Christchurch

Kirándulás a Banks Peninsulára és "Mama" leadása
2004-12-06
Reggel elég sokáig ment a szöszmöt. 11 órára szedtük össze magunkat úgy ahogy és fél 12-kor már sikerült is elindulnunk az aznapra tervezett programra. Helen és Neil a városban maradtak, így csak hárman mentünk kircsizni. Célállomásunk a Christchurch-től 80 km-re lévő Akaroa városa volt a Banks-félsziget közepén. A Banks-félszigettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy az egy hatalmas vulkán maradványa, s legnagyobb városa Akaroa a már évmilliókkal ezelőtt beomlott, s azóta már hosszúkás öböllé alakult kráterének a partján található. A másik érdekessége pedig az, hogy ez az egyetlen "francia területe" egész Új-Zélandnak. Anno még az angolok érkezése előtt Akaroa egy francia kis település volt, majd a XVIII. század végén kezdett benépesedni angol telepesekkel. A félsziget formája miatt (befelé összeszűkülő ott ahol a valamikori vulkán találkozik a nagy szigettel) James Cook kapitány még szigetnek vélte ezt a tengerbenyúló földnyelvet, s egy Banks nevű természettudósról ő nevezte el a félszigetet.

Szóval elindultunk Akaroa felé... Az út az első 45 percben sík területen haladt előre kisebb-nagyobb falvakon át, majd a vulkán "széléhez" érve megkezdődtek a kanyargós-szerpentines-emelkedős szakaszok. "Mama" jól vette az akadályokat és gond nélkül felvitt minket a csúcsra, ahonnan mesés kilátás nyúlt a benyúló öbölre. Az idő sajnos elég felhős volt de azért még így is elég frankón nézett ki a félsziget "felülről". A kilátás kedvéért a Summit Road néven elnevezett hosszabb, 17 km-es utat választottuk mely a "kráter" peremén halad hosszú kilométereken keresztül végig egészen Akaroáig. Szokásunkhoz híven jó sokszor megálltunk fényképezni de aztán du. 1.45-re befutottunk Akaroába. A városkának tényleg volt valami franciás hangulata de persze ezt lehet, hogy csak a "rue" néven futó utcák miatt éreztük így meg az itt-ott lógó francia zászlókból. Érkezés után egy pékségben megebédeltünk, majd sétáltunk egyet az öbölben. A terv az volt, hogy az autót ezen a napon visszavisszük a kölcsönzőbe, mivel az eredetileg előírt másnap reggel 8 órás időpont nem volt a legfainabb és senki nem akart felkelni. Dobtam hát egy telefont az EZY Rentals cégnek, akiktől megtudtam, hogy a christchurchi reptér melletii iroda csak du. 5-ig van nyitva. Ez nem volt jó hír, mert Akaroától a reptér vagy másfél órányira volt, s így mindössze 1 óránk volt az öbölparti városka feltérképezésére. Akaroa egyébként az a hely Christchurch környékén, ahol 85 dolcsiért hector's ("típusú") delfinekkel lehet úszkálni. Nekünk erre sajnos már nem volt időnk, egy tüzetesebb séta után 3 magasságában visszaültünk az autóba és 1,5 óra alatt elgurultunk az autót leadni.

Furcsa érzés volt az autónktól megválni, 6 hét alatt teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy "mama" mindig ott áll a ház előtt és vár ránk, hogy "elvigyük valahova". De hát ez az élet, ahogy Neil cimbora - egy valamilyen indiai nyelven - mindig mondogatja "anicha, anicha, anicha", azaz "örökké változó" a lét, semmi nem tart örökké. Az autóleadás után visszabuszoztunk a belvárosba, ahol ismét elsétáltam a már előző napról ismert internetcafé-ba és egészen este fél 8-ig dolgoztam egy kicsit a weblapon. "Meló" után hazasiettem a srácokhoz, majd közösen elsétáltunk egy közeli pizzeriába vacsizni egy nagyot. Pizzázás után aztán a belvárosba dzsaltunk, s a Base Backpackers diákszálló bárjában mulatoztunk egészen éjfélig. Mi öregek (Neil, Helen és jómagam) nem bírtuk sokáig ezt az estét, így éjfél után hazasétáltunk és bepunnyadtunk. Helen másnap kora reggel repült tovább Tasmania-ba (Ausztrália déli szigete), így ismét elköszöntünk egymástól, s megegyeztünk, hogy valószínűleg Szingapúrban találkozunk. Egyelőre ugyanis úgy néz ki, hogy ugyanabban az időben fogunk mindaketten odaérni. Nos, ez majd kiderül...

Utolsó napom Új-Zélandon, intézkedés és pihengetés
2004-12-07
Reggel fél 10-ig bírtam a szunyázást, s életmentő reggelizés után 11 körül irányultunk be a városba. Itt elsősorban maradék új-zélandi dollárjaimat akartam angol fontra átváltani (Neil szerint ez jobb ötlet volt, mint az usa dolcsi), valamint a hátizsákomra akartam venni eső elleni védőfóliát. Több órás kellemes sétálgatás és nézelődés alatt mindez sikerült is, s a sikeres ügyintézés megünneplésére egy ázsiai kajáldában meghívtam magam egy kiadós sushira. Jujj de jó volt. Ebéd után aztán ismét interneteztem egy sort, majd visszasétáltam a hostelbe.

És egy kis kitérő erejéig egy érdekesség. Új-Zéland ugye a déli féltekén van ezért a Karácsony itt a nyár közepére esik. (Ezért is voltam meglepődve a Lake Tekaponál történt hóesés miatt, mert ugyi ez elég szokatlan ilyentájt.) Christchurch utcáin sétálgatva már érződik a karácsonyi hangulat Új-Zélandon, az üzletekben sok helyen karácsonyi zene szól, lógnak az angyalkák itt-ott, aztán amikor meg kisétálsz a boltból leveszed a kardigánodat, mert majd meggyulladsz a melegben. A város főterén áll egy hatalmas fenyőfa feldíszítve, mely este színes fényekben pompázik. Nem tudom, talán csak azért mert még soha nem tapasztaltam ilyet, nekem ez annyira furi volt. Nekem a Karácsonyhoz a hideg társul. No persze, hát én ezt szoktam (szoktuk) meg. Anno még 5 évvel ezelőtt Prepszent Zoli barátom Ausztráliában ünnepelte a Karácsonyt, s a meleg ellenére azért még így minden fehér volt. Fehér homok. Valószínűleg ez itt is így fog telni azoknak, akik december végén kiwiországban ünneplik Jézus születésnapját.

A délután hátralévő részében már nem is mozdultam ki a szállóból. Egy jó ideig ismét dumáltam egyet a vietnámi John "haverral", aki a beszélgetésünk befejezésekor megadta a telefonszámát, hogy hívjam fel amikor majd Vietnámba érek. Állítólag a szivarnak még hotelei is vannak Vietnámban, szóval egy ilyen típusú kapcsolat nem jön rosszul. Oh yeah. Ja igen, és hogy ha ilyen tehetős a manus, akkor miért lakik lepukkant hostelekben? Állítása szerint elege lett a képmutató világból, s egy olyan helyre akart jönni, ahol igazi emberek vannak. A John-nal való traccsolás után meg egy igazi lúzer ausztrál gyerekkel dumáltam, akiről kiderült, hogy Michael Jacksonnak hívják. Ilyen névvel nem befutni? :)

Az este még egyszer utoljára vacsoráztunk egyet közösen 2 időközben megismert német lány társaságában, majd éjfélig beszélgettünk, aztán elpunnyadtunk.

Továbbrepülés Hong Kong felé
2004-12-08
Reggel 5:15-kor csörgött a vekker, mert a reptéri transzferbuszt 5:45-re kértem a hostelhez. Egy falatka reggeli után gyorsan összeszedtem magam, elbúcsúztam a srácoktól, majd az időközben megérkezett busszal kimentem a reptérre. Szerencsémre szinte senki nem volt a check-in pultnál, így azonnal lerendeztem a papírügyeket és az indulásig naplót irogattam. A naplóírásnál aztán annyira belefeledkeztem a még álmos gondolataimba, hogy kishíján lekéstem a gépet. Már majdnem csukták be az ajtót, amikor beszálltam. Ráadásul a biztonságiak is szétszedték a csomagjaimat, így meg pláne késésben voltam. Na mindegy, elértem a gépet és ez a lényeg.

Christchurch-t gyönyörű napsütéses időben hagytam el, csak úgy vakított a Csendes-óceán a háttérben, csodálatos volt. 10 perc repülés után már a kaikourai félszigeten is túl voltunk, s nyugatra a Déli-sziget mesés hófödte csúcsai tündököltek. Méltó búcsú volt ez a déli szigettől. Északabbra érve aztán befelhősödött de azért az északi sziget közepén a Tongariro Nemzeti Park hatalmas vulkánjai még így is kiértek a felhők közül. Áááá, akkora nagy stenk volt ez mint ide Peru. Aucklandben 8:45-ben landolt a gépem, s mivel a belföldi terminálra érkeztem, ezért át kellett sétálnom a nemzetközire. Ez egy 10 perces sétával meg is történt, s a végső bejelentkezés előtt még felhívtam a szüleimet otthon, hogy minden oké. Indulás előtti utolsó bosszúságként azért még annyi történt, hogy elvették a legfainabb még amerikában vásárolt bicskámat, amit véletlenül a kézipoggyászomban hagytam. Hirtelen megértettem, hogy kora reggel miért szedtek szét még Christchurchben. Hogy a kakas csípje meg! Na mindegy, több is veszett Mohácsnál. Az Air New Zealand NZ85-ös járata Hong Kong felé 10.30-kor szállt fel Aucklandből. Új-Zéland légitársasága "természetesen" most sem "hibázott", ugyanis a check-in pultnál kért vészkijáratos hely helyett (a nagyobb lábnak való hely miatt ugye) egy normális ülést kaptam ahová még kettébehajtva sem bírtam a lábaimat begyűrögetni. Aztán amikor panaszt tettem emiatt a légikisasszonynak, az csak a vállát vonogatta. Persze igaz, ez nem az ő hibája - és nem neki kell karóba húzott pózban 11 órán keresztül utaznia - de akkor is. Végül is szerencsémre egy pár sorral mögöttem volt 2 egymás melletti szabad hely, így átültem oda. És most egy utolsó megjegyzés az Air New Zealandról. NE REPÜLJETEK VELÜK!!

Összegzés Új-Zélandról...
A Déli Földfélteke legeurópaibb országában töltött 57 napom maga volt a legnagyobb stenk. Tudom, a leírásokban rengeteget panaszkodtam erről-arról de az ember már csak ilyen. Új-Zélandon valóban túl sok helyen szedik le az embert a természet csodáiért és ez szerintem nem oké. Még azt is megértem, hogy az állatok védelmében egyes gyalogtúrákra csak meghatározott számú embert engednek egy nap, de olyan dolgokért, melynek az élővilág megóvásához nem sok köze van, bizony piszokság az embereket lenyúlni. Lásd: Moeraki Boulders. Ami az ország természeti szépségeit illeti, ehhez hasonlót igazából még nem tapasztaltam. Gyönyörű tengerpartok, vadregényes esőerdők, hatalmas gleccserek, mesés fjordok, végtelen birkákkal teli mezők és minden csupa-csupa zöld.

Ami a kiwiket illeti (azaz az új-zélandi embereket), általában jófejek de a kiszolgálás a fizettett árért azért annyira nem oké. Igaz, Magyarországhoz képest még azért mindig jóval előrébb járnak (bocs, de ez az igazsgág), de ha igazi "customer service"-t akarok látni, akkor a világ egyetlen országa az USA. Ott megkapja az ember azt a figyelmet, mint amit a pénzéért érdemel. Tudom, az egész csak képmutatás Amerikában is de egy ismeretlen (kiszolgáló) ember őszinte unalmánál jobb a műmosoly. Én legalábbis így érzem.

Új-Zéland a természeti szépségein kívül mindenféle attrakciókkal is teli van, azaz ha van pénzed, akkor itt lehet szórakozni bőven és fulladásig. Lehet repülőből ugrálni, bungy kötélen egy völgy vagy folyó fölött ugrani egy nagyot, delfinekkel úszni, fjordok között kajakozni, vad mótorcsónaktúrákon részt venni és még sorolhatnám. Ezek szinte minden nagyobb városban kivitelezhető mókák, az egyetlen dolog ami kell hozzá az lóvé, mivel szinte minden attrakció 100-200 dollár közötti összegbe kerül.

Ami pedig a személyes élményeket illeti, a velem utazókkal nagyon nagy szerencsém volt. Néha ugyan előfordultak nézeteltérések (pláne azért mert én KOS vagyok és szeretem azt csinálni, amit én érzek jónak) de végül is komolyabb viták nélkül átvészeltük a 6 hetes kirándulást és rengeteg szép élményt megosztottunk. Nem is beszélve az öreg Dzsízösz fennséges vacsoráitól. Valahogy így képzeltem a kirándulást és nagyjából össze is jött amit vártam. Szóval egy tanácsot mindenképpen adhatok az Új-Zélandra utazó hátizsákos látogatóknak. Ezt az országot mindenképpen érdemes kisebb csoportban körbeutazni és ha lehet, akkor saját autóval!! (A bevezetőben említett buszjáratok sajnos nagyon bekorlátozzák az embert és ebbe egy idő után igazán bele lehet fáradni.) A másik meg, hogy olcsóbban jön ki az egész út, nekünk ugyanis 6 hét utazgatás alatt 5670 km-t sikerült az autóba tenni és ez fejenként - benzinnel együtt - került 550-600 NZD-be. (Egy Kiwi Experience meg 800-900 ugyanekkora útra.)

Végezetül pedig HAERE RA! - azaz "Csávesz Gonzálesz!" (maori nyelven)

Folytatás: Érkezés Hong Kongba (2004.12.18.)