Mt. Cook & Lake Tekapo

Oamaruból Észak-Otagon át Aoraki/Mt. Cook falucskába
2004-12-03
Szokásos reggeli szerencsétlenkedés után 11 óra magasságában futottunk ki Oamaruból. Indulás előtt még bevásároltunk egy Countdown szupermarketben, mert értesüléseink szerint az aznapi végállomásunkon, Mt. Cook falucskában egy fia bolt nincs. Az idő egész korrekt volt, kicsit fújt a szél de legalább sütött a nap. Florian ezeréves, törhetetlen Nikon fényképezőgépe ezen a napon elkezdett hülyéskedni, s emiatt német cimboránk igen nyugtalan lett. Persze Florian igazán profi fotós, szóval meg tudtam érteni. Amikor pár héttel ezelőtt Rotoruában a kis Canon fényképezőm bemondta a csütörtököt, teljesen diló voltam én is. Pedig én nem vagyok profi fotós.

Apróbb megállókat útba ejtve gond nélkül haladtunk előre Észak-Otago provincia dimbes-dombos, apróbb tavakkal és hatalmas vízierőművekkel tagolt vidékén egészen egy Omarama nevű falucskáig, ahol a Neil és Florian észrevették, hogy a Nissan autócskánk első 2 gumiabroncsa szinte teljesen sima. Azonnal meg is állapítottuk, hogy ezzel nem vezethetünk tovább, valamit csinálni kell. Neil gyorsan fel is hívta az EZY Rental autókölcsönző céget és telefonon leegyeztette velük a cserét egy 25 percnyire lévő Twizel nevű kisvárosban. Stenk. Elautóztunk tehát Twizelbe és megkerestük az ominózus autószervízt. Minden ment is mint a karikacsapás, mikor odaértünk már vártak minket, "mama" (így hívjuk az autónkat egymás között) rögvest ment a kés alá. Egy órát kértek a szerelősrácok a kényelmes abroncscserére, ezalatt mi besétáltunk Twizel központjába harapni valamit. A "főtérre" érve leültünk egy asztalnál falatozgatni, amikor kibe futok bele? Nick-be, az ausztrál cimborámba. Nagy volt a meglepetés de nem volt teljes mértékben váratlan, ugyanis azt már tudtam, hogy Nick 2 hete leköltözött Mt. Cook falucskába Új-Zéland legmenőbb szállodájába dolgozni, de azt azért nem vártam, hogy csak így hipp-hopp egymásba botlunk megint a világ "utolsó előtti" településén. (Mint kiderült, banki ügyeket jött intézni a srác, ugyanis a híres Mt. Cook falucskában egy szem bank nincs. Szevasz.) Többek között azért is akartam Mt. Cookba jönni, hogy találkozzam még egyszer Nick-kel. (Annál is inkább, mert a manusnak sikerült eladni a semmire nem használt - és csak a helyet foglaló - videokamerámat. Igaz, még így is csak az eredeti ár felét kaptam vissza, de hát az is több a semminél.) Mivel nem volt hely az autónkban így nem tudtuk felajánlani a fuvart, de megegyeztünk, hogy este találkozunk.

A főtéri kajázgatás után felvettük "mamát" a szervízből (szép új gumikat kapott "mama", nagyon boldog volt), majd elindultunk Mt. Cook felé. A közeli Pukaki-tó partján még tartottunk egy hosszabb megállót, mivel az idő egyszerűen maga volt a mese és muszáj volt fényképeznünk. A Pukaki-tó valójában egy gleccsertó, a Mt. Cook Nemzeti Park gleccsereinek olvadása által jött létre. Ez eddig még semmi küli ugye. Ami küli az az, hogy a tó színe teljesen türkiszkék - mint a lagúnák Tahitin - s ezt a színt állítólag egy ásvány okozza, melyet a gleccserek az útjukba kerülő sziklákról "mosnak" le. Még anno Bolíviában láttam ehhez hasonlót egy aprócska lagúnában (Laguna Verde) a Salar de Uyuni túrán, ott ezt a türkiszzöld színt a réz okozta (ha jól emlékszem). Na mindegy, szóval iszonyú jól nézett ki a tó, pláne a távoli havas hegyekkel és a kék éggel. Az itteni negyed órás pihi után aztán végleg célba vettük Mt. Cook-ot. Útközben persze itt is fényképeztünk mint állat (egy helyen még félig fel is másztam egy dombra a jobb kilátásért, s útközben egy furcsa fa szenes kérge össze vissza koszolt - úgy néztem ki, mint aki egy bányából jött éppen ki), s Mt. Cook faluba végül 5 órára értünk be. Eredetileg úgy volt, hogy csak én egyedül fogok itt aludni, ugyanis Mt. Cook falucska egyetlen hátizsákos hostele egy YHA Hostel, s itt tagsági kártyával volt egy éjszaka 25 dolcsi, kártya nélkül meg 28. A velem utazó srácok ennyit nem akartak kifizetni egy éjszakáért, s ezért egy 23 km-re délre lévő Glentanner Park nevű helyen foglaltak le 3 ágyat. (Erre a helyre érve azonban kiderült, hogy itt se fűtés, se konyha, se ágytakarók nincsenek, s azok bérletével együtt az eredetileg 20 dollárosnak hirdetett szállás már vagy 27 dolcsi lenne, szóval így elvették az ötletet a cimbik.)

És most egy gondolat. Valahol értem is és nem is értem az embereket. Utazás közben mindannyiónkban benne van, hogy spórolunk amin lehet. A kérdés, hogy milyen egyéb "árat" fizetünk ezért. Még anno Cuzco-ban (Peru) Mike cimborám szénné bulizta magát esténként és elvert vagy 100 sole-t csak sörre, de egy jobb hostelért mégsem akart kifizetni 3 sole-lal többet éjszakánként. Ez alkalommal a srácok is szívesebben autóztak volna 46 km extrát egy viszonylag távolabbi helyről, hogy egy éjszakán spóroljanak 8 dollárt. (Eredetileg ugyanis nem tudta senki, hogy a Glentanner Parkos 20 dolláros szállása mellé semmi nem jár) Egy, azaz egyetlen (1db) éjszakáról volt itt szó, de akkor is. Ha viszont még 1-2 kör 4 dolcsi / korsó sörről van szó egy krimóban, az belefér. Persze ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzem egy ilyen dolog miatt? Nincs hozzá jogom, elismerem de akkor sem értem ezt a logikát...

Mt. Cook-ba tehát azért jöttünk, hogy 1. találkozzam Nick-kel, 2. sétáljunk egyet Új-Zéland legmagasabb hegycsúcsának a 3755m magas Mt. Cooknak az "árnyékában". A Mt. Cook vagy másnéven (maori nyelven) "Aoraki", a Maorik legszentebb hegye és mint olyan, számukra tabu. Csakúgy mint a hatalmas vörös homokkő szikla, az Uluru (Ayers Rock) Ausztrália közepén az ottani Aboriginal bennszülötteknek. Felmászni rá nem szabad és tisztelni kell a hatalmát. A modern világ ezeket a hegyeket persze nem tiszteli istenként, így profi hegymászók (mármint a Mt. Cook-ra gondolok) a mai napig megmásszák azokat. Lehet, hogy bunkóság volt de én anno még 1996-ban felmásztam az Uluru tetejére, ha már ott voltam. Ekkora egy parasztot mint én. (Ami vigasztalt az az volt, hogy jó sokan voltunk ekkora parasztok). Az Aoraki-t persze nem akartam megmászni de mindenképpen látni akartam. Szerencsére sikerült.

A Mount Cook YHA Hostelbe érve Nick is rövid időn belül megjelent, s egy fél órás dumcsizás után megegyeztünk, hogy este átlépünk a helyi krimóba egy-két pofa sörre. Vacsoraidő előtt még sétáltunk egyet négyesben a 300-as lélekszámú falucskában és megcsodáltuk a méltóságteljes Mount Cook felhők közül kikandinkáló, havas dupla csúcsát, ahogyan azt a lenyugvó nap vörös színűre festette. Maga volt a legnagyobb stenk. A séta után aztán visszaballagtunk a hostelbe és megvacsoráztunk. Időközben Nick ismét megjelent a hostelben, s elhozta magával a Dél-Amerikában forgatott dokumentumfilmjének az elmúlt héten elkészült 1. részét DVD-n, melynek forgatásához igaz, csak egy aprócskát de még én is hozzájárultam első találkozónk utáni napon Sao Pauloban. Nick teljesen egyedül dolgozott ezen a filmen egész Dél-Amerikában és a vágási munkálatokat is egyedül csinálta a számítógépén. A doksi teljesen profi lett. Ámulattal néztem végig a 26 perces filmet és a végén jót mosolyogtam, ugyanis Nick betette a nevemet a kameramanok közé a film végén. :) Beszéltünk is róla már korábban is, hogy esetleg csinálhatnánk egy filmet a magyar fiataloknak is, aminek meg én lennék a házigazdája. Ez persze még a jövő zenéje de azért megállapodtunk, hogy ezzel kapcsolatban is mindenképpen tartjuk a kontaktot. A film megnézése után aztán átléptünk a helyi krimóba és a dolgozók kedvezményét kihasználva 5 dollárba kerülő 1 literes korsókból pusziltunk be hármat az ott eltöltött 2 óra alatt. Jól berúgtam, de az se baj. Ágyba valamikor éjjel 1 körül kerültem és csak arra emlékszem, hogy alig találtam meg az ágyamat. :)

Sétálgatós délelőtt Mt. Cook falucskában, délután tovább Lake Tekapoba
2004-12-04
Reggel olyan kótyagos fejjel ébredtem, hogy azt sem tudtam ki kivel van. Félkábultan lezuhanyoztam, majd betoltam egy vájling méretű kukoricapelyhet banánnal és kiwivel, ez egy kicsit helyrerántott. Nick-kel abban egyeztünk meg még az este, hogy reggel teszünk egy közös sétát valamerre. Az eredetileg egyeztetett negyed 10-es találkozóra Nick azonban nem jött el, ezért Floriannal elsétáltam a Hermitage Hotelbe hogy megkeressem őt. A séta előtt még kicsekkoltam a hostelből és a cuccaimat bedobáltam az autóba, mivel 10 után semmit nem hagyhattam a szobában. Ilyen egy bunkóságot! Nem fizetek és még csak nem is kapok semmit. Na jó most csak viccelek. :) Szóval Nick az esti elgörbülésnek köszönhetően nem ébredt fel időben, s ezért nem jött el a találkozónkra. Mindazonáltal megegyeztünk, hogy délben találkozunk, s akkor majd még teszünk egy sétát.

Az idő kellemes eltöltésére Floriannal és Neil-lel elsétáltam a 40 percnyire lévő Kea Point-ig, mely a Mt. Cook nyugati oldala előtt elterülő Hooker Völgy végében egy kilátópont. Maga a séta nem volt túl érdekfeszítő, főleg persze azért mert az idő felhős volt és nem sokat láttunk a környező havas hegyóriásokból. A Kea Point után aztán visszamentem a Hermitage elé, hogy találkozzam Nick-kel. Ausztrál cimborám javaslatára nekivágtunk egy második sétának is, ez pedig a 1,5 órás Red Tarns Track volt, mely a falucska mögötti Sebastopol hegy oldalára mászik fel közel 1200 m magasságba. A mászóka tényleg elég gyilkos volt, de azért felértünk 40 perc alatt. Odafönt aztán pihiztünk egyet, megnéztünk a befelhősödés miatt nem igazán fain vistát, majd az időközben eleredt gyönge hóesésben (!) leballagtunk vissza a faluba. Nick-kel útközben dumáltunk egy kicsit a Mt. Cookba látogató turistákról is és megtudtam 1-2 érdekességet. Mt. Cook ugye egy mesterségesen létrehozott turistafalucska, először 1913-ban építettek ide egy szállodát. Áradás következtében ez a szálloda a természet vad erőinek martaléka lett, majd az 1940-es években megépített első Hermitage is hasonló véget ért. llletőleg az leégett, na mindegy. A mai Hermitage Hotel (mely Új-Zéland leghíresebb szállodája - egy éjszaka 450 dolcsi / fő) egy modern, XXI. századi létesítmény és 6 tulajdonos osztozik rajta. Ez a 6 tulajdonos az elmúlt néhány évtizedben számos egyéb kisebb vendégház-komplexumot is építtetett és az egész faluban a YHA Youth Hostel-en kívül minden turistáknak szánt létesítmény a Hermitage Hotel-hez tartozik. Az idelátogató turisták 70%-a Japánból jön, a maradék 30%-ot amerikaiak és jómódú európai országok jómódú polgárai alkotják, köztük németek, svájciak és britek. A japánokkal az a poén, hogy mint a birkák úgy mennek egyik sétáról a másikra hatalmas csoportokban, a legtöbbjük egy hangot nem tud angolul (még annyit sem, hogy "hello" vagy "thank you"), így pincérszemmel (Nick a Hermitage Panorama Éttermének főpincére) elég nehéz a kommunikáció. Eddig egész Új-Zélandon nagyon kevés japán turistával találkoztam. Hogy miért ide jön az összes egyszerre? Hmmmm...

Az igazat megvallva egy kicsit bosszantott, hogy felhős volt az idő, ugyanis tiszta ég alatt ez a környék maga a csoda. A hatalmas havas hegycsúcsokon kívül több masszív gleccser (Tasman gleccser, Mueller gleccser, Hooker gleccser) is található az Aoraki Nemzeti Parkban és bár a gyalogtúrák nagytöbbsége nem nagy eresztés, azért a völgyet körülölelő hegyóriások látványa állandó vigaszt nyújt. A Doubtful Sound-on eltöltött 2 napos csodaidő óta persze egy szavam nincs, mert nem is lehet. Nem lehet mindenhol mákom. ("Irgum burgum Ivikém ne légy már telhetetlen!") A Red Tarns Track után elbúcsúztam Nick-től, majd visszaballagtam a hostelbe, "felvettem" a srácokat és fél 3 magasságában elindultunk a következő állomásunkra, Lake Tekapoba 110 km-rel arrébb. Az időjárás időközben teljesen elromlott, szakadó esőben autóztunk ki Mt. Cook faluból.

Lake Tekapoba másfél óra alatt du. 4-re értünk be. Érkezés után megkerestük a már előre lefoglalt Tailor-made-Tekapo Backpackers nevű egységet és elfoglaltuk a szállásunkat. Hosszú idő óta ez volt az első hely, ahol nem emeletes ágyak voltak!!!! Ez nem semmi. (Nekem főleg azért nem semmi, mert az emeletes ágyak azok ugye mind keretes ágyak és már az agyam dobom el, hogy a modern Új-Zélandon is minden ágy túl rövid. Gulliver Lilliputban fíling. Ááááááááá.) Lecuccolás után a srácok elmentek sétálni egyet, én viszont inkább pihiztem és naplót írtam. Az idő pocsék volt és hideg, semmi kedvem nem volt kimozdulni.

Az este folyamán már az égvilágon semmit nem csináltunk és ez tök jó volt. Dzsízösz szokásához híven készített egy isteni finom vacsit, ezúttal gombás rizottót és valami speckó módon sütött burgonyát, egyszerűen félelmetes volt. Már ha lehet ezt a jelzőt erre használni. Vacsi után aztán borozgattunk még egy ideig, majd sorban egymás után elpilledtünk szép lassan.

A Mikulás napja... és tényleg!
2004-12-05
Reggel Neil fél 8-kor azzal a hírrel ébresztette a csapatot, hogy odakint havazik. Én azt hittem, hogy poénkodik a srác de nem így volt. Kinéztem az ablakon és szabályosan szakadt a hó odakint. December 5-én! Ez ugye nem lenne furcsa csakhogy Új-Zéland a Déli Földféltekén van és itt december hó az a nyár kezdete!!! Vajon mi okozhatta ezt a furcsa időjárást? - gondolkodtunk mindannyian. Aztán egyszer csak megfejtettem ezt a rendhagyó időjárást! A Mikulás küldött nekünk egy kis havat! Juhéééééééééj! Az teljességgel kizárt, hogy a Karácsonyom fehér lesz, de így legalább a "Télapó" alkalomhoz illő időjárást hozott magával. Persze én virgácson kívül semmit nem kaptam de hát az is valami. Ki a kicsit nem becsüli ugye.... A srácok azonnal kikeltek az ágyból és sétálni indultak. Leginkább Shauly volt felpörögve, ő ugyanis izraeli léttére még soha életében nem tapasztalt hóesést. Ugrált is manus a hóban mint egy 2 éves kisgyerek, poén volt. Én még lustálkodtam egy kicsit, majd egyedül sétáltam körbe a Tekapo-tó melletti városkát. Óriási fíling volt a hóesésben sétálgatni, erre igazán nem számítottam.

A sűrű hóesés miatt semmit nem láthattunk a Tekapo-tó mögötti csodás hegyekből és ilyen körülmények között a sétálgatás sem akkora poén, ezért úgy döntöttünk, hogy reggelizés után azonnal elhúzunk Chritchurchbe. Ez volt az együtt utazgatásunk utolsó "menős" napja, s ennek tiszteletére Shauly rendkívül fincsi palacsintát készített reggelire mindannyiónknak. Állat volt. Reggeli után aztán beültünk az autóba és elhagytuk Lake Tekapo-t. A városka elhagyása után a hóesés még vagy 20 percig követett bennünket, majd egy részen - mintha egy vonalat húznál, hogy na itt a vége - a havazás átváltott sűrű esőbe. Sajnos az eső végigkísért minket a 226 km-re lévő Christchurch-ig, egyes részeken szinte lépésben tudtunk csak haladni, de végül is balesetmentesen megúsztuk ezt is és ugye az is eredmény. Christchurchről csak annyit érdemes tudni, hogy egy egész szép kis város tele fiatalokkal (a sok kertje miatt "Garden City"-nek hívják) a Déli-sziget keleti partjának közepén, s az ország második nemzetközi repterének otthona. Ezen kívül persze van még egy csomó apróság de azt most kihagynám.

Új-Zéland déli szigetének második legnagyobb városába ugye már jártunk korábban (egészen pontosan november 17-én), így nem voltunk teljesen elveszve az érkezéskor. Első utunk egy Pak N' Save kajadiszkontba vezetett, ahol négyesben utoljára bevásároltunk, majd ezt követően a belvárostól 10 percnyire lévő Celtic Backpackers nevű hostel felé vettük az utunkat, ahol 3 napi szállást már pár nappal korábban lefoglaltunk. Mire odaértünk már várt minket Helen, a galápagosi brit cimborám. Helen időközben visszaért a vanuatui búvárvakációjáról és már az anyukáját is körbekalauzolta "kiwiország" nagyrészén. Még anno a november elejei taupoi elköszönésünkkor megegyeztünk, hogy ha máshol nem akkor itt, Christchurchben összefutunk még egyszer utoljára. Hát ezt is összehoztuk egy kis emailezésnek köszönhetően.

A Celtic Backpackers minden várakozásunkat egyszerre alul és felülmúlta. Ilyen se volt még. A pozitív dolog mindenképpen az volt, hogy ez egy kis hostel volt és ötőnkön kívül mindössze 2 ember lakott még itt. A negatív dolog viszont, hogy olyan szervezetlen és rendezetlen volt a hely, hogy ilyet még életemben nem láttam. Vagyis nem Új-Zélandon ahol mindennek megkérik az árát és ugye ennyi lóvéért jár egy kis szervíz is. Itt ez nem így volt. Kellemes tévéző, semi-ciki ágyak, no takaró az ágyakon, rumli a folyosón és mindennek tetejébe egy tulaj, akinek fogalma sincs, hogy mi hol van. Kedves középkorú csávó, akinek a mosolygáson kívül minden egyszerű kérdést órákba tartott megválaszolni. Neil külön élvezte ezt a furi vendéglátást, én meg csak csodálkoztam. Lecuccolás után - meg miután jól kiörömködtünk magunkat Helen-nel az újabbi viszontlátás örömére - beszédbe elegyedtem a hostel egyik furcsának tűnő lakójával, egy 54 éves vietnámi emberkével. Legnagyobb meglepetésemre a manusról kiderült, hogy a vietnámi miniszterelnök elsőszülött fiacskája, aki vagy 4 nyelven beszél, a párizsi Sorbonne egyetemen végzett pszichológia szakon és ismeri a fél világot. Őszintén szólva nehezen bírtam neki hinni, mert elég szakadtan nézett ki, de megmutatott egy újságcikket, amiben a vietnámi - azonos nevű - miniszterelnök George W. Bush-sal kokettál. Meg megmutatta a diplomata útlevelét is, stb. Szóval nem volt kamu. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen prominens emberkével egy ilyen szakadék helyen futok össze. A manust egyébként John Tran-nek hívták (vagy Szün Tran ahogy vietnámban mondják, szóval le lehet csekkolni, hogy tényleg igazat mondott-e.)

A John-nal való dumcsi után Shauly kivételével bevágódtunk az autóba és bekocsikáztunk a belvárosba internetezni. Az internetkávézó amit találtunk szokatlanul kellemes hely volt állati gyors hálósebességgel, szóval örömmel frissítettem egy kicsit a weblapomon újfent. Internetezés után aztán hazatértünk vacsorázni, majd este 8-kor még 2 óra hosszára visszamentem netezni, ugyanis este csak 2 NZD / óra volt a díj. Az itt a lehető legolcsóbb!!!

Haza este 10 után értem, a srácok már megbontották a közösen vásárolt dobozos bort és nyomták a tivornyát, gondoltam én is bekapcsolódom ebbe a mókába. Egészen éjjel 1-ig mulattunk vidáman.

Folytatás: Christchurch (2004.12.06. - 12.08.)