Kaikoura

Marahau - Nelson - Kaikoura: Egy utazással teli nap
2004-11-14
Reggel 8 körül borús és esős időre ébredtünk. Az eredeti terv az volt, hogy ezen - azaz az Abel Tasman Nemzeti Parkban töltött 3. - napon kajakozni fogunk. Marahauban számos kajakkölcsönző vég van, akik ugyan nem olcsón - napi 70 dolcsi / kopf "áracskáért" - de bérelnek kajakot egyetlen napra is és lehet vele pendülgetni a csodás park partja mellett. A stenk a kajakozásban nem elsősorban a természet és a tengerpart látványa (persze az is de azt már a gyalogtúrán látja az ember), hanem a tenger egyes ritka élőlényeivel való találkozás. Mint pl. bálnák, kardszárnyú delfinek és rendes delfinek. A gyalogtúra során is találkoztunk 1-2 emberrel, akik már kajakoztak és mondták, hogy láttak kardszárnyú delfineket is. Azért az nem semmi, valljuk be őszintén, kedves polgártársak. :) Az idő azonban nagyon szomorú volt és borús, így rövid tanácskozás után úgy határoztunk, hogy időveszteség elkerülése végett továbbállunk délnek. Ekkor még úgy volt, hogy a 160 km-re délre lévő Nelson Lakes Nemzeti Parkba megyünk de mivel az előrejelzés alapján ott is ugyanilyen ciki időre számíthattunk, így később azt is eltöröltük és megmaradtunk Kaikoura mellett.

Marahau-t egy kiadós reggelizés és bonyodalmas összepakolás után (túrák után mindig bonyi az összecuccolás, mert az egész hátizsákot újra kell rendezni) 10 óra magasságában hagytuk el. Első megállónk a 45 percnyire lévő Nelson volt, amit egy könnyed séta, 1 óra internezetés és egy élelmiszervásárló körút után du. 1 magasságában hagytunk el. Nelson - mint már korábban említettem egész Új-Zéland legtöbb napsütéssel megáldott városa - ezen a reggelen iszonyú esős volt, ezért az eltakarodás érzése hatványozottan fogalmazódott meg bennünk.

Nelsont ugyanazon az útvonalon hagytuk el, mint ahol megérkeztünk oda, azaz Blenheim felé indultunk a hegyeken át. A 2 órás Blenheimig tartó szakaszt szinte végig zuhogó esőben tettük meg, majd onnan délre haladva már elkezdett kitisztulni az idő, így egyre gyakrabban álltunk meg pihizni és fényképezni. Első komolyabb szünetünk egy út menti parkolóban volt egy tengerbe nyúló rövidke sziklás földnyelven, itt vagy fél órán keresztül csodáltuk az óceán és a természet szépségét. A szél viharos volt és vad, így néha vigyáznunk kellett, nehogy elfújjon bennünket. A pihi után aztán továbbmentünk. Második hosszabb megállónkat a Kaikourától kb. 25 km-rel északra található Ohua Seal Colony (Ohua Fóka Kolónia) -nál ejtettük meg. Itt 8-10 lusta, sziklákon pihiző kisebb-nagyobb hím fókát csekkoltunk le, ahogy az egyik semmittevő momentumból egy másikba "siklanak" át. Jópofák voltak, dehát a Galápagoson már láttam ehhez hasonlókból több százat, így az élmény megint nem volt meglepetés erejű. Florian teljes extázisban kattingatott, mint egy kisgyerek, teljesen önkívületi állapotba került a srác. Ohua Point után aztán beautóztunk Kaikourába.

Mint később kiderült, ezen a hétvégén az innen 180 km-re délre található Christchurchben valamilyen szünnap volt, s ennek következtében a kaikourai hostelek dugig voltak christchurchiekkel. 4 különböző helyre mentünk el, mire az ötödikben, egy Albatross Backpackers nevűben találtunk szállást végül 18 egységnyi pénzmagért. Lepakolás után kisétáltunk a tengerpartra megcsodálni a természet hatalmas erejét (akkora hullámok voltak, mint ide Tobruk), majd felkocsikáztunk a néhány kilométer hosszú Kaikourai-félsziget tetején található kilátópontra megsasolni a naplementét. A látvány egyszerűen csodálatos volt. Kaikourától nyugatra ugyanis már hatalmas hófödte csúcsok "tornyosulnak", s bár ezek nagytöbbsége ezen az estén felhőben állt, a vad tenger és az óriási hegyóriások együttese lélekzetelállító szépségű volt. Ami még lélekzetelállítóbb, az pedig a viharos - fogalmamsincsmilyen sebességű de baromi gyors - szél testünkbe kapaszkodó ereje volt. Néha úgy éreztem, hogy komolyan fel fog emelni a szél és elrepít valamerre. (Engem!!! - 100 kilós nehézcsontú első S. Ivi-t. Persze egy erős szélnek egy összekötözött tehéncsorda betontömbökből épített házakkal a hátán sem kottyan meg, szóval engem elrepíteni mégsem nagy kaland.) A naplemente után visszamentünk a hostelbe, itt Dzsízösz irányításával főztünk egy kis gombás-oreganós tésztát virslivel és párolt brokkolival (iszonyú finom volt, nyamm nyamm), majd a megfáradt csapat elpilledt. Én még vagy éjfélig irogattam a naplót, majd ugyancsak átadtam magam az álmok világának.

Egy sétálós nap Kaikourában
2004-11-15
Reggel 9-ig ment a lusti, majd reggeliztem egyet és egészen délig pótolgattam a naplót. Odakint még mindig viharos szél fújt, így mindenféle programot elhalasztottunk egy kicsit. Na de miért is jöttem Kaikourába és milyen programokat is halasztottunk el?

Nos, Kaikoura és környéke a világ azon 5 régiójának az egyike, ahol egész évben láthatók bálnák, delfinek és fókák. Ezek közül persze a legérdekesebbek a bálnák. Ezek a hatalmas tengeri emlősök ugyanis rengeteget vándorolnak a világ óceánjaiban évente, itt azonban egy bizonyos fajtájuk, az angolul Sperm Whale-nek hívott fajta (magyarul ámbrás cet), mindig látható. Neil különösen szeretett volna már gyerekkora óta bálnát látni és még én sem láttam egyet sem soha, így jó ötletnek tűnt az, hogy megálljunk itt 1-2 napra. Mivel azonban a bálnalátogató tengeri túrák csak nyugodt viszonyok esetén hagyják el a partot, így ezen a reggelen erről szó sem lehetett, sőt, a Whalewatch "bálnafigyelő" iroda szerint az egész napra tervezett túrákat törölték. Hát szóval ezért pihentünk inkább a hostelben reggel.

Nem sokkal fél 1 után aztán összeszedelőzdködött a kis csapatunk és besétáltunk a városba. Útközben elhaladtunk egy hátizsákos hostel utazási irodája mellett, aminek a tulaja a bálnalátogató túrák részletes ecsetelésére leszólított minket. Mesélése alapján a bálnákat nem csak a legtöbbek által választott vízi, hanem légi úton is meg lehet nézni, melyek közük a legstenkebb - és legdrágább - a helikopteres megoldás. Csak az árak és a pontosítás kedvéért a 2,5 órás hajóút 125, a fél órás repülőút 135, a fél órás helikopteres körtúra pedig 185 dollárba kerül. Azt is elmondta a tag, hogy a helikopteres megoldás azért a legjobb mert az gyors, látványos, mókás és "mellesleg" a tenger élővilágát azzal a legegyszerűbb módon felülről megszemlélni és pl. egy teljes bálna képét lencsevégre kapni ( szemben a hajóval, ahol csak a farkát látja az állatnak az ember, már ha szerencséje van) Én ekkor el is döntöttem, hogy ha bálnanézőbe megyek, én bizony helikopterezni fogok, meg különben is, olyat még soha nem csináltam. A srácok továbbra is a hajós megoldás mellett voksoltak, így már ekkor kiderült, hogy a repkedésre valószínűleg egyedül fogok menni. Hát, az se baj.

A legfontosabb infók megszerzése után elmentünk egy Fish N' Chips étterembe ebédelni. A Fish N' Chips nemzeti "eledele" a kiwiknek, s az egész nem más mint sült halfilé sültkrumplival. Egyszerű étel de laktató és olcsó. Szóval betoltunk egy jó nagy tálat ebből a fincsiségből majd sétáltunk még egy kört a városban, beültünk kávézni egyet egy kávéházba, majd 4 óra felé visszaballagtunk a hostelbe. Útközben még beugrottam lefoglalni a másnapi bálnanéző helikopterezést, nehogy véletlenül lemaradjak róla. (Csakúgy mint a hajókázás, természetesen ez is időjárásfüggő volt, így aztán egyeztettünk egy másnap reggeli 10 órás időpontot a végső megerősítésre.) A hostelben egészen 5-ig pihiztünk, aztán Neil-lel és Floriannal elsétáltunk a belvárostól délkeletre található félsziget végéig (Kaikoura maga félig erre a félszigetre épült). A terv az volt, hogy a félszigeten található 2 órás Promenade Clifftop Walk ösvényt végigjárjuk de sajnos időközben elromlott az idő, így a szemerkélő esőben inkább visszabattyogtunk a hostelbe. Még így is 3 óra hosszásra sikeredett a séta, így már bőven akkor értünk vissza, amikor Shauly befejezte a vacsora előkészületeit. Legnagyobb meglepetésünkre az öreg Dzsízösz teljesen megvált a Megváltó kinézettől és símára borotválta az arculatát. Őszintén szólva alig ismertük meg a manust.

Vacsi előtt egy csodálatos szivárvány jelent meg az égen és valamilyen csoda folytán pillanatok alatt az idő is félig-meddig kitisztult, így az előző naphoz hasonlóan ismét felkocsikáztunk a félsziget tetején található kilátóba naplementézni, majd onnan 10 perc után visszamentünk a szállásra. Shauly újfent kitett magáért és remekbe szabott vacsorát készített a "4 Nations" csapatnak. (Neil nevezett el bennünket "4 Nations"-nek, azaz a "4 Nemzet" csapatának. Találó volt ez a név, így elhatároztuk, hogy ezt használni is fogjuk megkülönböztetés végett.) Vacsi után még trécselgettünk egyet egy hostelben megszálló német lánnyal és édesanyjával (ilyet is ritkán látni, hogy anya lányával a világ túloldalán utazgat), majd csendes pihenő következett. Legalábbis számomra. Shauly és Florian elmentek pendülni egyet, Neil meg átadta magát a meditációnak.

Ezen a napon kezdtem el először érezni, hogy még egy egymást megértő négyes csapaton belül is lehetnek problémák és komoly véleménykülönbségek. Neil ugyanis továbbra is a nyugodalmas, "majd meglátjuk mi lesz" típusú kirándulást erőltette (s ennek szellemében egy plusz nap pihenést javasolt a csapatnak Kaikourában), nekem viszont a hátralévő 3 hétre van még egy csomó dolog betervezve, amit ugye nem szeretnék mások kényelmes beállítottsága miatt bebukni. Számomra az vált a legnagyobb problémává, hogy Neil szavát Florian és Shauly is szentnek vették és minden kívánságára úgy bólintottak mint amikor a gyerekek a Mikulásnak próbálnak jó arcot vágni. Én meg ugye nem ilyen vagyok. Hát, még nem tudom, hogy ebből mi fog kialakulni (remélem semmi és sikeresen végrehajtjuk a tervet) de majd elválik... Én mindenestre nem engedek! :)

Délelőtt helikopterrel bálnanézőben, délután pihizés ezerrel, este "party"
2004-11-16
Reggel a srácok 5.30-kor ébresztettek. Az alapötlet az volt (és ezt még Florian találta ki előző nap), hogy tiszta idő esetén megnézzük a napfelkeltét. Én nem voltam benne biztos, hogy fel akarok ilyen korán kelni de nem zártam ki az eshetőségét. Nos, Neil ébredés után közölte, hogy ő bizony nem képes felkelni és még pihenne tovább. Shauly és Florian vele együtt szunnyadtak vissza az álomba, ebből is látszott, hogy mekkora a birkaeffektus. Szóval igazam lett és jól éreztem, hogy a srácok mindenre ENTER-t nyomnak, amit Neil mond. Hmmmm. (Eme felfedezésemnek azért örültem bár elszomorított egy kicsit, mert én nem szeretem annyira a birkákat. Mármint akkor, ha emberből vannak.) Én azért kisétáltam a tengerpartra és megnéztem a naplementét. Csodálatos volt, főleg ahogy a kelő napsugarak vörösre festették a hegycsúcsokat. Napkelte után aztán visszamentem aludni. A srácok ugye a hajókirándulásos bálnafigyelő megoldást választották, így ők 7.30-kor elhúztak a hajóhoz, én viszont helikopterezni akartam, azt meg 10.30-ra foglaltam le még előző nap. Vagyis nekem volt még 2 órám legalább pluszban. Ebből egyet el is ütöttem reggelivel, majd még egyet egy kis naplóírással. A várvavárt idő el is következett, így kicsivel 10 előtt elindultam a helikopterkikötő felé. Az idő ragyogó volt és tiszta, így nagy várakozással néztem a reggeli móka elébe. (A történet során említett "bálna" alatt minden esetben az ámbrás cetet értem.)

Útközben beugrottam a Sleepy Whale hátizsákos hostelbe (ahol a túrát lefoglaltam) és kifizettem a 10%-os előleget, majd átsétáltam a heliportra, s ott meg kiegyenlítettem a számlát teljesen. A rövid de fontos biztonsági tudnivalók meghallgatása után a helikopterezés 10:37-kor indult. A pilótán kívül csak hárman voltunk a heliben, egy holland házaspár és én. Mivel én voltam egyedül, ezért én ültem a pilóta mellé. Ááááááááááá de nagy stenk volt, még soha nem helikoptereztem. Felemelkedés után azonnal a víz fölé repültünk és a nyílt óceán felé vettük az irányt. A pilóta ugye már volt ezen a napon kint vagy 5x, így tudta, hogy kb. hova kell mennünk ahhoz, hogy lássuk a bálnákat. Ráadásul mivel a helikopteres cég egy és ugyanaz a Whalewatch nevű egyetlen bálnafigyelő hajóscéggel (amire a srácok is mentek reggel), ezért a vízen lévő hajók és helikopterek állandó rádiókapcsolatban tudósítják egymást, hogy mi a pálya. Sajnos a pilóta azt is hozzátette a meséhez, hogy korábban is csak 1-1 bálnát láttak itt-ott, szóval bálnacsaládok csoportos lubickolásáról ezen a napon ne is álmodjunk. (Elárulom nektek, hogy ez eszembe se jutott... :) Kb. 14 km-t repültünk kifelé párszáz méterrel a víz fölött. Egyszerűen óriási volt, meg kell tanulnom helikoptert vezetni, rájöttem! :) Néhány perc keresgélés után aztán a másik heli (ja, mert kettő volt) átszólt nekünk rádión, hogy megtaláltak egy felszínen tovasuhanó bálnát, így mi is odareppentünk pillanatok alatt. Hát, a hatalmas bálna a levegőből nem tűnt olyan hatalmasnak de a látvány mindenesetre fantasztikus volt. Ilyet ugyanis eddig még csak a tévében láttam, hogy levegőégből követ valaki egy úszó bálnát, de ez alkalommal én voltam a kameraman. :) Hehe. Kattingattam is a fényképezőgépemmel, mint aki az utolsó képeit készíti, de sajnos a nagy távolság és a helikopter állandó mozgása / vibrálása miatt igazán jó felvételt nem sikerült készítenem. (A legjobban sikerült, kinagyított, kikozmetikázott két verzió a fényképalbumban megtekinthető.) A bálna kb. 5 perc után aztán gondolt egyet és alámerült. Ezek után még tudomást kaptunk egy másik bálnáról is és célba vettük a "bébit" de a megadott koordinátákhoz már túl későn érkeztünk és nem sikerült szemügyre vennünk a jószágot, mert az is alábbmerült. Fél óra örömteli idő viszont sajnos édeskevés és rettentő gyorsan elrepül, úgyhogy mi is repültünk vissza a partra "postafordultával". Útközben még láttunk 30-as csapatban úszó delfineket és a kaikourai félszigetet is megközelítettük fotólehetőség végett, de aztán visszaereszkedtünk a földre és véget ért a móka. Ugyan a kaikourai-öbölben rengeteg bálna él, azokat látni még sem olyan nagyon nagyon egyszerű, mivel általában 45 percet tartózkodnak a víz alatt, s mindössze csak 5-6 percre jönnek fel a felszínre. Azért szerencsére van belőlük elég, így a bálnafigyelő cég szénné keresi magát ezen a természeti "jelenségen". (Csak a számolgatás kedvéért 1-2 adat. A hajós és helikopteres cég egy és ugyanaz. Jó idő esetén egyszerre 2-3 hajós- és óránként 4 helikopteres körutazás történik. A hajókázás ugye fejenként 125 dolcsi, a helizés meg 185. A 2-3 hajón egyenként 40-45 ember utazik, a heliken meg óránként 14. Neki lehet állni számolgatni. Csak a hajós utakon keres a cég hajónként egy-egy alkalommal 5600 dolcsit, azaz 3 hajó esetén ez már közel 17 rongy, valamint ott van még az ugyennyi idő alatt - ami 3 óra, mert a hajós utazás annyi ideig tart - 6x forduló 1-1 heli, ami 7700 pengő, ami összesen durván 24600 új-zélandi dollár, azaz 3 millió 340 ezer Magyar Forint. Jó idő esetén napi 3 hajós túra is van (ami 3x3 hajó), s ezt kalkulálva a cég 70 ezer dolcsit keres, NAPONTA! De kár, hogy otthon nincsenek bálnák, azonnal összeszednék egy "kis" pénzt és felállítanék egy ilyen vállalkozást. :)

De mik is ezek az Ámbrás cetek, vagy angolul Sperm Whale-ek ("sperma bálna") és miért nevezik őket így? Nos, annak idején állítólag ezeket a hatalmas emlősöket az őket felfedező népek (hogy ezek a Maorik voltak-e vagy sem, azt sajnos nem tudom) élelem gyanánt vadászták és azok koponyájának felnyisszantása után kb. 2,5 tonnányi fehér színű anyagot találtak bennük, amiről azt hitték, hogy sperma. A mai tudomány azonban már fényt derített arra a "turpiszságra", miszerint ez a fehér anyag nem más, mint ezeknek a békés tengeri óriásoknak a merülés és emelkedés szabályozó anyaga/szerve. A tenger mélyén úszkálva ez a "spermának" vélt anyag ugyanis viaszos halmazállapotú a bálnák fejében, s ennek sűrűségének köszönhetően a koncentrált súly lehúzza őket a mélybe. Emelkedés közben viszont az anyag folyékonnyá válik és levegővel telik meg, s ezzel elősegíti a minél hamarabbi felszínre kerülést. A felfedezés és "megfejtés" ellenére az elnevezés rajtuk maradt és a mai napig angolul "Sperm Whale"-nek nevezik ezeket a jószágokat. (Ezt így Neil-nek magyarázta el az egyik hajós emberke, ő meg nekem továbbmondta, szóval remélem jól emlékeztem rá. Tisztelt biológusok és szakértők, ha tévedtem és valami nem egészen így van, azért ne hülyézzetek le. Köszi. :)

A helizés után már vártak rám a srácok, ugyanis az ő hajós körútjuk 15 perccel korábban ért véget. Meg is diskuráltuk a látottakat (ők 4 bálnát láttak és Shaulynak sikerült is egy nagyon fain képet készíteni az egyik bálna farkáról merülés előtt, úgyhogy ezt elkértem tőle és ugyancsak feltettem az albumba, jóllehet én ezt nem láttam így), majd elmentünk vettünk egy kis kaját, visszamentünk a hostelbe és kegyetlenül bekajáltunk. Hatalmas salátatálat készített az öreg Dzsízösz és ezzel kis csapatunkat nagyon boldoggá tette. Neil ezen ebéd alkalmával végleges nevet adott a csapatnak, mi lettünk a "S.N.I.F., THE 4 NATIONS". (S.N.I.F. = Shauly Neil Ivan Florian, a 4 Nations meg ugye a 4 nemzet) Tetszett nekünk a név, így úgy döntöttünk, mostantól fogva így jelentkezünk be mindenhová. :) A névválasztásban csak annyi a poén, hogy "to snif" angolul annyit jelent, hogy "szippantani". :) Még a végén azt hiszik rólunk, hogy mi vagyunk a 4 drogos. Hehe.

Ebéd után elkocsikáztunk a kaikourai félsziget végén megsasolni a fóka kolóniát (melyet csak apály idején lehet megnézni, mert akkor egész messzire be lehet sétálni a sziklákon), de sajnos most se sokat láttunk belőlük (ez előző napi sétán jártunk erre és akkor dagály volt), mert az óceánhoz legközelebb eső részen szinyelgettek. Az idő továbbra is csodás volt, így nem bántuk a külön utat fókák nélkül sem. A rövid fél órás "kitérő" után aztán visszamentünk a szállásra és az egész délutánt végigpihentük.

Szerda lévén a hostelben a szállóvezető Boz (aki eredetileg egy melbournei ausztrál tag) kerti sütést (BBQ) rendezett, volt bárány, csirke és marhasült, valamint 2 féle saláta és sör. (Ez utóbbit mindenki maga hozta.) A zabálással egybekötött beszélgetéses este jól is sikerült, egészen 9-10-ig ment a nagy dumcsiparti. 10 körül aztán beszédbe elegyedtem egy 42 éves Hans nevű holland manussal és vele egészen fél 1-ig cseréltük az eszmét. Mint kiderült, Hans is rengeteget utazik és ezekről az utakról weboldalt vezet, s erősen foglalkoztatja egy könyv megírásának az ötlete ezzel kapcsolatban. A kettőnk könyvírással kapcsolatos koncepciója rengeteg dologban megegyezett, így folytattunk egy egészséges "brainstorming"-ot (gondolatok megosztása vagy valami ilyesmi, de ezt még az otthoni cégek is az angol nevén hívják) és elkopiztunk a másiktól 1-1 jónak hangzó ötletet. Már szinte biztos vagyok benne, hogy írni fogok egy könyvet az utazásomról, méghozzá egy speckó forradalmian új aspektusban. :) Remélem sikerülni fog. Persze mindent lehet, csak akarni kell ugye. A kellemes beszélgetés után a "biztonság kedvéért" kontaktot cseréltünk, majd elvonultunk aludni. Na, ez egy igazán jó nap volt.

Kaikoura azonban ennyi volt, másnap irány a hegyvidék és az Arthur's Pass!

Folytatás: Arthur's Pass Nemzeti Park (2004.11.16. - 11.17.)