Arthur's Pass N.P.

Kaikourából Christchurch-ön át az Arthur's Pass-ig
2004-11-17
Reggel frankón elszórakoztuk az időt kajcsizgatással és pakolászással, így 10.30-kor futottunk ki Kaikourából. Boz-tól azt a tanácsot kaptuk, hogy kezdjük el lefoglalgatni a szállásainkat előre a közeledő főszezon miatt, s így Neil körbe is telefonált egy pár helyet az elkövetkezendő napokra. Ennek én külön örültem, ugyanis a foglalások hitelkártyával működnek azaz (nem megjelenés esetén nincs pénzvisszatérítés, ami azt jelenti, hogy) tartani kell magunkat egy adott útitervhez. Ez pedig a legnagyobb stenk, mert akkor nem lesz több útközésem senkivel a nem kívánt extra napok miatt, azaz nincs vita! Juhééééj. Az idő páratlanul csodálatos és tiszta volt, egyetlen felhő, nem sok, annyi nem volt az égen. Hatalmas vidámságban és örömködés közben indultunk el délnek. A Christchurch-ig tartó 2 órás út viszonylag sima volt, kényelmesen ledurrantottuk a 185 km-es távot.

Mivel még volt egy csomó időnk és az esti szálláshelyünkre csak este 7 körülig kellett beérnünk a 160 km-re lévő Arthur's Pass falucskába, így egy rövid christchurchi séta mellett határoztunk. Egész Új-Zélandi körutam utolsó állomása is Christchurch lesz majd (és az autót is itt kell leadnunk december 7-én), így akkor majd egy kicsit tüzetesebben körülnézek itt, szóval most csak egy könnyed és rövid ismerkedést "erőltettünk". Az autót le is parkoltuk egy parkolóházban, majd először internezetünk egy ideig, majd egy sushi étteremben megebédeltünk. Annyira jó ez a sushi, egyszerűen nem tudom megunni. (Persze ha napi 3x ennék ilyen ínyencséget, a végén tutira paprikáskrumplira vágynék, ez már csak ilyen.) Ebéd után kb. 1 órás bandukoltunk a belvárosi utcákon, majd du. 4 magasságában visszamentünk az autóhoz és elindultunk nyugat felé. Az idő a sziget belseje felé haladva egyre gorombább lett, bár az első 1,5 órában még volt egy jópár hely, ahol megálltunk fényképezni. A táj szép volt, de azért nem őrültünk meg a gyönyörtől.

Arthur's Pass falucskába végül este 7.15-re futottunk be. A szállásra pillanatok alatt bejelenkeztünk (még jó, hogy Neil lefoglalta az ágyakat, a hostel ugyanis tele volt teljesen), majd lecuccolás után azonnal nekiálltunk főzni. Szokás szerint finom tésztát hoztunk össze, s a végén családias módon elmosogattunk, majd legurítottunk 1-2 üveg sört (ami előző napról megmaradt magunkkal hoztuk) és elvonultunk pihizni.

Poén: a hostel vendégkönyvében megtaláltam egy magyar utazó, Szoboszlay András rövid, pontosan 1 évvel ezelőtt magyarul hagyott kommentárját, melyben a vidék látnivalóiról írt egy pár szót és arra kéri az ideérkező magyarokat, hogy koccintsanak az egészségére. Hát, én megtettem András! Hajrá Magyarok! (Állítása szerint nem sok magyar utazó jár erre, s egyéb magyar kommentárok nem léte miatt lehet, hogy 1 év után én vagyok az első magyar ezen a helyen. Jujj.)

Arthur's Pass Nemzeti Park: Az Avalanche Peak megmászása
2004-11-18
Reggel egészen 9-ig ment a durmi, majd energiaadó kajcsizás után 10 óra magasságában elindítottuk a napot. Arthur's Pass-ba végül is azért jöttünk, hogy megmásszuk az Avalanche Peak-et, ami egy 1833m magas hegy mesés kilátással a csúcsáról (ezt még a Tongariro Parkban Jamie, az angol srác ajánlotta nekünk) de előző este még úgy nézett ki, hogy ez nem nagyon fog összejönni, ugyanis "high alert"-re (azaz vörös - veszélyes - fokozatúra) emelték az ösvényt lavinaveszély miatt. Egy kicsit szomorúak is voltunk emiatt (főleg én) de hát a természet vad arcával nem érdemes szórakozni, így hát nincs választásunk. A reggel napos és tiszta volt, így sétálni akarás végett a környék egy napos túráiról elmentünk érdeklődni a közeli DOC központba. Odaérve kiderült, hogy az Avalanche Peak mégis megmászható kellő elővigyázatossággal, aminek nagyon megörültünk. Mivel a mászóka elég megerőltetőnek és nehéznek tűnt, ezért Neil úgy döntött, hogy nem csatlakozik hozzánk, de Shauly és Florian boldogan csomagolt össze 6-8 órásnak mondott "sétára".

Indulás előtt még készítettünk egy kis hamubasült elemózsiát az éhenhalás elkerülésére, majd 10:45-kor nekivágtunk a hegyeknek. A DOC központból beszerzett térkép alapján az Avalance Peak-re egy körtúrát is lehet tenni, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos ösvényen (Avalance Peak Track) megy fel az ember a csúcsra és egy másikon (Scotts Track) jön le. Ez tökéletesnek és elég változatosnak tűnt mindhármónk számára. Az ösvény kezdetektől fogva állati meredek volt, majd megpusztultunk a szinte 50-60 fokos emelkedőtől helyenként Komolyan mondom, hogy ez a kezdőszakasz jobban hasonlított sziklamászásra mint könnyed természetjárásra. Shauly és Florian nagyon lassan jöttek felfelé, így egy idő után nem bírtam a lassú tempót és előre mentem. A környék hegyeit kb. 1000 m tengerszint fölötti magasságig sűrű erdő borítja errefelé, utána azonban már csak alpesi bozót és hó található. A rövid megállásokkal teli tüdőkiköpködő mászást egészen a bozót vonaláig folytattam egyhuzamban, ahol is megálltam egy fél órára bevárni a srácokat. Ők azonban nem jöttek. Aztán jött egy izraeli srác, akit még a Wellington-Picton kompon láttam 1,5 hete és megtudtam tőle, hogy Shauly térdfájdalmak miatt visszafordult, Florian meg negyed órákat tölt 1-1 helyen fényképezéssel. Ez elég is volt ahhoz, hogy rájöjjek, nincs értelme várakozni. A fél órás szünet persze jól esett, kellően kifújtam magam. A csúcsig az innen előttem álló 1 órás sétára az említett izraeli sráccal másztam fel, egy bizonyos részen fél órát még térdig érő hóban is kellett gyalogolunk, továbbra is meredek hegyoldalban. Szerencsére előttünk már jó sokan felmásztak ezen a részen, így volt egy csomó kitaposott lábnyom, így azokba lépkedve biztonsággal átvészeltük a korántsem veszélytelen szakaszt. (A DOC statisztikái szerint az Arthur's Pass környéki túrákon hal meg évente a legtöbb ember Új-Zélandon!) A csúcsra fél 2 előtt értünk fel, ami hatalmas stenk volt és állati jó tempó, mivel ezt a mászást 4 órásnak írta a könyvem és a prospektusok is.

Az Avalanche Peak tetejéről a kilátás leírhatatlanul gyönyörű volt. Körös-körül hatalmas hófödte hegyek, alattunk pedig több mint 1 km mélységű völgyek, középen a Waimakariri völggyel. Lélekzetelállító volt a látvány és minden percet megért az csúcsra feljutással együttjáró izzadás. Ráadásul a csúcson lepihenve körbevettek minket Új-Zéland tipikus vadon élő madarai, a "kea"-nak nevezett varjú méretű zöld színű papagájok. Állítólag a déli Fjordvidéken majd még találkozunk ezekből egy rakattal, de ez az ismerkedés is már oltári jó volt. A kea-k ugyanis a galápagosi madarakhoz hasonlóan egyáltalán nem félnek az embertől, sőt kimondottam emberbarátok. (Persze az egész arra vezethető vissza, hogy a sok turista eteti ezeket a fain madarakat, azok meg jönnek mint légy a tehénlepényre.) Ebédeléssel egybekötött ismerkedésünknek aztán 40 perc múlva véget vetettünk és elindultunk lefelé. Kezdetben még együtt haladtam egy Magyarország imádó holland gyerekkel (aki gyerekkora óta minden 1-2 évben eljön kis hazánkba nyaralni egy néhány hétre és egy csomó fontos mondatot tud magyarul, mint pl: "egy hamburgert kérek mustár nélkül" :), valamint a már említett izraeli sráccal. Fél óra után azonban ők lelassultak én meg begyorsultam mint atom. Szerencsére a lefelé vezető útvonal (azaz a Scott's Track) könnyebb volt mint a felfelé vezető, így a sétálás egy idő után könnyed szaladgálásba csapott át. Vidáman suhantam lefelé a köves-murvás-földes ösvényen, egyesek csak néztek, hogy "ez hülye". Az se baj. Még anno Nicaraguában is élvezettel szaladtam le egy vulkán oldalában az Ometepe szigeten és erre való emlékezésemben még boldogabb lettem. Annyira jó volt, hogy csak na. A szaladgálásnak köszönhetően a 3 órásnak előírt lefelé jövetelt mindössze 1 óra 20 perc alatt lezavartam és 15.40-re már vissza is értem Arthur's Pass falucskába. Nagyon jól esett ez a túra és előttem már bölcset szóló Sz. Andráshoz csatlakozva én is melegen ajánlom minden idelátogatónak ezt a közel sem könnyű sétát.

A nap hátralévő része pihenéssel és ide-oda üldögéléssel telt. Florian több mint 2 órával utánam nem sokkal 6 előtt futott be és neki sajnos az időközbeni befelhősődés miatt már nem volt szerencséje a csúcson a panorámával. (Éreztem én, hogy sietni kell! :). Az este még egészen 9-ig naplót írtam, majd megvacsoráztunk 10 felé. Lefekvés előtt még eszembe jutott, hogy elfelejtettem levenni a még reggel a DOC irodájában hagyott értesítőt így visszasétáltam, hogy a probléma elkerülése végett levegyem azt. (Na jó, ezt megmagyarázom, mert ezt korábban nem említettem: Szóval az Arthur's Pass-on a DOC információs irodája minden túrázótól azt kéri, hogy egy mellékelt formanyomtatványon jelölje meg, hogy hová megy, mikor hagyta el a falut és mikorra tervezi a visszaérést. Ez által tudják figyelemmel kísérni azt, hogy mindenki visszaért-e épségben. Ha nem veszed le az értesítőt ugyanis az előre megjelölt visszaérkezés napján, akkor azt feltételezik, hogy valami bajod történt és másnap azonnal megindul a mentőakció. Az meg nem játék. Az elmúlt néhány évtizedben - mint már említettem - rengeteg baleset, eltűnés és haláleset történt, ezért itt külön odafigyelnek a túrázókra.) Egy mókás elalvás előtti kacagással teli dumcsiparti után aztán mindannyian elpilledtünk.

Másnap irány a Franz Josef Glacier (azaz a Ferenc József Gleccser)!

Folytatás: Westland Nemzeti Park (2004.11.19. - 11.21.)