Első nagyobb pihenőnket egy Oakura nevű óceánparti falucskában eszközöltük, s itt megcsodáltunk egy 2 csillagos öblöt. Oakura után tovább haladtunk észak felé és kb. 40 perc könnyed autókázás után el is értünk Russel-be.

Russell volt az egyik hely, ahol Zane és Cathy már két nappal korábban jártak, így ők tudták, hogy hová kell menni. Persze nem volt ezen mit tudni mert az egész Russell alig több mint egyetlen utca. Az idő napos volt és vidám, viszont bolond szél fújt, így Russell kikötője mellett sétálva majdnem szétfagytunk. Nem is sétáltunk sokáig pont emiatt, hanem felkocsikáztunk a város fölötti kilátóba egy néhány percre, majd továbbálltunk. A következő állomásunk a Russell melletti öböl túloldalán található Paihia volt, mely az egész Bay of Island turistacentruma. Ide egy kis plusz kocsikázással és az (Russeltől 7-km-re lévő) Okiato-Opua közötti autókomp igénybevételével jutottunk el 20 perc alatt. Paihiába nem sok látnivaló van, ha az ember nem akar pénzt költeni (innen indulnak öbölkörberepülő helikoptertúrák és több órás hajókirándulások is) így én is csak egy fél órás sétát tettem a parton. Az igazság, hogy eredetileg terveztem a hajókázást de olyan őrülten hideg szél fújt, hogy nem volt kedvem megfázni egy nyitott hajó tetején utazva. És így még spóroltam is min. 60 NZ dollárt. Paihiától egy isteni halfilé burgerrel búcsúztam el, mely az ebédem is volt egyben.

Paihia után következett a város közvetlen szomszédságában található Waitangi National Reserve. Őszintén bevallom, hogy az Új-Zélanddal kapcsolatos hatalmas információtömegben (mely az LP könyvem olvasásakor áramlik apró agyamba) valahogy elkerülte a figyelmemet ez a rezervátum és ha véletlenül nem erre jövünk ezen a napon, akkor valószínűleg rá sem jöttem volna, hogy egy mekkora történelmi stenket hagyok ki. Waitangi ugyanis az a hely, ahol a gyarmatosító britek és a már hosszú évszázadok óta itt élő Maori törzsek aláírták a békeszerződésüket, melynek következtében megszületett a ma már Új-Zélandként ismert ország. Ez a békekötés egészen pontosan 1840 február 6-án történt a Waitangi Rezervátum közepén található mezőn, pontosan azzal a Brit Rezidenciával szembeni placcon, amelyben James Busby, a szerződést maori nyelven kidolgozó, 1832 óta Új-Zéland földjén élő brit politikus élt. A házat, melynek hivatalos neve ma már "Treaty House" az 1900-as években újjáépítették és kibővítették, s mára már ez a park központi múzeuma. Közvetlenül a Treaty Ház mellett a békekötés és Új-Zéland centenáriumára való tekintettel 1940-ben megépítették a "Whare Runanga" néven ismert Maori stílusú házat, mely szimbolikusan a "Népek találkozóhelye", azaz származástól függetlenül az egyetemes barátságot hivatott jelképezni. A házikó teljesen jópofa és a maori stílusu fafaragványok nagyon látványossá teszik az egyetlen hatalmas belső termet. A parkban található ezen a két épületen kívül az ugyancsak 1940-re megépített legnagyobb Maori háborúskenu (eredeti nevén: Ngatokimatawhaorua), melyet Új-Zéland őslakosságának tiszteletére építettek a 100 éves országot ünneplő kiwiknek, mégpedig a maorik által is szeretett és gyakran használt kaori fából. A hajó neve egyébként azonos azzal a kenuval, mellyel a polinéziai tengerész, Kupe a maori legenda szerint felfedezte Új-Zélandot. Kb. másfél órát sétáltam körbe a parkban és egy 20 perces dokumentumfilmet is megnéztem és meg kell, hogy mondjam, rengeteget tanultam Új-Zélandból. (Az egyetlen számomra kellemetlen dolog az csak az, hogy az itt készített fényképeket egy szerencsétlen véletlen folytán a számítógépre való átmásolás közben letöröltem. Szóval erről nem tudok képeket feltenni, pedig a háborús kenu olyan jól nézett ki. Brühühühűűűűűűűűűűű.)

Waitangi után északnak fordultunk és mivel már fél 4 körül jártunk, így rákapcsoltunk egy kicsit. Még egyetlen dolog volt ezen a napon amit le akartunk csekkolni, ez pedig a Matauri Bay volt, a Bay of Islandstől 30 km-re északra. Ez a hely a szépségén kívül arról nevezetes, hogy itt van annak a Greenpeace-es "Rainbow Warrior" nevű hajónak a propellere egy hegy tetején mementóként kiállítva, mely 1985-ben a franciák Polinéziában folytatott nukleáris atomkísérletei ellen akart Tahitibe hajózva tiltakozni. A hajó persze soha nem hagyta el Auckland kikötőjét, mert a Francia Állam 2 kémet küldött Új-Zélandra, akik az ominózus hajót felrobbantották. (1 greenpeace-s emberke, bizonyos Fernando Pereira életét veszette a hajón.) Ez az ügy anno hatalmas vihart kevert a világ ezen szegletében de a legszomorúbb dolog mégis az, hogy a két merénylőt ugyan itt lecsukták vagy 2 évre, de hazájukba visszaengevén hősként ünnepelték őket. Ma meg már senki nem is beszél erről. (Szemét Franciák!!!) Ide jöttünk tehát, hogy megnézzük a mementót és gyönyörködjünk egyet az öbölben. Kb. 1 órát tölthettünk itt és ez az öböl maga volt a gyönyörűség.

Matauri Bay után már nem álltunk meg többet, mert kezdett egyre későbbre járni és el akartunk érni az az aznapi végállomásunkra még sötétedés előtt. A táj továbbra is meseszép volt és az országúton 120 km/h-s sebességgel suhanva egyre csak az járt az eszemben, hogy mekkora egy mázlista is vagyok, hogy ezt a csodát láthatom.

Kaitaia-ba este fél 7-re értünk be. Mivel a szállásunk már le is volt foglalva meg ki is volt fizetve, így pillanatok alatt bejelentkeztünk a a Main Street Lodge nevű hátizsákos szállóba, majd elmentünk egy közeli Pak N' Save nevű szupermarketbe bevásárolni. Sajnos Új-Zéland drága hely az étteremben való étkezéshez, így ezt itt mellőznöm kell ugyancsak. Maradt tehát a konzervspaghetti meg a zacskós leves. De hát az is kaja.

Az este már nem sok mindent csináltunk. Még iszogattunk egy kis sört, majd én naplót írtam és 11 óra felé eldőltem.

Egész napos kiruccanás az Aupouri-félszigetre
2004-10-19
Az éjszaka sajnos nem aludtam jól, mert beütött egy fránya hidegfront és majdnem szétfagytam. Egyszerűen nem értettem, hogy egy ilyen hostelt miért nem lehet fűtőtestekkel ellátni. Na mindegy, túléltem és ez a lényeg. A nyugtalan éjszakám ellenére reggel mégis egész sokáig ment a lusti. 9 magasságában megreggeliztünk "osztán", majd elmentünk megtankolni az autót és nekivágtunk a túrának.

Az Aupouri-félsziget Új-Zéland északi szigetének a legészakibb csücske, s az országszerte híres "90 mile beach" (90 mérföldes homoks tengerpart, mely inkább egyébként 90 kilométer) otthona. Abban állapodtunk meg, hogy odafelé egy az egyben lenyomjuk a távot a félsziget végéig és majd csak visszafelé állunk meg itt-ott. Az út eleinte kanyargós volt de aztán jöttek az egyenes szakaszok sorra, így toltam neki mint egy F1 versenyző. Na jó, azért nem annyira. :) Első úticélunk Cape Reinga volt, ami az ország (szinte) legészakibb csücske. Pontosan fogalmazva a legészakibb autóval megközelíthetp csücske. Ettől ugyanis 30 km-re keletre van a North Cape nevű rész, melyen a Surville Cliffs vitte el a "legészakibb pont" címet. Cape Reinga előtt az utolsó 21 km-s szakasz murvás út volt, így azon nem lehetett annyira menni de ez nem is volt gáz, mert a táj itt olyan csodás volt, hogy azt nekem is látnom kellett. Cape Reingára érve kiszálltunk az autóból és tettünk egy jó nagy sétát. Lesétáltunk a képeslapokon már mindenhol látott világítótoronyhoz - ahol táblák jelezték a világ nagyobb városaitól való távolságot - és elmerengtünk a távoli messzeségben. Ez az a hely, ahol olyan világvége hangulata lesz az embernek (jó értelemben véve) és ez olyan tökjó. A merengés közepette beszédbe elegyedtem egy dél-afrikai manussal, s vagy fél órán keresztül tárgyaltuk ki Új-Zéland furcsa kettősségét. (Azaz, hogy az ország modern ugyan de néha mégis úgy érzi az ember mintha 10 évvel korábban lenne, mármint az európai vagy amerikai "nyugathoz" képest. Na de erről majd talán később.) Cape Reingánál 1,5 órát időztünk, majd elkocsikáztunk a közeli meseszép Tapotupotu-öbölbe és megettük az előre összekészített piknikebédet. Nem volt egy mennyei lakoma, de az éhenhalástól bőven megmentett... :)

Ebéd után jött a délutáni attrakció, a homokcsúszdázás. Új-Zéland legészakibb csücske telis tele van hatalmas homokdűnékkel, melyek a zöld és dús kauri és egyéb fákból álló erdők mellett, mögött találhatók a tengerparton. Teljesen bizarr látvány volt ez a sivatagi tájat megpillantani, amikor egy sűrű erdőn keresztül vezettünk, aztán egyszer csak jobbra nézünk és ott a "Szahara sivatag". Tök poén. A kaitaiai hostelünktől még a reggeli induláskor kaptunk "sand toboggan"-okat, melyek homokszánkók, így a Cape Reingától 18 km-re délre található Te Paki dűnékhez érve előkaptuk azokat majd elindultunk felfelé mókázni. Az egyetlen kellemetlen dolog csak az volt, hogy mivel az autó vezető ülésénél még mindig csak egy műanyagfólia díszelgett ablak gyanánt, így minden értéktárgyunkat vinni kellett magunkkal (amelyek közt nekek a számítógépem is ott volt a hátamon), nehogy véletlenül - és most már igazán - kiraboljanak. A dűnék sajnos elég magasak voltak, így a belünket is kiköptük mire felértünk a tetejükre. A homokban való menetelés persze jópofa volt és élveztük nagyon de abban mindannyian megegyeztünk, hogy ha egyszer lecsúszunk a dűnékről, akkor bizony nem mászunk vissza ismételni. Zane és Cathy egy kisebb dombot választottak, én viszont a legmagasabb felé vettem az irányt, majd annak csúcsára érve beléültem a kis "szánkómba" és ledzsaltam a domboldalon ezerrel. Sajnos útközben elveszítettem az egyensúlyomat, így borultam egy nagyot, melynek következtében a fülembe, hajamba és mindenhová jutott a homokból bőven. A leginkább talán csak az zavart persze, hogy a hátamon meg ott volt a számítógépem is a zsákomban és nyilván nem akartam, hogy azzal meg történjen valami. (Eddig még szerencsére működik a cuccos.) Az egyetlen csúszdázás után aztán visszaballagtunk az autóhoz, kiráztuk magunkból a homokot és elindultunk délnek.

Ugyan a napi program nem volt igazán megerőltető, a hideg szél és a folyamatos öltözködés következtében (autóban levetkőzés, odakint felöltözés de persze szélárnyékban napos helyen levetközés) igencsak elfáradtunk, így már csak a Kaitaia-tól 17 km-re északra lévő Waipapakauri-ban álltunk meg egy időre, ahonnan a 90 "mérföldes" beach indul. A hosszú végtelenbe nyúló tengerpart látványa valóban fantasztikus volt és egy kicsit még sajnáltuk is, hogy egy bérelt kis hullagyenge Nissan-nal vagyunk, nem egy saját terepjáróval. A hosszú tengerparti szakaszokon ugyanis sokan vezetnek végig de ez bérelt autóval - a múlt dagályból származó balesetei miatt - tilos ma már. A tengerparti nézelődés után aztán visszacsorogtunk Kaitaia-ba.

Zane és Cathy úgy döntöttek, hogy nekik ennyi volt a mai nap, odakint viszont csodálatos naplemente készülődött, ami engem nem hagyott nyugodni. Egy ideig bíztattam őket, hogy jöjjenek velem de aztán mivel nem sikerült őket meggyőznöm, így egyedül szálltam be az autóba és vezettem le a tengerpartra a közeli Ahipara falucskába. Ahiparába érve egy fél órára elmentem az erdőbe (vagyis a tengerpartot megcélozni akarván egy murvaúton csalinkáztam rossz irányba vagy 15 percig oda, majd vissza), de aztán végül megtaláltam a homokos részhez vezető utat és még időben kiértem a partra. A naplemente nem volt életem legcsodálatosabbja, de annyira elég volt, hogy a háborgó lelkivilágomat (igen, ez is előfordul, ha hiszitek, ha nem) megnyugtatta. Merengés közben a drága kis családomra gondoltam, hogy de frankó messze vagyok még mindig. (Kb. 19000 km) Aztán meg Mike is eszembe jutott, a dél-amerikában megismert világi brit cimborám, akivel még a chilei Vina del Marban naplementéztünk egy hatalmasat márciusban valamikor. Jól esett az egyedüllét de egy kicsit azért fájt a magány. Hát, ez az élet.

A nap lenyugvása után hazakocsikáztam Kaitaiaba, ahol is megvacsoráztam első körben, majd két berlini lánnyal beszélgettem a szálló udvarán egészen éjjel 1-ig. Az idő közben igencsak lehűlt, így lefekvés előtt vennem kellett egy forró zuhanyt, hogy ne fagyjak szét. Grrrrr.

Kaitaia-ból a Northland nyugati partján vissza Whangarei-be
2004-10-20
Reggel korán keltem, mert az autóablakos céggel le volt dumálva, hogy 7 körül viszem az autót a szervízbe. Kicsit elaludtam ugyan de még így is odaértem fél 8-ra és leadtam a gépet. Az üveget 1 óra alatt cserélték ki, ami közben én visszasétáltam a hostelbe összepakolni és megreggelizni. A sikeres ablakcsere után boldogan szálltunk be a kis Nissan-ba (hihetetlenül idegesítő a műanyagfólia szélben való csapkodása) majd elindultunk dél felé. Az idő eleinte nem volt túl napos (még esett is, mint atom) de aztán 1 óra menet után kezdett felszakadozni a felhőzet.

A napi első programunk az ún "Wairere Boulders" voltak, amiről még Zane szerzett infót a hostelben. (Ez ugyanis nem volt benne az LP könyvben). Nos, a Wairere Boulders az nem más mint egy csomó hatalmas szikla egy völgyben. De miért is érdekes ez? Azért kedves gyerekek (bocs, de ez így hangzott jól) mert ezeknek a szikláknak az odakerüléséről még a mai napig is csak feltevések vannak. A sziklákat egy 21 éve Új-Zélandon élő svájci házaspár fedezte fel az újonnan vásárolt északi birtokán és a kövek megtalálásakor geológusokat hívtak, hogy azok megfejtsék a kövek mibenlétét. A legérdekesebb ugyanis az, hogy ezek a kövek bazaltból vannak, viszont mészkőmintásak egytől-egyig. Vagyis olyan minták vannak a köveken, melyeket eddig még csak több millió éves mészköveken láttak a geológusok és ez egyszerűen valahogy nem félt bele a képbe. Kb. olyan lehet ez, mintha emberként egyszer csak belefutnánk egy Kentaurba aztán csodálkoznánk, hogy honnan ez a ló test. :) Ezek a kövek kb. 2.8 millió éve vannak itt - mint hosszú tanulmányozásunk során kiderült - (egész Új-Zélandon senki de SENKI nem tudott róluk 17 évvel ezelőttig) és vszínűleg vulkáni eredetű a keletkezésük. Eljöttünk tehát megnézni ezt a csodát és az ott töltött másfél órában kellemeset sétáltunk a házaspár által - privát keretből kialakított - parkban. Fantasztikus dolgok ezek ám! :) A Wairere kövek után célba vettük a meseszép Hokianga-öblöt egy fél órára (melyet a nyugati part "Bay of Islands"-jének neveznek sokkal kevésbé turisztikusabb kivitelben), majd egy kilátóponton tett rövid séta után elindultunk délnek. Mivel a választott útvonal keresztülment a Waipoua Kauri Erdőn (ahol én már vasárnap jártam de Zane és Cathy nem), ezért itt megálltunk még egy fél órára körülnézni de fél 4-kor már igazából célba vettük Whangareit. A "hazaút" ismételten nyugis volt és 1,5 óra alatt könnyedén ledurrantottuk a 100 km-es távot.

Whangareibe érve én interneztem egy sort, majd visszakocsikáztunk a hostelbe, ahol már várt Helen. Még vasárnap megegyeztünk, hogy ezen a napon elmegyünk vacsorázni egyet (s mivel Helen meg akart hívni egy thai kajálásra, így ezt abszolút módon nem hagyhattam ki), majd utána iszunk egy pár sört a McMorrissey's ír kocsmában. Ez így is történt annyi plusszal fűszerezve, hogy egész véletlenül Helen két másik korábbi dél-amerikai cimborája is befutott, akik épp most fejezik be a napokban a 1,5 hónapos új-zélandi körútjukat és emailezésnek köszönhetően találták meg Helent. (A poén, hogy ezzel a brit párral Helen azon a napon találkozott Ecuadorban, amikor én elköszöntem tőle.) Vacsi után tehát négyesben iszongattunk tovább az ír krimóban és jól kitárgyaltuk Dél-Amerikát és persze Új-Zéland csodáit is. (Érdekes dolog ez egyébként, hogy minden adott szakmán belül szakbarbárrá válik az ember - azaz rengeteget beszél a munkájáról - és ez az utazókkal is így van, akik állandóan a meglátogatott és a látogatásra tervezett helyekről beszélnek.) Az ír kocsmában minden szerda "jamming night" azaz be lehet állni muzsikálni, aki ért valamihez és a produkcióért ingyen sör járt. Gondoltam, ezt nem hagyhatom ki és vidáman elénekeltem az "Easy like sunday morning" c. Lionel Richie nótát (ami eredetileg egy Commodores dal egyébként asszem) és jutalmam egy korsó Guinness sör volt. Nyamm nyamm. :)

A kocsmázással persze még nem ért véget a nap, még hátra volt még 1 attrakció, ezek pedig a világító férgek voltak. (Ezeket angolul "glow worms"-nek hívják, a pontos magyar megfelelőjükről fogalmam sincs.) Hogy pontosan hogyan élnek ezek a férgek és mi a célja a 9 hónapos életciklusuknak, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, de annyit megtudtam, hogy a gyerekek megeszik a szülőket és egyébként pedig az exkrétum égetése gyártja az energiát a "világításhoz". A világító férgek a hostelünktül nem messze voltak megtalálhatók egy rövid erdei ösvény végén, ahol Helen már járt egy párszor. Nagyerősségű zseblámpákkal mentünk be az erdőbe és egy 5 perc után el is értünk arra a részre, ahol ezek a varázslatos fényeket gyártó férgek éltek. Komolyan mondom, hogy hihetetlen volt ez a látvány. Olyan volt, mintha a körülöttünk lévő dombok oldalában egyszínű (halványkék) karácsonyfaizzókat tett volna fel valaki. Ahová csak néztünk, mindehol apró fények pislákoltak a fűszálak között. Még egy apró kis barlangba is bemásztunk, ahol ugyan világító férgeket nem nagyon láttunk, viszont az Új-Zélandon híres hatalmas "weta"-kat (olyan mint egy szöcske, csak kb. 5x akkora) megszemlélhettünk igencsak közelről. A "weta"-k látványa nem volt felemelő de az érdekes kategóriába igencsak befért. Jó lenne, ha bogárkedvelő lennék (ami nem vagyok), mert akkor még biztos meg is fogdoznám ezeket a furcsa lényeket. (Azt ugyanis tudom, hogy ezek a hatalmas "szöcskék" ártalmatlanok de mégis ódzködöm tőlük.)

Az esti séta után visszamentünk a hostelbe pihizni. Én még újfent éjfélig dumcsiztam Helen-nel és ajándékként megírtam neki egy CD-t a közös galápagos-szigeteki túránk emlékére, majd mivel másnap is korán kellett kelni, ezért lezuhanyoztam gyorsan és elvonultam aludni. Ennyi volt a Northland, másnap irány vissza Aucklandbe és megint jöhet a fejfájás, hogy vajon sikerül-e útitársat találnom, akivel bérelt kocsival körbemehetnék Új-Zélandon.

Folytatás: Auckland másodszor (2004.10.21. - 10.25.)



Home  - Napló  - Új-Zéland  - Whangarei

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)