Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Bali
Lombok
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Lombok

Egész napos vergődés Seminyakból (Bali) Senggigi-be (Lombok)
2004-12-22
Az előző este még vásárlás közben felhívott engem Pánczél Márió, egy 26 éves Németországban élő esztergomi srác, aki a kedvesével, Anitával utazgat 1 hónapig dél kelet Ázsiában Thaiföld-Malajzia-Indonézia viszonylatban. Márió még néhány hónapja lelt rá a weblapomra, s már akkor leleveleztük, hogy ha lesz rá lehetőség, akkor összefutunk valahol. Elvileg ez a világ úgyis olyan kicsi, a találkozó meg csak rajtunk múlik. (Ugye erről már írtam egy pár nappal korábban, amikor hozzájuk készültem de nem jött össze.) Na szóval felhívott tehát Márió és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk akkor Lombok szigeten. Ezért aztán ennek szellemében terveztem én is az utamat, bár igazság szerint az előző nap még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mit is akarok csinálni egyáltalán. Márióval és Anitával viszont nagyon szerettem volna találkozni, így aztán nagyon megörültem, hogy felhívtak.

A reggel egy kicsit fárasztóra sikeredett, mivel a csomagfeladást, a Lombok felé való buszjegyszerzést és a motorom leadását is meg kellett oldanom mihamarabb, így aztán 9 órától 11-ig mint egy őrült rohangáltam fel, s alá. Először megvettem a jegyet egy 11-kor Padangbaiba induló buszra 50 ezerért, majd leadtam a motort Arhee-nak, aztán visszaballagtam Seminyak központjába és feladtam a 18,5 kilós csomagot hazafelé. Ez utóbbit ugyan kb. 68 dollárom bánta (egészen pontosan 645 ezer rúpia) de ennek ellenére mégis boldog voltam, hogy "megszabadultam" ekkora tehertől. Valószínűleg ez a csomag persze 4-5 hónap múlva ér csak haza de hát az se baj. A lényeg, hogy megérkezzen, ugye. Miután mindent elrendeztem, összeszedtem a cuccaimat a hotelből és rövid várakozás után a 11 óra helyett 3/4 12-kor induló busszal célba vettem Padangbai városkát Bali keleti végében, ahonnan a hajók mennek Lombok felé. Maga az út egész sima volt, s másfél óra múlva meg is érkeztünk a célállomásra. A kisbuszból kiszállva azonnal letámadott 1-2 jegyűzér gyerek, akiktől megtudtam, hogy az egyetlen esélyem a Lombokba való viszonylag korai érkezéshez, ha a 13.30-as komppal megyek. Na mondom, szevasz nekem még reggelizni sem volt időm, most meg már 13.28-van. Választásom persze nem volt, Márióval már letutiztuk a találkozót és oda akartam érni. Persze azt még előző nap nem tudta Márió megmondani, hogy hová mennek, viszont Seminyakban azt javasolták, hogy Senggigi-be menjek, mert az a legnépszerűbb üdülővároska Lombokon és hogy a barátaim is biztosan oda mennek majd. Ez a megérzés szerencsére jónak bizonyult, mert már a hajón ülve (amit az utolsó pillanatban értem el már nem is a normális bejáraton besétálva, hanem a hajó hátulján az egyik matróz gyerek segítségével jutottam fel a kompra úgy, hogy a mentőcsónakok alatt másztam be, na mondom szevasz) Márió küldött egy sms-t, hogy ők is Senggigi Beach-re mentek. Padangbaiban vettem egy kombinált jegyet a hajóállomáson, ami 40 ezer rúpiáért végigvitt komp-kisbusz módszerrel a célállomásra. Stenk.

A kompút Lombokig közel 5 óráig tartott. Nekem a hajó hátuljában a teraszon sikerült egy ülőhelyet szerezni, oda leroskadva töltöttem el az egész átkelést nézelődve, olvasgatva és zenét hallgatva. Időnként bele-bele futottunk 1-1 záporba, zivatarba, ami a hajón utazó indonéz srácok gitározása és éneklése mellé olyan jó kis ázsiai hangulatot teremtett, legalábbis számomra. Lombok és Bali között elég sok turista közlekedik napi viszonylatban, ami miatt a fehérember nem számít igazi kuriózumnak, de azért még így is megnézték minden mozdulatomat. Felálltam, sétáltam és mindenki csak figyelt, hogy hová megyek, mit csinálok. Ezt jópofának találtam és jókat mosolyogtam a kíváncsi emberekre. Na ezek azok a pillanatok, amiket egy utazás során semmiért nem adnék. :)

A Lombok szigetén található Lembar városka kikötőjében fél óra várakozás után kötöttünk ki. A hajóról leszállva már várt engem Danny egy helyi csávó, aki kisbusszal vitt el egészen Senggigibe egy óra alatt. Jófej volt ez a Danny de érdekes módon onnantól fogva, hogy nem akartam tőle semmilyen újabb buszjegyet venni, egy kicsit hűvösebb lett felém. Még azért elhülyéskedtünk útközben a mobiltelefonokkal (ja igen, nem ő vezetett, volt egy sofőr is) de a végén úgy szállt ki az autóból, hogy el sem köszönt. Hmmm. Na mindegy. A sofőr a Danny-vel való egyeztetés után Senggigibe beérve elvitt engem egy Hotel Élén nevű belvárosi szállóegységbe, ahol 40 ezer rúpiáért kaptam egy szobát. Oh yeah, az jó fain összeg. Mivel már így is késésben voltam, ezért a cuccaim ledobálása után egyből a Papaya Café-ba siettem, ahol már várt engem Márió és Anita. A találkozásunk örömteli volt és olyan jól megértettük egymást az első pillanattól fogva, hogy kellemes beszélgetésünk egy ultrastenk sörözős elmélkedésbe teljesedett ki. Komolyan mondom olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen előtte. A Papaya Café bezárása után aztán éjfél magasságában bekaptam egy kis hideg borzalmat egy utcai árusnál, majd a Miranda Club-ban kötöttünk ki (ha jól emlékszem ez volt a neve), ahol egy jogjakartai huszonévesekből álló együttes nyomatott világslágereket fantasztikusan hangulatos módon és rendkívüli ügyes feldolgozásban. (Ilyen jó "cover band"-et már régóta nem hallottam.) Fél 2-kor aztán ez a bazár is bezárt, így már kissé illuminált állapotban de továbbra is frenetikusan jó hangulatban ballagtunk haza. Elköszönéskor meg is állapodtunk, hogy másnap reggel még összefutunk egy kicsit. Valamikor fél 3 körül lehetett, mikor elpilledtem.

Napi eszembejutáskák:

1. Indonéziában (legalábbis a turistás helyeken) a közlekedés egész jól ki van építve. Vannak ilyen "bemo"-nak nevezett kisbuszok a nagyobb települések között, melyek nevetségesen olcsón de elég érdekesen zsúfolt körülmények között szállítják az embert és vannak ún. "shuttle service"-ek, melyek privát kisbuszokkal viszik a turistákat ide-oda. Ezeknek az ára már jóval magasabb de ha pl. az ember kombinált jegyet vesz, akkor ezek sem túl drágák. (Ha az egyes szakaszokat külön veszi az ember, akkor minden szakasz legalább 40 ezer rúpia, viszont mondjuk Kuta-ból eljutni Senggibe vagy a Lombok északnyugati csücskében található Gili-szigetekre el lehet 70-80 ezerért, amiben benne van a komp díja is, ami kb. 15 ezer rúpia.) Egyezkedni persze itt is kell és ha egy zsúfolt időszakot kap el az ember, akkor akár 20-30 ezret is le lehet alkudni a jegy árából! :)

Senggigi - Gili Trawangan sziget
2004-12-23
Az éjszakám elég nyugis volt, illetőleg az lett volna teljesen, ha hajnali 4-kor nem ébreszt a hotel szomszédságában található mecsetből a müezzin. Lombok Balival ellentétben ugye már szinte teljességgel muzlim (csak úgy mint az összes többi Indonéz sziget) és így tele van mecsetekkel, ahonnan napjában többször felcsendül Allah üzenete. Hát Allah nekem azt üzente, hogy a hasamra süt a nap, nekem viszont olyan kótyagos fejfájós volt a fejem, hogy majdnem megpusztultam. Reggel fél 11 magasságában vergődtem ki az ágyból végül, majd a nagy hátizsákomat a portán hagytam és találkoztam Márióékkal. Nekik sajnos ezen a napon már vissza kellett indulniuk Balira, mivel 6 napos indonéziai villámlátogatásuk másnap már véget is ért amikor is Denpasarból Kuala Lumpuron keresztül hazarepülnek. Az előző esti nagyon kellemes hangulatú beszélgetéseket persze ezen a reggelen is tovább folytattuk, egészen du. 3-ig. Végigsétáltunk Senggigi fantasztikus tengerpartján (ami a kissé borús időben nem volt annyira nagy stenk de a víz az jó meleg volt legalább), majd néhány tengerparti árustól elmenekülve végül egy belvárosi kávézóban kötöttünk ki, s itt elmélkedtünk még egy sort az élet nagy kérdéseiről. Az idő aztán gyorsan elszaladt, nekem meg indulnom kellett, mert még reggel 11-kor megvettem egy privát buszjegyet 45 ezer rúpiáért, amivel Senggigi-ből Lombok északnyugati csücskében található Bangsal városkába vittek. A kisbusz természetesen ez alkalommal sem jött időben, sőt ez nem is kisbusz volt, hanem egy egyszerű "bemo", ami maga a "Ciki utca 180". Talán csak azért nem akadtam ki az utazási irodát üzemeltető manusra, mert még nem ültem korábban bemo-ban és kiváncsi voltam, hogy milyen is az. Hát nem jó. Az egy órás utat Senggigi és Bangsal között szabályosan végigszendvedtem és leginkább arra koncentráltam, hogy az állandó fel-le menés és a benzinbűz miatt kialakult fejfájós állapotomban össze ne rókázzam az egész utasteret. Szerencsére ez sikerült. Márióra és Anitára visszatérve még annyit, hogy komolyan nagyon régen nem éreztem magam ilyen jól két nagyon fain ember társaságában és engedjétek meg gyerekek, hogy ezt a fantasztikus néhány órát így publikusan is megköszönjem nektek! Hajrá Magyarország, Hajrá Magyarok!

A Senggigiből Bangsalba vezető út elég dimbes dombos volt, rengeteg apró kis öböl megkerülésével ment egyre északabbra, s 1 óra alatt oda is értem a célállomásra. A poén az volt, hogy amikor Bangsal központjába értünk megállt a kisbusz és egy lovaskocsis emberke odajött és közölte, hogy innen lovaskocsival kell továbbmennem a kikötőbe (az volt az igazi célállomás) mert a bemo nem tud továbbmenni. Mondtam a gyereknek, hogy "na nekem ne lódíts Giorgio-kám és végig a kikötőig kifizettem a jegyet és most pedig csapjunk a lóerők közé", s a kocsis végül egyezkedett valamit a sofőrrel, aki aztán mosolyogva elvitt a kikötőig. Mi ebből a tanulság? Mosolyogj az emberekre Indonéziában de ne vedd be a süket szövegüket mert cél az az, hogy minél jobban levegyenek lóvéval. Már így is jól lehúztak engem azzal, hogy 45 ezret fizettem ezért a szutyok járatért. A kikötőbe érve aztán rövidúton szereztem egy jegyet 13 ezer ruppóért a du. 4.30-kor induló hajóra, mely elvitt a Lombok északnyugati partja mellett található 3 kis Gili-sziget közül a legnagyobbra, Gili Trawangan-ra.

A hajóút viszonylag kellemes volt és gyors, s az átkelés alatt jól összehaverkodtam 2 angol sráccal (ők is liverpooliak voltak csakúgy mint Neil), s a szigetre érve már együtt indultunk szálláskeresőbe. Vagyis egy lovaskocsis gyerek rábeszélt, hogy menjünk vele és ő majd elvisz ide-oda, így hát emígyen tettünk. Feldobáltuk a cuccainkat a kocsira, majd felszálltunk és szépen lassan körbejártunk egy pár helyet, mire végül a központi promenádtól 400m-re északra találtunk egy kis házikót, ahol pont volt 2 szoba kiadó. Ráadásul itt még egy személyre is csak 30ezer rúpia volt a szállás, ami igen baráti. A szoba sötét volt és leginkább egy kuplerájra hasonlított (nem mintha jártam volna valaha is kuplerájban), a vécé semi-ciki volt, a zuhanyból meg tengervíz folyt. Az se baj. Ez is kaland, ami jó. Lecuccolás után volt egy kis adminisztráció a jófej tulajdonosokkal, majd besétáltunk a központba vacsorázni. A megannyi étterem közül végül kiválasztottunk egyet, s ázsiai módra nem egy asztralnál hanem egy kis fedett töröküléses módira kiépített étkezőpagodában ültünk le, s itt fogyasztottuk el a mennyi vacsit. Komolyan állati fincsi volt az étek, én személy szerint frissen fogott (na ezt ellenőrizd le! :) grillezett tonhalat fogyasztottak zöldségekkel és sültkrumplival és az egészet görögdinnye juice-szal öblítettem le. Nyamm nyamm. Vacsi után aztán visszasétáltunk a szállásra, ahol egy kis naplóírást követően bealudtam mint atom.

Napi eszembejutáskák:

1. Már Egyiptom óta (ahol 1996-ban jártam) nem éreztem a mohamedán világ hangulatát olyan erősen mint itt. Igaz, az indonézek azért mégsem arabok (nem mintha nekem személy szerint bármi bajom lenne az arabokkal) de a valláshoz való hozzáállásuk nagyon hasonló. Sokan persze itt azt állítják, hogy ez már nem olyan erős, de azért még most is látni ilyen tetőtől-talpig-csak-a-szeme-van-kint-a-nőnek típusú ruhába öltözött asszonyokat és hát a reggelente felcsendülő müezzin az egy igen élő jele annak, hogy mennyire komolyan veszik az emberek a jó öreg Allah-ot. :) Nekem talán ezzel van és lesz a legnagyobb bajom Indonéziában, mivel Balin kívűl szerintem mindenhol felkészülhetek a napkelte előtt felcsendülő ordítóan hangos szertartásra. Hogy ezt miért nem egy rádiócsatorna bizonyos hullámhosszán nyomják, hogy a nem mohamedánok legalább aludhassanak egy kicsit, azt nem értem. (Vagyis igazából értem de nem bírom elviselni!) Na mindegy, azért Allah Akbar, ne legyek már ekkora paraszt!

Egy nyugis, semmittevéses nap és életem első forró Szent Estéje
2004-12-24
A reggel úgy indult, hogy beugrottam a tengerbe és lubickoltam egy nagyot. Hogy felfrissültem volna az persze túlzás, mivel elég meleg volt a víz de azért jól esett. Úszkálás után aztán vettem egy sós zuhanyt (ne kérdezd meg, hogy ennek mi értelme volt), felöltöztem és leballagtam a "főutcán" a központ felé, majd egy kis hippy hangulatú étteremben bekaptam egy kis indonéz rizses tápot. Evés után aztán még a hangulatot élvezve olvasgattam itt egy kicsit, majd lesétáltam a központba lecsekkolni, hogy merre is van az arra.

A rövidke "belfalui" séta után egy belső út felé vettem az irányt, ahol egy helyi asszony rábeszélt arra, hogy egy kicsit igazítsuk meg a frizurámat. Ugye Új-Zélandon még Neil cimbora leborotválta a fogyadozó hajkoronámat 1mm-esre, de ennek megtörténe után én azért mégis elhatároztam, hogy amíg még van hajam, addig visszanövesztem. Hát, ez a hajvágás nem hozta meg a várt eredményt. Próbáltam a néninek elmagyarázni, hogy mit szeretnék de mint később kiderült, nem értettük meg egymást. A hosszadalmas nyüglődés történetét rövidre zárva Gili Trawangan eme nagyszerű hajszobrásza olyan konkáv alakzatokat és búzamezőket vágott a hajamba, hogy annál elképzelni nem lehetett volna szebbet. Én persze bepippantam a hölgyre, mert oké a jószándék de hát Te se fizetnél egy fogorvosnak aki a fogadban lévő lyukat ferrobond-dal akarja betömni, szóval a végén megkértem, hogy borotválja le a fejemet a lehető legrövidebbre mindenhol, azt talán nem szúrja el. Kissé bután nézett rám, hogy ezt a döntést hoztam (elvégre is egyedülálló kompozícióját mégis értékelnem kellett volna de valahogy nem bírtam) de aztán alig zakatoló hajvágószerkezetével végül sikeresen teljesítette a projektet és ezért kifizettem neki a kezdeti hosszas egyezkedés után kialkudott 20 ezer rúpiás összeget. Kicsit szomorúan ballagtam vissza a szállásra, hogy hát, ez valószínűleg az Úr üzenete, azaz hajkoronás korszakom ezennel végérvényesen lezárult. Életem hátralévő részét szinte tar kopaszon töltöm majd el. Hmm, ez is egy úgy kezdet.

A délutánt a szálláson töltöttem naplóirogatással és pihizéssel. A weboldalon elhelyezett indonéz mobilszámomra egy néhány együttérző olvasóm küldött 1-1 karácsonyi üzenetet (amiket így utólag is nagyon köszönök!), s a naplóírás közti szünetekben ezekre válaszolgattam boldogan. Este fél 9-kor aztán Andy és Alan (a két angol srác) bekopogtattak, hogy menjünk és fogyasszunk el valami fincsiséget együtt, elvégre is Szent Este van vagy mi a szösz.

Ez alkalommal a központ abszolút közepén található Rudy's Bart választottuk, ahol először becsaptam egy isteni finom paradicsomlevest, majd azt követően egy csirke satay-t, utána pedig egy kis fedett "étkezőpagodába" (bocs, ennek lehet, hogy nem ez a neve de én most így fogok rá hivatkozni) leültünk, hogy fogyasszunk egy kis alkoholt. Első körben még söröztünk, majd utána rendeltünk 1-1 kancsó rumoskólát, amit egészen éjfélig szép lassan elkortyolgattunk, közben meg jókat beszélgettünk. Éjfél magasságában felhívtak a szüleim és bátyuskám egy 10 percre karácsonyi jókívánságcserére, majd ezt követően az angol srácokkal átvonultunk a Blue Marlin diszkóba, ahol már állt a bál. Nem mondom, a sör és az 1 kancsó rumoskóla engem is igen tisztességesen hangulatba hozott, szóval nem volt baj a bulizással. Egy fél óra táncikálás után aztán hozzám csapódott egy igen csini kis helyi bébi, s az este hátralévő részét vele töltöttem el. Kiderült, hogy a lelkem 21 éves és angol-könyvelés szakos egy matarami főiskolán (ez Lombok "fővárosa, a legnagyobb város) és gyakran jár Gilire bulizni mert bejönnek neki az europid fickók. Ennél többet aztán már sajnos nem sikerült megtudnom róla, mert nála ezen az estén az alkohol győzött és egy idő után kidőlt szegénykém mint a közismert viccben a Székely fiú apjára zuhanó fa. Nem mondom, nem bántam volna egy kis speckó "karácsonyi ajándékot" de hát úgy látszik ez sem volt megírva. Valamikor éjjel 4 körül sétáltam haza.

Napi eszembejutáskák:

1. Gili Trawangan sziget egy eszméletlenül laza hely. Az egész ugye tök pici (1,5 óra alatt kényelmesen körbesétálható), s bicikliken és lovaskocsikon kívül nincsen rajta semmilyen más jármű. Ebből következik persze az is, hogy aszfaltozott utak sincsenek, csak földutak mindenhol. de az teljesen jó kis falusi hangulatot ad az egésznek. Hogy még pontosabb legyek, egy trópusi, tengerparti falu szegényes hangulatát. Az utcákon csirkék szaladgálnak mindenfelé, félreeső udvarokban kecskék és lovak legelnek, s a tengerparti "játszótereken" meztelen kisfiúk és kislányok henteregnek a porban és a homokban. Olyan az egész, mint egy elfelejtett paradicsom. :) 2. Valamilyen furcsa okból kifolyólag az indonéz macskáknak nincsen hosszú farkuk. Vagyis némelyiknek van, de a többségük farka úgy néz ki, mintha leharapta volna azt valami. Hmmm, azért egy macska hosszú farokkal néz ki igazán jól, ezt azért valljuk be. 3. Gili Trawangan szigetén nincsen rendőrség. Mivel a szigetlakók nagyon barátságos emberek, ezért itt nincs is igazán semmilyen galiba, ami miatt rendőrökre lenne szükség. Mindazonáltal a "szerv" nem létéből következően a szigeten olyan szintű drogreklámozás folyik, hogy ilyet még életemben nem láttam. Az utcán szinte minden étterem elé ki van írva, hogy lehet kapni "magic mushroom"-ot (ami a bódító drognak tartott gomba) de ezen kívül szinte minden utcán üldögélő fiatal srác is megkérdezi, hogy kell-e esetleg nekem marihuána, ecstasy tabletta, kokain vagy egyéb - ahogy ők nevezik - "mennyországba" eljuttató szubsztancia. A legnépszerűbb és legjobban reklámozott az persze a gomba amiből turmix-ot, süteményt, omlettet és még ki tudja milyen ételt lehet mindössze 5-6 dolláros áron beszerezni. Én szeretem azt, hogy tudom mit csinálok, szóval nem vágytam ilyenekre, de azért poén volt ezt látni. 4. Életem első forró Szent Estéje nagyon furcsa volt. Nem a történtek miatt, hanem csak azért mert meleg volt és a tengerparton ünnepeltem. Valahogy a Karácsonyhoz nekünk hozzátartozik a hideg és a hó, ilyen melegben furcsa elhinni azt, hogy egyáltalán most van ez a szent ünnep. Nekem legalábbis bármennyire erőlködtem, semmilyen karácsonyi hangulatom nem volt. Azért jó volt berumkólázni, ez mégiscsak adott nekem egy kis speciális fílinget. Ezt persze másnak hívják. :)

Karácsony első napja
2004-12-25
Reggel 8 körül felébredtem egy rövid időre, de szerencsére 12-ig sikerült visszaaludnom. Az ágyból való kikászálódást egy 2 órás eszmecsere követte a házikó teraszán az időközben megébredt jófej Alan-nel, majd fél 3 magasságában besétáltunk a központba harapni valamit. Ez alkalommal a Dream Divers búváriskola éttermében csaptunk be egy fain kis csirkés zöldséges baguette-et és egy vaniliashake-et, majd kaja után 4 órakor elhatároztam, hogy körbesétálom a szigetet. Ez meg is történt és meg kellett állapítanom, hogy azért a Gili-szigetek nem akkora nagy eresztés. Persze július-augusztus idején, amikor verőfényes napsütés és kék ég tombol, akkor azért valószínűleg jobban néznek ki a türkiszzöld tenger apró öblöcskéi és a közeli Lombok sziget masszív hegyóriásai is. Így szürke borús időben azonban két féle képpen nézett ki ez is. (1. Nem nézett ki sehogy, 2. Sehogyan sem nézett ki.) Azért azt szeretném hozzátenni, hogy a sétám nagyon kellemes volt, ugyanis a sziget laza hangulata nagyon jó hatással van az emberre. Pláne a nyugati oldalon ahol nincsenek házak, olyan békében lehet sétálgatni, hogy ejha. :) (Bár a nyugati oldalon meg egyes helyeken akkora a ganyé, hogy besírsz.)

A szállásra már majdnem este 6-kor értem vissza, s itt egy rövid pihi után ismét naplót írtam este 8-ig. 8-kor aztán ez alkalommal egyedül sétáltam be a központba és a már előző estéről ismert Rudy's Bar-ban ültem le vacsizni. Kicsit megint olyan magányos hangulatom volt, így gondoltam, hogy teremtek egy kis hangulatot az előző nap olyan jól bevált kancsó rumoskólával. Mivel az étterem elég halott volt és nem volt kivel megosztani a jót, ezért a 19 éves abszolút forma indonéz pincérgyereket hívtam meg, hogy fogyasszon velem. Ő ennek nagyon örült, szóval együtt alkoholizáltunk szolídan. A sráctól megtudtam, hogy a Gili szigeteken dolgozó fiatalok szinte mindegyike Lombok szigetéről való és azért "menekültek" ide, mert itt legalább van munka és a sok turistától megtanulnak angolul. Meg kell mondjam ez utóbbi működik is számukra egész jól, ez a srác életében nem tanult angolul iskolában, hanem az utcán szedte fel a nyelvet és ennek ellenére nagyon jól beszélt. Bravó. Az este aztán szépen véget is ért fél 11 magasságában számomra, amikor az egyébként is alacsonyszámú utcán lévő emberek mennyisége még kevesebbre csökkent. Kissé csalódottan ballagtam haza a szállásra, majd azon nyomban be is aludtam.

Napi eszembejutáskák:

1. Aranyosak az itt élő emberek. Valahogy tudják, hogy a keresztény emberek számára a Karácsony milyen fontos ünnep, ezért aztán úton-útfélen "Boldog Karácsonyt" kívántak nekem, ami a karácsonyi hangulatom nem léte ellenére nagyon jól esett! 2. A turizmusból nem élő embereket nem nagyon érdeklik a turisták. Jó igaz, persze lehet az embereknek rossz napja is, de vannak olyan emberek, akik kimondottam elnéznek balra vagy jobbra, ha egy turista jön velük szembe. Oké, tudom ez máshol is így van de egy kis szigeten általában családiasabb hangulat szokott uralkodni, ahol mindenki mindenki cimborája. Ez a gondolat csak úgy bevillant az agyacskámba.

Karácsony másnapján...
2004-12-26
Ezen a reggelen viszonylag korán keltem (9 körül) de ennek ellenére semmi konstruktívat nem csináltam délig. Először a teraszon üldögéltem, aztán a tengerparton szinyelgettem az égető hőségben. Eredetileg úgy terveztem, hogy ezen a reggelen lepattanok Senaru-ba, ami a Gunung Rinjani vulkán alatti kisváros, hogy aztán majd onnan intézzek egy vulkánmászó túrát. Az igazság, hogy messze nem voltam róla meggyőződve már ekkor sem, hogy ez egy jó ötlet, de minden Lombokon járt ember aki a Rinjanit megmászta azt javasolta, hogy ezt semmiképpen se hagyjam ki. Vasárnap lévén azonban sajnos nem volt semmilyen transzport Senaruba (vagyis lett volna de csak reggel 8-kor), így nem volt más választásom, maradtam még egy napot.

Erről korábban még nem írtam de az a helyzet, hogy még a Balin való motorozás közben megégettem mind a két bokám fölött a lábszáramat a forró kipufogóval. A "baleset" megtörténte napján ez nem tűnt olyan súlyosnak, s ebből következően nem is foglalkoztam a dologgal. Mivel azonban már a 4. napja nem akart javulni a a dolog, ezért elkezdtem antibiotikumos kenőccsel kenegetni a sebet és gézzel bekötöttem azt. Mi következik ebből? Az, hogy mostantól fogva egy ideig nincs tengerben való fürdés. :( Anyúúúúú. Az otthoni motorokon ugye van egy védőlemez a jobbfajta gépeken, hogy az ember ne égesse meg magát, itt azonban ez nincs. Én meg oktondi tapasztalatlan motoros belesétáltam a saját hülyeségembe. Még az "eset" napján megmosolygott egy helyi srác Seminyakban, hogy ezen bizony itt nagyon sokat átesnek (vagyis ahogy ő mondta, "sokan megszerzik a Bali tetkót") és hogy ne okoljam magam, ez itt normális. Persze nem nyugtatott meg ezzel a vakerral de azért az jól esett hogy nem én vagyok az egyedüli lökött. Mindig jobb sokan hülyének lenni, nem? Na mindegy, szóval a lényeg, hogy bár Gili Trawangan elsőszámú stenkje a pipás és scuba búvárkodás, nekem biza ebből már nem sok jut ez alkalommal. Hmm, így jártam. Végül is nem sok minden van itt a víz alatt, amit ne láttam volna már máshol de azért jól esett volna, az biztos.

A délelőtti szinyelgetés után besétáltam a városba, hogy harapjak valami kajcsit. Ez alkalommal a Tir Na Nóg nevű ír kocsmát / éttermet választottam aminek az az érdekessége, hogy az étkezőpagodáiban van 1-1 TV, s az ott töltött időre választhatsz a több mint 200 DVD-ből magadnak egy filmet. amit ingyen megnézhetsz. Mekkora egy stenk ez, nem? Odaérkeztemkor épp valaki már elkezdte nézni az "Indiana Jones és a végzet templomát", így én is abba csatlakoztam bele, közben pedig milkshake-et ittam és pizzát zabáltam. Teljesen komoly volt. Aztán az Indiana Jones után a Top Gun című borzalomba (régen szerettem ezt a filmet de szerintem ma már tök ciki) kapcsolódtam be egy időre, mivel időközben leszakadt az ég a sziget fölött és a zuhogó esőben nem akartam sehová se menni. Kb. 5 felé aztán visszasétáltam a szállásra.

Az este még tettem egy sétát a sziget belseje felé, ahol első kézből láthattam, hogy hogyan is élnek az itteni emberek. A tenger felé eső rész ugye az a turisztikus szakasz de a sziget belsejében komoly szoció tombol. Szakadt ruhás felnőttek és gyerekek a helyenként roskadozó házakban, a kertek tele mindenféle állatokkal, az utcákon áll a sár, szóval abszolút 1800-as évekbeli falusi hangulat. Szegénység ON. A legaranyosabb mégis az volt, hogy az emberek sok helyen mégis mosolyogtak vagy integettek, hogy "hello", a gyerekek meg pláne. Szóval nagyon élveztem a sétát.

Séta közben aztán megint erősen gondolkodóba estem, hogy Giliről hová is menjek tovább. A Rinjani vulkán ugye hatalmas nagy stenk, de sajnos decemberben itt Indonéziában a meleg ellenére olyan szomorú esős idő van állandóan, hogy vulkánt mászni ilyen körülmények között egyszerűen nincs értelme. A Gunung Rinjani egy 3700 magas hegyóriás, melynek kráterében van egy fürdésre kimondottan alkalmas tó több apró kisebb vulkánnal tarkítva, és a 3700 m-es csúcsról a kilátás állítólag leírhatatlanul mesés. Most azonban ez a kilátás a nullával lenne egyenlő, mert olyan borús az ég, hogyha annak a mértékegysége a szomorúság lenne, már árvíz tombolna szerte a világon a telesírt tengerektől. De hát mégis itt vagyok és azért mégse kéne kihagyni. Persze az is igaz, hogy nem lehet mindent megnézni de azért jó lenne. Az idő viszont gáz és semmit nem fogok látni, ráadásul ebben az időszakban nagyon kevesen másznak egyébként is én meg egyedül vagyok így meg nem poén. Pláne szakadó esőben, amikor semmit nem látsz. (Hát kb. így néz az ki, amikor Ivi töpreng, hogy mi a fenét is kezdjen magával.) A végén aztán úgy határoztam, hogy bármennyire is fáj a szívem, hogy ez most nem történik meg, bizony nem mászom meg ezt a csodás vulkánt mert csak idő és pénzkidobás lenne. Az ilyen természetjárások célja az élvezet, nem pedig az, hogy elmondhassam, hogy megtettem. És ezt mindig szem előtt kell tartanom. Marad tehát a hindu és mohamedán templomok és egyéb építmények meglátogatása, s a helyi kultúra érdekességeinek kifürkészése melyeknek szépsége nem függ az időjárástól. Fő az ésszerűség, és különben is Indonéziába egyszer majd visszajövök úgyis egy néhány hónapra a száraz évszakokban, amikor is bejárom az egész szigetvilágot (majd valakivel együtt). Túl sok minden van itt és 1 hónap erre most édeskevés lesz de a sok utazástól már úgyis egy kicsit fáradt vagyok. Nnnna, végre, sikerült megnyugodnom, hejj. :)

A séta után a vendégházunk melletti épület étkezőpagodácskájában ettünk egy finomat, mégpedig a házinéni igazi lomboki főztjét, melynek 25 ezer / fő díjú megrendelésében ezen a reggelen egyeztünk ki a vele. Hogy pontosan mit ettünk azt le tudom írni (rizs, currys csirke, uborkasaláta és valamilyen meleg! saláta, meg egy mogyoróöntetes párolt zöldségegyüttes) de az fantasztikus zamatot sajnos nem tudom szavakkal leírni. Naggyon fincsi volt. A vacsit Alan-nel és Andy-bel együtt hármasban fogyasztottuk el és mindannyian megállapítottuk, hogy istenien finoman főz a háziasszony. Vacsi után aztán én hazavonultam pihizni, majd naplót írtam egy ideig és 11 óra magasságában bepunnyadtam.

Napi eszembejutáskák:

1. Most jutott eszembe, hogy Indonézia árairól még nem is írtam semmit. Na nézzük csak. Néhány alkalommal megadom a forintösszeget de egyébként meg oszd el 50-nel a rúpiát és megkapod a forintot. Először is - azt hiszem ezt már írtam - Indonézia nem annyira nevetségesen olcsó, mint amennyire azt mondják. Jó, tényleg nagyon baráti árak vannak errefelé de azért a turisztikus helyeken már húzzák le a turistát ahol csak lehet. Bali drágább mint Lombok, ez tuti. A kaja a szupermarketekben olcsó, 1,5 liter víz 1700 rúpia (34 Ft), egy Mars csoki 5000 (persze mert az import - vagyis 100 Ft), egy liter tej 3000 rúpia. Mivel nem főzök ezért egyéb apróságok árairól fogalmam sincs. Étteremben egy tál étel 20-30 ezer rúpia, egy nagy üveges sör pedig 15-20 ezer. A benzin nagyon olcsó, litere 1800-2000 rúpia (38-40 Ft), egy 3 darabos Durex óvszer pedig 12000-be kerül. A szállás Balin drágább (ott minimum 40-80 ezer / fő, Lombokon ugyanazt a minőséget ki lehet fogni 30-40 ezerért is. Internet sok helyen 200 rúpia / perc de vannak 6-8000 / órás helyek is, a net sebessége változó. Egy doboz cigi 7000, egy doboz keksz meg 5-6000. A mobiltelefonálás 1500-1800 / perc, sms helyben 250, nemzetközi 500. Távolsági közlekedés bemo-val baromi olcsó de shuttle service-zel (kisbusz+hajó is) már drágább, Bali-Lombok közt max. 100 ezer egy egész napig tartó menet amiben benne van busz és kompjegy is. Még írhatnék sokmindent de kb. ilyenek az árak. Ja igen a ruhák baromi olcsók és mint már korábban írtam, rettenetesen lehet rájuk alkudozni és a postázás sem drága, szóval még bútorokért is érdemes idejönni, aztán meg hazaküldi őket az ember. 2. Indonézia ugye egy főleg mohamedán vallású ország. Az itt élő emberek nagytöbbsége még a mai napig erősen gyakorolja a vallását (erről is írtam ugye a müezzinek felcsendülésének kapcsán) de ettől ők még ugye jó emberek. Jó tudom, a muzlim világban van egy csomó galiba és szélsőséges vallási csoportok, de az itteni egyszerű emberek ugyanolyan édesek mint akárki más. Itt Gili Trawanganon beszélgettem egy fiatal Lalu nevű 30 éves sráccal, aki egy kisfiú apucija már, felesége Lombokon éldegél míg ő itt keresi a lét a családnak. Mivel muzlim és indonéz (keményen 3. világ) számára a világ olyan hatalmas kerítésekkel rendelkezik, hogy még ő sem tudja felfogni. Vágyakozik, hogy egyszer talán eljut majd egy másik országba de nem tudja, hogy valaha meg fog-e ez az álom valósulni. Egy csupaszív emberke, akinek csak az a pechje, hogy ide született. Az itt élő embereknek a világ annyira korlátolt, mint amilyen nekünk volt a kommunizmus idején x 100. A világon az egyik legnagyobb kincs a szabadság, erre ezen a napon jöttem rá igazán.

Gili Trawanganról (Lombok) vissza Balira, Ubud városába
2004-12-27
Reggel 7-kor keltem, majd gyors összepakolás után megreggeliztem, kifizettem a szállást, megvettem Ubudig a jegyet a házinénitől (itt szinte minden hotel és vendégház árul "shuttle service" buszjegyeket), elköszöntem Alantől és kisétáltam a kompkikötőbe. Ez a reggel az eddigiektől eltérően napos volt és viszonylag tiszta. A reggelente soha nem látott Gunung Rinjani vulkán ez alkalommal csak úgy ragyogott a napfényben, bár a párás idő miatt főleg csak a szilhuettjét lehetett kivenni. Újból elgondolkoztam, hogy vajon jól döntöttem-e a vulkánmászás kihagyásával de a jegy már megvolt és nem akartam változtatni.

A Giliről Bangsalig tartó hajóúton kaptam egy jónéhány sms-t, melyben az otthoni szerettek, barátok és tündérien aggódó weboldalolvasók a felől érdeklődtek, hogy túléltem-e a Szumátra mellett történt szökőárat. Nagyon jól esett ez az odafigyelés. Valamilyen rejtélyes oknál fogva Indonéziában nem terjednek a hírek túl gyorsan, ezt azért meg kell, hogy mondjam, ugyanis csak az sms-ekből jöttem rá, hogy egyáltalán megtörtént ez a szörnyű kimenetelű katasztrófa. Bangsalba érve aztán sok helyi kissrác megtámadott vízzel, nyaklánccal, stb. (megpróbáltak egy kora reggeli üzletet létrehozni) de egy jópofa nyakláncon kívül nem vettem semmit. Kicsit már fáraszt ez az örökös tukmálás de azt hiszem vagy megszokom, vagy megszököm. Az út Bangsalból a Lembar városkában található kompkitötőbe közel 2 óráig tartott egy Mataramban tartott 10 perces szünettel együtt (ahol egy ideig jól elhülyéskedtem egy csapat kisiskolással), s a komp Padangbaiba déli 12-kor indult vissza. (Útközben még belefutottunk egy hatalmas záporba, ami a döntésem helyességéről azonnal meggyőzött...) Jópofa volt az is, hogy az indulás előtt ellepték a kompot az árusok és mindenféle souvenireket (ismétlem mindent: kaja, pia, sarong, póló, kés, amit akarsz árultak) próbáltam a nyugati turistákra rásózni. A végén már csak röhögtem, amikor a baseballsapka árus és egy konkrét szamurájkardot áruló pacák 15x-re jött oda megkérdezni, hogy "nem kéne-e szajré óccsóért".

Az út ez alkalommal is majdnem öt óráig tartott, melyet a komp hátsó teraszán egy kanadai sráccal, valamint egy középkorú amerikai és egy brit párral beszélgettem végig. Szerencsére a kellemes beszélgetés hamar megölte az időt, s ennek köszönhetően sokkal kevésbé "szenvedtem" mint odafelé. Balira szakadó esőben értünk vissza, már vártak a kikötőben a transzportos gyerekek, s így mindössze 5 percet kellett csak Padangbaiban eltölteni, majd egy japán sráccal együtt beszálltam egy mikrobuszba és elindultunk Ubud felé. Útközben beszélgettem egy kicsit a sráccal, aki boldogan mesélte, hogy hosszú idő után 2 hetes szabadságot kapott a munkahelyéről és így nem kell villámlátogatásra szorítkoznia Balin. Hát, neki se meséltem el, hogy mivel "foglalkozom" január óta, csak bámultam kifelé az ablakon és azon tűnődtem, hogy vajon szabad, álmait megvalósító világjáró emberként miért nem vagyok jobb hangulatban. Magamnak viszont nem tudtam hazudni, sajnos ismét lelombozott a magány.

Ubudba már a sötétedés derekán értünk be, s köröztünk a városban vagy 20 percet, mire a sofőr sráccal sikerült megértetnem, hogy hová is akarok menni. Szerencsére azért sikerült. Ezen az estén először indultam egy olyan szálláshely felkutatására, melyet egy lelkes olvasóm, Frecska Ábel javasolt nekem. Ábel néhány hónappal ezelőtt másodmagával utazgatott 6 hetet szerte Indonéziában és kedvcsinálónak írt nekem egy néhány nagyon hosszú és részletes emailt, hogy szerinte hová is kellene elmennem ezen a csodás vidéken. Ezúton szeretném neki megköszönni az odafigyelő fáradozását, s azt a jólelkű segíteniakartást, melyet minden szavából kiéreztem a tőle kapott emailekben. Köszi Ábel! Sajnálatos dolog számomra, hogy én Indonéziába az esős évszakban értem, s így az Ábel által leírt természetjárás stenkjeit nem tudom élvezni, mert ugye a sár és a latyak miatt az élmény nem lenne ugyanaz. Hát, most így jártam. Az Ubud központjától nem messze, egy félreeső kis gangban található Surya House nevű egységet némi kérdezősködés után meg is találtam, s rövid egyezkedés után kivettem egy szobát 40 ezer / éjszakáért. Hosszabb ittmaradás esetén már a kedvezményekről is alkudoztunk de konkrétat ezzel kapcsolatban még nem tudtam a srácnak mondani.

Lecuccolás után szakadó esőben besétáltam a belvárosba, ahol először egy internetkávézóban kötöttem ki egy fél órára, majd egy hangulatos kis étteremben vacsoráztam meg 23 ezer rúpiáért. Kaja után aztán program híján visszasétáltam a a szállásra, s egészen éjfélig naplót és sms-eket írtam.

Ezen az estén egyre több aggódó sms-t kaptam otthonról, s elkezdtem elgondolkozni, hogy vajon jó-e nekem az, hogy itt vagyok Indonéziában amikor 2 szigettel arrébb (ami ugyan igaz, hogy több ezer km de) meghaltak több tízezren a pusztító földrengés és szökőár következtében. A legjobban egy volt főiskolás évfolyamtársam, Skripeczky Attila üzenete lepett meg. Az volt ugyanis (és ezzel kapcsolatban már 1-2 hete sűrű emailezést és sms-ezést folytattunk), hogy Attila a karácsonyi szünetre ötödmagával Balit nézte ki úticélul, s már le is egyeztettünk (a lehető legnagyobb örömömre!!!), hogy ezt az indonéz kis csodaszigetet együtt járjuk majd be. A természeti katasztrófa miatt azonban az utolsó pillanatban törölték a nyaralást, vagyis Bali helyett Brazíliára változtatták meg a tervet. Ez őszintén szólva kifejezetten lelombozott, mert már úgy vártam a srácokat, mint a Messiást. Hát, asszem most akkor egyedül fogok szilveszterezni. Ilyen se volt még...

Folytatás: Bali másodszor (2004.12.28. - 2005.01.17.)



Home  - Napló  - Indonézia  - Lombok

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)