Westland Nemzeti Park, Franz Josef & Fox Gleccser

Arthur's Pass - Hokitika - Franz Josef Glacier Village
2004-11-19
Az éjszaka elég nyugtalanul aludtam, s szokásomtól eltérően már fél 7-kor felkeltem. Mivel a srácok még mindig aludtak, ezért felvonultam a társalgóba és olvasgattam egy kicsit. A szokásos reggeli menetrend után aztán végül 10-kor elindultunk tovább a következő állomásra, a Franz Josef Gleccser és a Westland Nemzeti Park felé. A Westland Nemzeti Parkról csak annyit, hogy a nyugati part gleccsereinek az otthona ez a park. Az ott található két leghíresebb gleccser a Franz Josef és a Fox, s mivel a Franz Josef melletti falucska nagyobb, ezért oda foglaltunk be szállást.

Az út legelső lépéseként áthaladtunk az Arthur's Pass-on (magyarul: Arthur hágó), mely a Déli Alpok ezen részének legmagasabb pontja az országot keresztező 73-mas úton. Néha-néha az út szélére húzódtunk fényképezni is de mivel az idő a nyugati oldal felé közeledve elég felhős volt, ezért egy idő után már nem álltunk meg. Másfél óra vezetés után aztán Hokitika városkában tartottunk egy 1-2 órás pihenőt. Leparkolás után először sétáltunk egyet és banki "ügyeket" intéztünk (Új-Zélandon olyan gyakran kell lóvét kivenni, hogy már nem is tudom követni), majd amíg én interneteztem a srácok bevásároltak kaját az elkövetkezendő napokra. A vásárlás után aztán egy rövid városnézést eszközöltünk, ettünk egy kis frissen sült pie-t (ami keltésztából készült - főleg - húsos pite és új-zélandon nagyon népszerű étek), majd du. 2 óra felé végül elindultunk délnek. Egy hokitikai info központban sajnos azt a rossz hírt kaptuk, hogy másnapra esőt jósol a meteorológia. Hát igen, ez már a nyugati oldal, itt lehet erre számítani bőven. Az évi 5-6 méter csapadék nem jöhet le létrán. :)

Hokitikából már Neil vezetett tovább, ami azért is volt jó, mert sok volt a rendőr, a jó minőségű országutak miatt itt én meg általában egy kicsivel gyorsabban szoktam menni. Ja, erről sem írtam még, szóval most írok róla. Szóval ebben a számunkra igen távoli országban a városi sebességkorlát 50 km, ha a külvároson haladsz át, akkor 60-70, az országutakon meg 100. Autópálya az nem sok van de legalább kevés és az is csak Wellington és Auckland közvetlen környékén. A sebességkorlát persze ott is csak 100. A poén, hogy pl. a Northland kanyargós erdei utain vagy bárhol hegyvidéken (ahol max. 50-60-nal lehet menni, mert különben elszállsz) is a legtöbbször 100 km-es a sebességkorlát, s ezt soha nem lehet kihasználni. A sok-sok egyenes szakaszon viszont, ahol minden sima és alig vannak autók, az ember hajlamos egy kicsit jobban nyomni a gázt. (Ember = én :) Ez nem jelent sokat, csak annyit, hogy 100 helyett 110-120-szal megyek, ha tényleg tiszta és üres az út és jók a látási viszonyok. Ez pedig Hokitika környékén (mely egy Maori név és azt jelenti, hogy "út az egyenes vonalon keresztül") igencsak így van és tehát ha nem Neil vezet, akkor ma kaptam volna egy-két cédulát aprócska gyorshajtásért. Hehe. Ja igen, a másik meg a hidak! Erről sem írtam még. Ez poén. Új-Zéland ugye modern ország. Az országutaik tényleg fainak de 90%-ban még a főutakon található hidak is 1 sávosak. Szinte csak a legforgalmasabb utakra építettek 2 sávos (vagy autópályán 4 sávos) hidat, különben meg vagy neked, vagy a szembejövőnek van elsőbbsége áthaladni a hídon először. A híd előtt mindig ott figyel a tábla és ebből tudod, hogy az adott alkalmakkor "ki nyer" éppen. Néha meg teljesen kanyargós út sarkában van a híd, így ha neked van elsőbbséged, ha a másiknak, meg kell állni és kész. Szóval ezt nem nagyon értem, hogy ha már ilyen jó utakat összehoztak a kiwik, akkor miért nem lehetett 2 sávos hidakat építeni hozzájuk. Na mindegy.

A Franz Josef falucskától 10 km-re északra lévő Mapourika-tónál tartottunk még egy rövidke fotózós phenést, majd fél 4-re végül befutottunk a Glow Worm Cottages (azaz fénylő férgek házikók) nevű 2 nappal korábban lefoglalt szállásunkra. A becsekkolás meg is történt percek alatt, ez alkalommal 20 dollárt fizettünk egy 4 ágyas, külön fürdőszobás aprócska sarokkonyhával ellátott "lakosztályért", ami csak 2 dollárral több az általában fizetett összegnél, viszont a felszereltsége igazán király. Szóval nem bántuk, hogy most jobban megfejtek egy kicsit. :)

Lecuccolás után még elkocsikáztunk az 5 km-re lévő gleccserhez, de a szemerkélő eső és a sűrű köd miatt nem sokat láttunk belőle, így szomorúan visszaautóztunk a szállásunkra. Reménykedtünk, hogy az előrejelzés másnapra nem lesz igaz, vagyis nem eső és köd vár ránk akkor is, hanem egy kis napsütés, talán...

Az este folyamán már csak egy mennyei vacsorázás (mexikói salsa, tortilla, currys rizs karalábéval és zöldségekkel, darált hús - áááááááá de jó volt) , naplóirogatás és egy kis elalvás előtti dumálás következett. Kb. 11 óra lehetett, amikor beájultunk az ágyba.

Egy "elvesztegetett" nap
2004-11-20
Reggel 8-kor szakadó esőre ébredtem. Vagyis már északa is felébredtem többször az eső hatalmas zajára, de akkor nem izgatott fel a dolog. Reggel annál inkább. Úgy tűnt ugyanis, hogy a meteorológia ez alkalommal a valóságot jósolta meg. Az eső esett, szakadt, zuhogott, s komolyan úgy nézett ki az egész, mintha odaföntről valaki kinyitotta volna a zuhanyt. A hostel parkolója már ekkor medencéhez hasonlított és a látótávolság 20-30 m lehetett. Szóval az típusú idő volt, amikor semmit, azaz SEMMIT és mégegyszer 0-t nem lehet csinálni. Ááááááááá de utálom az ilyen napokat!!!!!!!! Mindegy, nem volt mit tenni, ez a nap már az ördögé. Előző nap még abban egyeztünk meg, hogy ha jó lesz az idő, akkor majd reggel foglaljuk le a túrát, de ugye ez most szóba sem jöhetett. (Ez persze nem azt jelentette, hogy a már befoglalt utakat törölték volna, azért a gleccsersétáltatást végző cég nem akar ekkorát bebukni - az meg, hogy talán egy kicsit veszélyesebb a dolog és lóport nem lehet látni, az nem számít. Szóval aki erre a napra foglalta be az utat, az el is ment reggel jeget mászni).

Felkelés után komótosan kivonultam reggelizni, majd ledöglöttem a TV szobában és megnéztem a "Catch me if you can" (Kapj el ha tudsz) c. filmet, majd annak befejeztével visszamentem a szobába naplót irogatni. Az eső szakadatlanul zuhogott, esélyem nem volt még sétálni sem. Du. 1 óra körül aztán Neil kibérelt egy "Whale Rider" (Bálnagoló - bálna hátát megülő) c. új-zélandi filmet, amit aztán Stephen King "Carrie"-je követett, majd egy Revenge c. mozi Kevin Costnerrel. Szóval 4 filmet megnéztem szinte egyhuzamban. Ilyen se csináltam már rég.

Du. 5 óra felé aztán elállt az eső és tettünk egy rövid sétát. A 2 nappal korábbi hegymászásomból származó izomláz egyre erősebb lett, így alig bírtam menni, vagyis úgy sétáltam mint aki beszart. Neil és Shauly az infoirodából kiderítette, hogy az elkövetkezendő 3 napból csak másnapra (azaz vasárnapra) jósoltak viszonylag száraz időt, így azonnal befoglaltunk egy Fox-os utat. Végül is azért választottuk a Fox-ot mert az olcsóbb volt, a másik meg hogy az kevésbé népszerű. A "poén", hogy még így is majdnem lecsúsztunk a dologról, s egy egész napos út helyett már csak egy 10.45-kor kezdődő fél napos jégmászást sikerült befoglalnunk. Mindegy, végül is az is elég lesz szerintem és örülhetünk, hogy megyünk egyáltalán. A séta után beugrottam egy internetkávézóba egy pár percre, majd visszasétáltam a hostelbe. Időközben a felszakadozó felhőzet mögül a hófödte hegycsúcsok is kibukkantak, szóvak igazán volt miért morgolódni, mert láthattuk, hogy mi az amit egyébként nem látunk. :)

A hostelbe visszaérve belefutottam Josefine-be és Juliana-ba, abba a német lány testvérpárba, akikkel még a Northland-en Kaitai-ban beszélgettem egy egész estén át. Mint kiderült, Florian is találkozott velük még Rotoruában, ami megint azt példázza, hogy egy adott országban egy időben utazgató emberek egymásba botlásának az esélye igen magas. Az örömteli találkozás alkalmával beszélgettünk is egy nagyot és közös esti programot szerveztünk. A vacsorát szokásos módon egymás szeretetének csöndes melegségében fogyasztottuk el 8 óra körül. Vacsi után aztán Neil-lel és Floriannal elsétálunk egy közeli ösvényhez a falucska szélén, s megnéztünk egy csapat világító férget (glowworm). Ugye ilyet már láttam fent északon Whangarei-nél de az se baj. A "féregséta" után aztán visszaballagtunk a hostelbe, onnan meg egy közeli krimóba. Itt aztán éjfélig dumcsiztunk és söröztünk, majd én - mint legöregebb róka - hazamentem aludni. (Neil öregebb róka mint én, de ő nem jött velünk a kocsmába.)

Poén: Franz Josef falucskában életemben először láttam pénzérmével üzemelő szemeteskukát. Ahhoz hasonló, amit otthon az építkezéseken lehet látni. Nagy és zöld. Szóval ha ki akarod dobni a szemetet, fizess! :) Hogy miként tudják az embereket rávenni arra, hogy ne az út szélén hagyják a ganyét, én nem tudom...

Túra Fox Gleccser-en és továbbhaladás Wanaka-ba
2004-11-21
Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk. Ennek annyira meg is örültünk mindannyian, hogy egykettőre összecsomagoltunk, bepakoltunk az autóba és kajázás után 9 órakor elvezettünk a Franz Josef falucskától 23 km-re délre található Fox Gleccserhez. Sajnos a kora reggeli napos idő elég gyorsan felhős-napos időbe változott de azért reménykedtünk, hogy komolyabb eső nélkül megússzuk a napot.

A Fox Gleccser falucskába érve (mely a Franz Josefhez hasonlóan ugyancsak 5 km-re van a gleccsertől) a gleccsertúrákat üzemeltető Alpine Glaceir Walks nevű cégnek pillanatok alatt ki is fizettük a már előző nap lefoglalt fél napos túra díját, majd megkaptuk a felszerelést (jégmászó bakancs, esőkabát, stb.), fél 11-kor beszálltunk egy buszba és elindultunk a jégfolyam felé. (A BBH hostelkártyánkra adtak 6 dolcsi kedvezményt, juhéééj!) Neil kiderítette, hogy a Franz Josef azért kerül többe, mint a Fox, mert 1. oda többen mennek és könnyebb leszedni az embereket, 2. a DOC a Franz Josefnél emberenként számol nem tudom mekkora díjat és ezt ugye a túraüzemeltető cégek beleteszik a jegy árába. (A Fox-nál nincs ekkora állami adó) Csak az érdekesség miatt a Franz Joseg egész napos túra 135 NZ dollár szemben a Fox 85 NZ dollárjával, a fél napos meg Franz Josef-en 85, a Fox-on meg 56. Az egyedüli különbség a kettő között pedig csak az, hogy a Franz J. az szélesebb mint a Fox. Az idelátogató emberek nagytöbbsége pedig a Franz Josefre megy, szóval a drága és vendészerető új-zélandi mentalitás itt is jól látszik. ("Leszedni a turistát, amennyire csak lehet!")

Szóval a túránk... Kb. 12-en voltunk a csoportban, főleg nálunk idősebb emberek, így elég lassú volt a csapat irama. Idegenvezetőnk egy huszonéves kiwi csávó, Jason volt, aki elmagyarázott nekünk ezt-azt a gleccserrel kapcsolatban. Pl. azt, hogy az elmúlt néhány évszázadban több kilométert csökkent a gleccserek mérete. Ezt mi is láttuk még a buszról, ugyanis volt egy jelzés az út szélén (kb. 5-6 perccel a parkolóba érés előtt) hogy a Fox Gleccser 1750-ben itt végződött. Szerencsére az elmúlt időszakban a gleccser mérete növekedett egy kicsit, de hogy ez a pozitív változás meddig marad így, azt nem tudni. Mindenesetre, ha ugyanúgy csökken a gleccser mint az elmúlt 200 év alatt, akkor az ük-ükunokáim már nem láthatják ezt a természeti csodát majdan. A parkolótól a gleccserig többszörös megállással 1 óra alatt értünk el. Az út egy esőerdőn vezetett keresztül, s ez már csak azért is csodának számított, mert a világon ilyen csak 3 helyen van. (Mármint esőerdő és gleccser találkozása: 1. Franz Josef, Új-Zéland 2. Fox, Új-Zéland 3. Perito Moreno, Patagonia, Argentína - jól kipipáltam mind a hármat! :)) Az esőerdei ösvény néha kijött a fák közül és pazar panoráma tárult a szemünk elé, így már a gleccserhez közeledve is sikerült fain fényképeket készíteni. Oh yeah. Aztán amikor a gleccser széléhez elértünk, mindenki felcsatolta a bakancsára a jégmászáshoz szükséges fémtüskés kiegészítőt és hoppsz, már járkáltunk is a gleccseren, mint egér a sajtban. A szórólapok 2 órás jégmászkálást hirdetése ellenére csak 1 órát jártunk a jégen (kamu kéró cégek ezek is!), de ez az egy óra szerencsére jó időben telt. Még az esőerdőn átsétálva is szemerkélt az eső itt-ott, a jégre érve azonban a nap ki-kikandikált a felhők közül. Hohóóó. Végül is a túra tényleg nagyon érdekes élmény volt, ilyen körülmények között ugyanis még soha nem jártam jégen. A Fox Gleccser egyébként kb. 14 km hosszú, amiből 7 km a "nyelv" és újabb 7 km a hatalmas hegyek tetején lévő gyűjtőterület ahol az évek alatt leesett hóból kialakul a jégfolyam. A jégséta befejeztével a parkolóba egy könnyebb úton jutottunk vissza, ez már a gleccser mellett haladt végig teljes hosszában. Fain volt. A Fox Gleccser falucskába du. 14.45-re értünk vissza, itt leadtuk a felszerelést, majd kaptunk egy "jégjárást" tanusító igazolványt. De jó nekünk. :)

A gleccsermászás után nem maradt más hátra mint előre. Élelem gyanánt bekaptunk még egy kis hússal töltött pitét, majd elvezettünk a "tükör-tóhoz", azaz a Lake Matheson-hoz. Ezt a tavacskát állítólag azért hívják "tükör-tónak", mert a felszíne legtöbbször abszolút sima, s a távolban lévő hegyek havas csúcsainak kristálytiszta tükürképe megcsodálható benne. Hát, nekünk nem volt szerencsénk ezzel sem, mert egyrészt a hegyek felhőben voltak, másrészt meg a tó felszíne zavaros és hullámos volt. Na mindegy, azért megpróbáltuk. A Matheson-tó után aztán végleg délnek vettük az irányt. Még reggel lefoglaltuk az aznap esti szállást Wanakában és az meg 3-4 órányira volt legalább. Igyekeznünk kellett.

Az első 1,5 órát még én vezettem végig. Szokás szerint megálltunk néha-néha fényképezni, de azért jó időt futottunk. Haast falucskába érve aztán megtankoltuk az autót (1.34 volt a benzin litere, piszok rablóbanda - tudják, hogy 100 km-rel se előtte se utána nincs benzinkút, így leszedik az embert itt is!), majd Neil átvette a volánt. A Haast-tól délre vezető főútvonal ismét egy magas hegyek által közrefogott völgyön vezetett keresztül, s természesen ez az út is csodás és vadregényes volt. Wanakához közeledve aztán először a Lake Wanaka majd a Lake Hawake mellett haladt tovább az út, s a táj ezen a részen egyszerűen olyan szép volt, hogy az agyam dobtam el.

A wanakai Mountain View Hostelbe 8 után értünk be, szerencsére még sikerült elkapnunk a recepciós Melisa-t, akivel telefonon leegyeztettem az érkezésünket. Hát, sajnos a MV hostel szobái inkább egy börtöncellához hasonlítottak mint kellemes szállóra de az se baj. Volt fedél a fejünk fölött és ez volt a lényeg. Egy rövid időre még leautóztunk a tópartra megnézni a hegyek fölött lenyugvó napot, majd visszamentünk a szállásra, jól megvacsoráztunk és 11 óra magasságában eldőltünk, mint partfis a fészerben.

Folytatás: Wanaka & Queenstown (2004.11.22. - 11.25.)