Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Szingapúr

Érkezés Szingapúrba
2005-01-17
A repülőút Jakarta és Szingapúr között 1 óra 35 percig tartott és hála a Singapore Airlines eszméletlenül stenk "in-flight entertaiment"-jának (ami repülés közbeni szórakozáscsomag privát TV képernyővel, s azon hírekkel, filmekkel, játékokkal stb.), ez a rövidke idő rettenetesen gyorsan elszaladt. Szingapúr nemzetközi Changi repülőterén nem sokkal du. 1 előtt landoltunk, s csakúgy, mint Jakartában, itt is vártak tolókocsival a gépből kiszállva. A segítőm ez alkalommal egy kis kínai fickó lett, aki azért szerencsére beszélt 1-2 szót angolul, így tudtam vele kommunikálni. Első lépésben eltolt a bevándorlási ablakhoz - ahol bepecsételtek 30 napra - majd felvettük a csomagokat, s kigurultunk a reptérről.

Az elmúlt évben a szingapúri metrót (MRT) egészen a nemzetközi reptérig kiépítették, így aztán ha nem lettem volna béna, akkor valószínűleg 1.60-ért azt vettem volna igénybe a városba való bejutáshoz. Ebben az esetben viszont a legjobb megoldásnak a "háztól-házig" shuttle service bizonyult, mely 7 szingapúri dollárért (kb. 800 Ft) bárhová elvisz a reptér és város között. Szerencsémre pont indult egy kisbusz amikor odaértem, így egy kis pénzkivétel után már a város felé repesztettünk. A Changi reptér Szingapúr keleti végében található 20 km-re a belvárostól, így aztán fél órába telt mire beértünk a központba, ahol pedig a Little India negyed keleti végében lévő North Bridge Road-ra mentünk, ahol a Backpacker Cosy Corner névre hallgató hátizsákos diákszálló található. A sofőr rendes volt, még a csomagjaimat is segített becipelni a hostelbe. A Cozy Cornert egyébként még Neil ajánlotta nekem Új-Zélandon, s ismerve a manus magas igényeit biztos voltam benne, hogy nekem is meg fog felelni ez a hely. Megtette. Ventillátorral felszerelt 8 ágyas szobában 10 dollár volt egy éjszaka (1 SGD = 115 Ft), s ebben ingyen internet és reggeli (kontinentális = tea, kávé, pirítós, dzsem) is benne van. Az ágyak viszonylag fainak voltak, szóval azzal sem volt gáz. A szobámban való lecuccoláskor összehaverkodtam egy Hany nevű egyiptomi sráccal, aki körbemutogatta nekem, hogy mi merre található a hostelben.

A délután már csak pihizéssel, internetezéssel és dumcsizással telt. Este 8 körül lekúsztam a ház előtt található kínai coffee shop-ok egyikébe megvacsizni, majd 10 óra magasságában elszunnyadtam az ágyamon.

Rövid történelmi áttekintés:

Szingapúr a maláj ”singa pore” szavakból kapta a nevét egy valamikori szumátrai herceg által, jelentése: az oroszlánok városa. A mai Szingapúr évszázadokon keresztül egy aprócska halászfalu volt, míg aztán 1819-ben a britek fennhatóságuk alá vonták a szigetet. A másfél évszázados brit uralom alatt Dél-kelet Ázsia legjelentősebb kikötője és kereskedelmi csomópontja lett belőle, bár az 1942-es japán megszállást így sem tudta elkerülni. 1959-ben vált önálló állammá, majd 1963-65 között Malajziához csatolták. Teljes függetlenségét az 1965 után kormányra kerülő Lee Kuan Yew miniszterelnök vezetése alatt kapta meg, s erre elsősorban azért volt szükség, mert a 77%-ban kínaiakból álló törpeállam így akart védekezni a maláj föld ”Malajzia a malájokért” eszméi ellen. Lee Kuan alatt Szingapúr gyökeres változásokon ment keresztül, s egy-két évtized alatt a világ egyik legtisztább országává vált. Érdekesség, hogy Szingapúrban még közterületen is tilos dohányozni sok helyen és a rágógumit pedig egyáltalán nem lehet kapni. Dinamikusan fejlődő gazdasági életével Hong Kong mellett DK-Ázsia másik legnagyobb kereskedelmi és pénzügyi központja lett belőle, s bár a mindenkori kormányzat a demokrácia létezését igencsak kétségbe vonhatóan egy megkérdőjelezhetetlen felső szervként működik (amit muszáj elfogadni), az emberek mégis kiegyensúlyozottan és békében élnek egymással.

Földrajzilag Szingapúr összesen 646 négyzetkilométer, a Maláj-félsziget legvégében nyugszik 100 km-rel az Egyenlítő fölött. Az országot északon egy 1km-es híd köti össze Johor Bahruval, ami Malajzia legnagyobb déli városa. Az ország területének kb. 50% urbanizált, a többit nemzeti parkok és katonai területek foglalják el. Az ország legmagasabb pontja a 162m magas Bukit Timah domb. Éghajlat szempontjából trópusi éghajlatú, novembertől januárig rengeteg csapadékkal, május és július között pedig a legkevesebbel. Az egyenlítői közelség miatt rettentő magas a páratartalom egész évben, s igazán kellemes klímája csak éjszakánként van a városnak.

Az ország lakosainak száma kicsivel több mint 3 millió, ebből a már említett 77% százalékos kínai lakosságon felül 14% maláj és 7% indiai él, a maradék 1-2 százalék pedig mix innen-onnan. Vallási szempontból ez azt jelenti, hogy a többség buddhista, a kisebb százalék pedig muzulmán (malájok), hinduk (indiaiak) és keresztények.

Az elmúlt évtized egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy az ország vezetői Szingapúrt DK-Ázsia legfontosabb kulturális központjává tegyék, s ennek jegyében több száz millió SGD-t költ az állam koncert- és előadótermek építésére. A Szingapúri Szimfónikus Zenekar a zenei világban már most is nagy hírnévnek és elismerésnek örvend, évente több mint 100 koncertet adnak a város Victoria Hall-jában, nem is beszélve a nemzetközi koncertkörútjaikról. A zenekarokon kívül a drámai színjátszás, a modern tánc és a balett is központi szerepet kapott a művészeti életben.

Összességében tehát nem néz ki rossz helynek, de annyi biztos, hogy ezt is megunja az ember előbb-utóbb. Hátizsákos utazók szerint max. 1 hét… Na, majd meglátjuk.

Az első hét eseménytelenségei néhány szóval...
2005-01-18 - 01-24
A lábadozásom első hete Szingapúrban a Balin töltött utolsó 2 héthez hasonlóan igencsak eseménytelenre sikeredett, így rendhagyó módon 1 hét történetét írom most le ide néhány szóban.

Először is a szálláshelynek választott Cozy Corner Backpackers teljesen jó kis hely volt, azonnal megszerettem a hely hangulatát. Sok fain és barátságos ember volt itt, s ráadásul a szálló közvetlen környezetében vagy 20 különböző kajálda található (vagyis Coffee shop), így aztán akármikor megéheztem, csak levonszoltam magam az utcára és hipp-hopp 3-4 SGD-ért belaktam. A választék egyszerűen óriási errefelé, azaz nem volt időm megunni egyetlen tál ételt sem. Mivel a lábam csak nagyon lassan javulgatott és nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, mint Indonéziában, ezért az időm legnagyobb részét a hostelben töltöttem pihenéssel. Erről nincs is mit írni. 3 napig mankóztam, utána meg sántítottam még 4 napig, majd lassan visszatért a lábamba az élet. Csuda dolgok ezek, amikor az ember érzi, hogy gyógyul. Kedvenc napi programom a kötéscsere és a sebtisztítás volt, nem mondom ennél kellemesebb rutinom is volt már az életben. A legkellemetlenebb talán a gyakran fellépő éjszakai viszkető érzés volt, ami meggátolta a nyugodt alvást.

A hét említésreméltó eseményei a Maggie-vel való találkozások voltak. Maggie egy 24 éves szingapúri lány, akivel még Guatemalában egy buszon futottam össze Semuc Champey felé menet. Már akkor megbeszéltük, hogy majd találkozunk itt is, s szerencsémre Maggie éppen január elején tért haza 8 hónap utazgatás után, így össze is jöttek a tervek. Először kedden koccantunk, amikor is átdumcsiztuk a délutánt egészen vacsoráig, majd másnap eljött értem a barátosném autóval és elvitt a szülei lakásához a Szingapúr nyugati végében található Choa Chu Kang negyedbe. Itt megismertem a mamát és papát, bár beszélgetni azt nem sikerült velük, ugyanis ők vérbeli kínaiak voltak. Az se baj. Kellemesen eltöltöttük a napot, s még egy Mr. Kan nevű dokihoz (a család háziorvosa) is elnéztünk, aki a sérülésemet bevizsgálta. Szerencsére megindultam a gyógyulás útján, bár az orvos javaslatára elvertem újabb 24 USD-t egy következő adag gyógyszerre. Maggienek köszönhetően a doki nem számolt fel konzultációs díjat, ami nagyon rendes volt tőle. Megúsztam vagy 20 SGD-t. Juhéé. :) Ezen a napon Maggie családjával együtt vacsoráztam, szigorúan kínai módra, pálcikával. Egyre jobban kezdek ráérezni a pálcikás étkezésre. De jóó. A szerdai "családlátogatás" után még szombaton találkoztam egy rövid időre Maggievel és Gao Han nevű öccsével, amikor is elmentünk Szingapúr leghíresebb elektronikai bevásárló centrumát, a Sim Lim Square-t lecsekkolni. A SLS nem más, mint 4 szinten fényképező, komputer és elektromos anyám kínja boltok egymás hegyén hátán. Nem volt semmi a látvány. Az árak - meglepően - egyes termékeket illetően sokkal olcsóbbak voltak mint az usában. A lábam sajnos nem úgy viselkedett, mint ahogyan azt reméltem, így az alapos nézelődésből sok-sok üldögélés és bámészkodás lett.

Szingapúrba a legtöbb utazó csak néhány napra jön. Eredeti terveim szerint én is csak egy pár napot terveztem ide, viszont a baleset és felépülés miatt megváltozott a felállás. Mivel egész DK-Ázsiában Szingapúr a legjobban felszerelt ország orvosi ellátás szempontjából, ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok egy kicsit tovább, s ha már így alakult, akkor megvárom a kínai újévi ceremóniákat is, ami február 8-9. környékére esik. C'est la vie.

Gondolatcsipetkék:

1. Az első benyomásom Szingapúrral kapcsolatban egész jó volt. Az emberek kedvesek, a kaja jó, s ugyan minden egy kicsit drága, azért az árak még nem vernek földhöz. A város tele van (ezt persze ekkor még csak autóból láttam, meg a hostelünk előtt) ún. Coffee Shop-okkal, melyek nem kávéházak, hanem büfészerű kajáldák, s ezekben 3-4 SGD-ért meg lehet tömti a bendőt egész jól. A város eszméletlenül tiszta, az utcán nagyon nem látni szemetet és az egész összkép olyan rendezettnek tűnik. Az is igaz, hogy első ránézésre nincs benne semmi igazán egyéni - azaz lehetne bármelyik nyugati nagyváros - de a tisztaság az akkor is nagyon pozitív és szembetűnő.
2. Hong Konghoz hasonlóan Szingapúr is tele van gyönyörű húzottszemű bébikkel. Hogy miért nem születtem és egy jóképű ázsiai fickónak? Hmmmm.
3. Szingapúr Hong Konghoz hasonlóan brit gyarmat volt, így itt is van egy csomó emeletes busz és az autók rendszámai egy az egyben ugyanolyanok.

A Thaipusam fesztivál napja
2005-01-25
Az indiaiak legnagyobb vallásos, felvonulásokkal teli ceremóniája az ún. Thaipusam minden évben egyszer, január végén vagy február elején kerül megrendezésre attól függően, hogy éppen mikor van telihold. Indián kívül mindössze Malajziában és Szingapúrban ünneplik igazán méltóan ezt a szertartást, amikor is férfiak és nők egyaránt mindenféle mazochista mutatványt hajtanak végre, majd szénné piercing-ezett testükkel végigmasíroznak egy néhány kilométeres szakaszon egyik szent templomból a másikba. A Thaipusamra még Márió és Anita hívta fel a figyelmemet Indonéziában, ők ugyanis Kuala Lumpurban jártukkor megtudták a helyiektől, hogy a maláj főváros külvárosában található Batu Caves mellett rendezik meg minden évben ezt a látványos felvonulást. Szingapúrban mindez a modern belvárostól nem messze, Little India negyedben történik.

Maggievel eredetileg úgy terveztük, hogy mivel a Thaipusam előkészületei már éjfélkor elkezdődnek, ezért oda megyünk éjjel 1-2 óra felé, hogy megnézzük miként tűzdelik tele a testüket mindenféle horgolótűhöz hasonló „szerszámmal” a bátor legények és asszonyok. Ez a terv végül nem jött össze, mert befáradtunk, viszont néhány órás alvás után reggel fél 4-kor felkeltünk és elsétáltunk az ominózus helyre. Nekem a séta sajnos nem ment valami frankón, minden 10 percben le kellett ülnöm egy kis pihenésre de a végén összehoztam a mutatványt. A kis India negyed keleti végében található szentély mögé közel 45 perc gyaloglással jutottunk el de már odafelé menet is sok „feldíszített” emberkét láttunk, ahogy láncokkal a hátukban húznak valamilyen szent tárgyakkal telirakott babakocsiszerű valamit. Az ominózus szentély mögött (aminek a nevére sajnos már nem emlékszem) több száz ember gyűlt össze és a legtöbben arra vártak, hogy feldíszítsék őket mint a karácsonyfát. A „beavatás” nagyon fájdalmasnak tűnt de maga a ceremónia fantasztikus volt. Egyes alkalmakkor, amikor a vállalkozó szelleműeknek valamelyik testrészét átszúrták a tűkkel, az „áldozatot” körbe állták sokan és füstölőket gyűjtve kántáltak a fülébe ezerrel. Az emberünk persze ordított mint a sakál de a végén túlélte a piercingelést. Nagyon érdekes volt ezt látni. Az egyik sráctól azt is megkérdeztem, hogy mire ez az egész és állítólag azért csinálják hogy bebizonyítsák Istenükben való igazi hitüket, minden különösebb vérzés nélkül ugyanis csak így úszhatják meg ezt a beavatást. Az érdekesség az, hogy azok akik már egyszer elkezdték ezt a hagyományt csinálni, azoknak 7 éven keresztül csinálniuk kell azt minden évben, s ha esetleg a 8. évben is megcsinálják akkor az életük végéig abba se hagyhatják a ”mazochizmust”. Volt egy srác, akinek egy kapufa vastagságú rúd állt ki a szájából 17 éves léttére és nagyon büszke volt magára, hogy egy ilyen nagy „falatot” bevállalt. Mitagadás, bámulatra méltó volt, hogy mire képesek emberek bizonyos hittől vezérelve. Na de erről nem is beszélek többet, a képek úgyis önmagukért beszélnek a fényképalbumban. A készülődést, beavatásokat és a felvonulást végül de. 10-ig néztük, utána meg hazasétáltunk a hostelbe. Mivel borzalmasan fáradt voltam (főleg a lábaim), ezért visszakucorodtam az ágyikómba pihizni egyet. A délután közepén átbattyogtam a Bugis Junctionba a hostellel szemben és az ottani multiplexben megnéztem az Aviator c. filmet. A film maga egész jól esett az agyamnak, viszont a teremben olyan hideg volt, hogy azt hittem kettéfagyok. Komolyan féltem attól, hogy meg fogok fázni. A mozi után napon már nem is csináltam mást, hanem csak beszélgettem a hostelben emberkékkel, naplót irogattam és olvastam. Ha éhes voltam lekúsztam a hostel elé behalózni valami helyi tápot de ezen kívül csak a lábamat lógattam.

Egy dengue-láz története
2005-01-26 - 02-04
Szerdán reggel arra ébredtem, hogy Heny, az egyiptomi szobatársam nyög mint egy vemhes kutya. Kiderült, hogy a srác már előző nap közepe óta cafatul érzi magát, magas lázzal és étvágytalansággal küszködik. Sajnáltam a manust, pláne, hogy odakint hétágra sütött a nap. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy lassan számomra hamarosan is megkezdődnek „vég” napjai. A nap első és egyetlen programja az volt, hogy reggeli után elsétáltam Magyarország nagykövetségére új útlevelet igényelni. Azt hittem, hogy ez olyan könnyen fog menni. Hát nem nyertem. Már előző nap is jártam ott egyébként egy pár percre de akkor nem volt ügyfélfogadás. Állati nagy szerencsém volt, mivel a nagykövetség csak 3 utcányira volt a hosteltől így aztán nem kellett órákat gyalogolnom. A lábam baromi lassan javult és mindig nagyon hamar elfáradtam. Gyűlöltem ezt a hendikep szituációt de nem volt választásom.

A nagykövetségre érve azonnal beszédbe elegyedtem a szingapúri magyar nagykövettel, aki bár eleinte meglehetősen tartózkodó volt, a végén nagyon készségesen felajánlotta, hogy segít bármiben amiben csak tud. Sajnos azt is megtudtam tőle, hogy külhonban új útlevelet igényelni szinte lehetetlen, ami azt jelentette, hogy valószínűleg Thaiföld után haza kell majd mennem, mivel nem lesz több üres oldal az útlevelemben és akkor nincs hová vízumokat tenni, ergo „almás” van. (Ekkor is már csak 5 üres lap volt a kis útiokmányomban). A közel 1 órás eszmecserénk végén azt a „legjobb” tanácsot kaptam, hogy Bangkokban keressem majd fel az ottani Magyar Követséget, mivel Thaiföld és Magyarország között az évnek ebben a részében sok charter járat jár, s a pilótákra rábízva egy ilyen ügyet (már a biztonságos okmány szállítást illetően) talán ott mégiscsak 50%-os esélyem lehet egy új útlevélre. (Annál kevesebb ugye sosem, mert már 50%-nál „vagy igen / vagy nem” az opció. Hehe.) A követség után kétségekkel teli visszasétáltam a hostelbe és jól megebédeltem. A délután már nem csináltam semmit, csak sétáltam egy nagyot majd olvastam és pihentem, valahogy én sem voltam olyan nagyon jól. Kicsit bosszantott legbelül, hogy akkor Indiába még se fogok eljutni egy ilyen bugyuta dolog miatt de aztán megbékéltem. Nem lehet mindent egyszerre, nem szabad elégedetlennek lenni. Nna. Az este folyamán sokat röhögtünk a szobában egy időközben megismert fülöp-szigeteki sráccal, aki kb. 30 évesnek nézett ki de közben meg 42 volt és mellesleg életművész, jelenleg Bangkokban élő üzletember és laza mint a Riga lánc. Heny egyre gázabbul lett, amin Rainier (a manilai srác) profi masszázsa sem segített. Vacsi és egyéb apróságok után éjfél körül elszunnyadtunk.

Másnap hajnal 4-kor arra ébredtem, hogy szakad rólam a víz és remegek, mint a nyárfalevél. Na mondom a fene enné meg, pont most sajnáltam az egyiptomi srácot, hogy milyen gáz betegnek lenni ilyen időben, aztán most engem is utolért. ”Tuti, hogy a moziban fáztam meg! Ááááááááááá ez nem lehet igaz!!!!” A hajnali felébredés után már vissza se tudtam aludni, csak szenvedtem én is Hanyvel együtt. Délelőtt 10-kor aztán reggeliztem egyet, majd visszafeküdtem pihizni. Délután 3-kor már nem bírtam tovább, lementem venni egy kis panadolt (lázcsillapító). Ez segített egy picit de csak átmenetileg, néhány órával később már megint 38 fokos volt a lázam. Este 11-kor próbáltam pontot tenni ennek a napnak a végére, s ekkor már 39.7-tel küzdöttem. Azt hittem megőrülök, olyan gyenge és tehetetlen voltam. A másnap ugyanilyen szarul telt, de mivel a lázam a folyamatos lázcsillapító szedés ellenére sem akar 37.8 alá lemenni, a végén úgy határoztam, hogy mégiscsak elnézek egy dokihoz. Hanyt már korábban elvitte egy haverja egy dokihoz, így nekem egyedül kellett elvergődnöm egy rendelőbe. A szüleimmel is váltottam egy néhány szót telefonon és ők is csak azt tudták mondani, hogy mutassam magam meg egy hozzáértőnek. Az egyetlen dolog, ami miatt egyébként nem akartam dokihoz menni az az volt, hogy semmim de semmim nem fájt. Volt étvágyam, jókat ettem, torkom, mandulám minden rendben volt. A lázam viszont sehogyan sem akart lejjebb menni.

A Cosy Corner-től 100 méterre volt egy Raffles nevű privát klinika, ott viszont már a köszönésért levesznek 100 dollárra, így gondoltam inkább a közkórházba megyek lecsekkoltatni magam. Hulla gyenge állapotban, 39 fokos lázzal kiálltam a hostel előtti sugárútra, hogy leintsek egy taxit. Kb. 15 percet kellett várnom mire jött egy, amelyik elvitt. Csak rohangáltam fel alá a sugárúton de egyik sem akart / tudott felvenni. Majdnem sírtam. A Singapore General Hospital (SGH) kórházba érve még keveregtem egy sort mire megtaláltam a sürgősségi rendelőintézetet. Megérkezésemkor azonnal kifizettettek velem 80 SGD-s kezelési költséget, ami kb. 10 ezer Ft. De jó, hogy lejárt a biztosításom 1 hete, a franc essen bele. Grrrr. Eljött a pénzköltés ideje és ezt senki sem fogja nekem visszatéríteni, ráadásul olyan cudarul vagyok, hogy ihaj. Apró vizsgálatok után kb. 2 órát várattak a rendelőintézet légkondicionált várótermében, ahol lázasan fagytam szét. Ilyen se volt még. Egy idő után már nem a láztól remegtem, hanem attól, hogy megvagy bennem a lázas vér. :) Végül aztán rám került a sor és megvizsgált a doki. Megint örültem, hogy tudok angolul, mert ugye e nélkül csúnyán megszívhattam volna. A vizsgálat során vért vettek meg elküldtek mellröntgenre is de mivel minden negatív volt viszonylag, ezért a doki azt mondta, hogy valószínűleg dengue-lázas lehetek. Erről a betegségről már hallottam Közép-Amerikában is, amikor is a hondurasi Utila szigetén emlegették ezt az Aedes Aegypti szúnyog által terjesztett magas lázzal járó kórt. A doki a véreredményem után azt mondta, hogy abból még nem látszik pontosan, hogy milyen vírusos betegségem van, csak annyi hogy valami van és az valószínűsíthetően dengue. A dengue-fertőzés tünete az, hogy a vérben a trombociták és a fehérvérsejtek száma kritikus szintre süllyed. A fehérvérsejt szám persze minden vírusos betegségnél alacsony lesz, a trombocita, amit angolul „platelet”-nek hívnak, az viszont tipikusan jellemző a dengue-re. Mindazonáltal az első véreredmény a 140 ezres minimum trombocita érték alatt viszont éppen hogy csak 1000-rel volt (139-en), ezért ez még nem volt elég bizonyítéknak. Magyarul visszarendeltek egy második vérvételre. Az este végig azon imádkoztam, hogy csak dengués ne legyek, mert akkor bizony kórház bejátszik. A doki mindenesetre azt mondta, hogy azonnal szerezzek biztosítást, ezért hipp-hopp fel is hívtam a szüleimet, hogy vegyenek nekem egyet. Megtették. 3 hónapos exkluzív biztosítás a QBE Atlasz Biztosítótól. 70 rongy, szevasz. Ezen az estén már csak egy kis nyűglődés és szenvedés volt hátra. Hanyvel együtt nyomtuk ezt a felejthetetlenül stenk programot, duóban nyögdécseltünk egymás mellett. Mint kiderült, Hanynek is ugyanez volt a baja. A tényeket figyelembe véve (miszerint a dengue-láz lappangási ideje 2-3 hét) ezt a betegséget valószínűleg Ubudban kaphattam el, miközben járásképtelenül a vendégházam 4 fala között fetrengtem egész nap. Hát, Indonézia asszem teljesen megpecsételte az utamat egy VÉGE pecséttel, ha ez így megy tovább.

Este Maggie felhívott és szomorúan közöltem vele a hírt, miszerint valószínűleg dengués vagyok. Barátosném azonnal felajánlotta, hogy értem jön munka után és elvisz a lakásukba, ott majd ápolnak engem szeretettel. Édes volt tőle ez a gesztus. Kb. éjfél lehetett mire befutott értem egy Thecla nevű barátnőjével Maggie. Gyorsan összeszedelődzködtem, beültünk az autóba és hazavezettünk Choa Chu Kangba. A hátizsákomat és egy csomó mindent ott hagytam a hostelben. Igazából nem is érdekelt, hogy mi lesz velük, de a „hátizsákos utazó” az alapvetően egy jó ember, szóval reméltem, hogy nem rabolnak szét nagyon. Maggie-hez érve nyomban bealudtam, közben meg persze izzadtam szét a paplant. A lázam már 2. napja nem ment 38 fok alá.

Szombat reggel továbbra is borzalmas állapotban ébredtem. Maggie szerencsére megtudta, hogy a közelben lévő polyclinic (rendelőintézet) ezen a reggelen 9-kor nyit, így azonnal odakocsikáztunk. Itt csak 35 SGD volt egy vizsgálat plusz vérvétel, ami az előző esti 80-hoz képest már sokkal barátibb ár volt. Pillanatok alatt kisírtam a soronkívüliséget, s bár semmi együttérzést nem tanúsítottak az asszisztensek, nem kellett többet várnom 15 percnél ahhoz, hogy beutaljanak a dokihoz. Újabb vizsgálat és vérvétel + 1,5 óra megkekkenéssel egybekötött eredményre várás után kiderült, hogy előző nap óta újfent csökkent a fv és a trombociták száma, ami nem jó jel, viszont ahhoz még most sem csökkent eleget, hogy beutaljanak a kórházba. (A tr. Számom 135 ezren állt.) Ez a doki is azt mondta egyébként hogy valószínűleg dengués vagyok de amíg a trombociták nem mennek 100 ezer alá, addig nincs kórház. Jól van akkor szenvedek tovább, ilyen hosszú szíváson még úgy sem mentem soha keresztül - gondoltam. Mivel vasárnap nincs kórház, ezért abban egyeztünk meg a dokival, hogy figyelem a testemen megjelenő eseteleges kiütéseket – ha lesz belőlük – ha viszont nem jelenik meg semmi piros pötty, akkor hétfőn reggel megyek újabb vérvételre. Ezt így is tettem. A hétvége maradék részét az Australian Open teniszbajnokság, internetezés és rengeteg alvás töltötte ki. A lázam továbbra sem ment semerre sem, max. 0,5 fokot lefelé minden 5. órában amikor bevettem a lázcsillapítót, de kb. ennyi. Voltak már jobb napjaim is…

Hétfőn reggel leírhatatlanul borzasztó állapotban ébredtem. A hétvégén még úgy ahogy tudtam enni, de ezen a reggelen már majdnem összeestem, annyira cefetül voltam. Komolyan mondom, már ott voltam, hogy inkább feladom de ezt már nem tudom elviselni. Pedig én küzdő típus vagyok a hatalmas lustaságom ellenére. A rendelőintézetbe 10 perc alatt gyalogoltunk el, s fél óra alatt kerültünk sorra. Maggie-nek dolga volt így ott hagyott egyedül és abban egyeztünk meg, hogy majd telózok neki az eredményről. Nos, ezen a napon már nem voltak hajlandók soron kívül lekezelni, bár mondtam az asszisztens csajszinak, hogy már 6. napja 38-39 fokos lázam van és alig élek. Nem érdekelte. Végül aztán rám került a sor, meglett a vérvétel és a vizsgálat is. A doki amint meglátta a legújabb véreredményemet, már felállni sem engedett, hanem azonnal hívta a mentőt. Azt mondta, hogy nem mehetek sehová, mert mind a fv mind a trombocita számom a kritikus határ alá süllyedt, szóval azonnal kórházba kell vinni. A poén, hogy még felállni sem engedett, hanem azonnal lefektetett. Kérdeztem tőle, hogy valakinek a jólétét miért számok határozzák meg (bekerültemkor ugye nem tettek soron kívül pedig nyilvánvaló volt, hogy alig élek) de erre nem válaszolt. A mentő negyed óra alatt meg is érkezett, ez alatt kiderítettem a rendelő internetkapcsolata segítségével a QBE biztosítótársaság telefonszámát, hogy bejelentsem a kórházi kezelésemet. Maggie adott nekem egy helyi mobilt, szerencsére azzal fel tudtam hívni Budapestet és már le is tutiztam, hogy a biztosító fizetni fog helyettem, mint a katonatiszt. Nice. A mentősökre várakozva a doki beleszúrt egy tűt a jobb kézfejembe és elindította az infúziófolyamot. Ettől a pillanattól fogva 4,5 teljes napon keresztül folyt belém a sós víz.

A kórházba egy 4 maláj mentősből álló csapat vitt egy borzalmasan lepukkant autón, nekem kellett kapaszkodnom, hogy az egyes kanyarokban le ne repüljek a mentőágyról. Ők meg közben röhögtek. Na mondom ez szép. Szingapúrban persze tudvalevően nagyon magas szintű a kórházi ellátás, így nem féltem attól, hogy orvosi műhiba áldozatává fogok válni. Valahogy bíztam ezekben a kis húzottszeműekben. (Esélyem persze semmi másra nem volt.) A kórházba érve azonnal beregisztráltak, kikérdeztek, majd mielőtt megvizsgáltak volna odajöttek faggatni, hogy hogyan szeretnék fizetni. Mondtam, hogy előbb hozzanak helyre, aztán majd beszélünk. Ez persze nem volt elég, ezért meg kellett adnom a biztosítóm nevét, címét, tel.számát stb. Gondoltam, hogy úgyis nekik kell a pénz, majd ők elintézik a biztosítóval a lóvét. Ezt nagyon naívan gondoltam. (De erről majd később…) A vizsgálatra mindenesetre 5 órát kellett várnom, amiből 4 órát a plafon bámulásával töltöttem a sürgősségi kórteremben. Kaját azt hoztak nekem, meg óránként megnézte a vérnyomásomat mindig egy másik ápoló de arra a kérdésemre, hogy mikor jön az orvos persze senki nem tudott válaszolni. Du. 4 óra lehetett amikor felvittek a kórterembe. 4 ágyas szobát választottam, hogy esetleg barátkozhassak is valakivel de az egyetlen szobatársam egy 90 év körüli kínai fószer volt, aki rekedt hangon, angolul ordibált a személyzettel, hogy azonnal engedjék haza. Pillanatok alatt megbántam, hogy nem kértem 1 személyes szobát. Az igazság viszont, hogy mivel így is tartottam attól, hogy a biztosítás megkötése utáni „korai” kórházba kerülés miatt ki fog lógni a lóláb, ezért nem akartam még pofátlanabb lenni a biztosító felé. (A 4 személyes szoba naponta 300 SGD volt, az 1 személyes meg 450 lett volna.) Az öreget végül hazaengedték, így 1,5 óra múlva csönd lett. A kórház és a kórtermek nagyon modernek voltak, gombokkal mozgatható ágyak, TV, privát telkó, stb. járt az ágy mellé. Az orvos este 6 óra körül érkezett meg és persze semmi újat nem mondott. Közölte, hogy a dengue-láz általában úgy folyik le, hogy sok-sok lázas nap után egyszer csak elmúlik a láz és a trombocita szám elindul felfelé. Addig meg várunk. Ennek monitorozására persze minden nap vért kell venniük, meg nézik a vérnyomásomat, lázamat, esetleges kiütéseket és stb, közben pedig végig nyomják belém az infúziót mert az állítólag segít. Jjjo.

A hosszú sztorit rövidre zárva végül is az történt, hogy a második napra, azaz kedd délutánra elmúlt a lázam, a trombociták száma pedig csütörtök reggelig zuhant lefelé, amikor is már csak 38.000-en állt. Ekkor már azt mondta nekem a doki, hogy vécére is csak 2 nővér kíséretében mehetek, ugyanis ha elzúzok akkor elvérzek. Na ez szép. Meg azt is mondta, amikor már baromira lent volt az érték, hogy nem tudja mi lesz. Érdekes volt érezni azt, hogy egy orvos nem bíztat, amikor egyébként egy olyan betegséged van, amiben nem kéne meghalnod. Persze a dengue-lázból is van vagy 4 féle és nem lehetett tudni hogy nekem melyik van, viszont semmilyen jel nem utalt arra, hogy pl. belső vérzéseim lennének (ami egy bizonyos típusú dengue esetében halálhoz vezet.) A furcsa érzésről beszélve egyébként azt mondhatom, hogy nem féltem. Valahogy eljutottam oda, hogy elfogadom azt, amit az élet ad. Próbálom kihozni a legtöbbet mindenből de ha vége van, hát vége van. Majd jön valami más. Vagy nem. Végül is mindegy, csak magamon is csodálkoztam, hogy micsoda nyugalommal vettem tudomásul az orvos rezignált kijelentéseit és milyen könnyedén kapcsoltam vissza a konzultáció után az HBO-ra, hogy befejezzem a már elkezdett filmet. Végül is csütörtök estére aztán elindult felfelé a trombo számom 46 ezerre, majd péntek reggelre már 79 ezren állt az érték, így aznap haza is engedtek.

A kórházban töltött 5 nap alatt összesen 2x látogattak meg, egyszer a Maggie, egyszer meg Thecla a barátnője (aki a nevét egyébként a magyar Tekla név után kapta). Szerencsére a nővérkék nagyon aranyosak voltak, így nem éreztem magam annyira egyedül de igazából annyit voltam már így is egyedül, hogy ez sem zavart. Vártam és kész. Naponta 3x hoztak semi-ehető kaját és kb. 10x kacsát (műanyagot), mert ugye az infúzió miatt nem nagyon tudtam mozgolódni. Fürödni mindössze egyszer sikerült amikor már nem bírtam a saját szagomat. Nem volt könnyű szülés de a végén megszületett a gyerkőc és pénteken, azaz február 4-én hazaengedtek a kórházból. A távozásom előtti nap kellett meghoznom az elmúlt 1 év számomra legnehezebb döntését, márpedig, hogy folytatom-e az utat vagy sem.

A dengue-lázzal való küszködésem idején a szüleim többször felhívták a budapesti Szent László kórház Trópusi Intézetét, hogy eme nálunk igen ritka kórral kapcsolatban információt szerezzenek. Kiderült, hogy a dengue-láz ugyan a Föld számos országában egy állandóan létező betegség (higiéniás problémák, szemét, stb. növeli a dengue terjedését, mivel a Aedes Aegypti szúnyogok szeméttelepeken és stb. tenyésznek) de arról a modern világban kevesen szólnak, hogy ebbe hányan is halnak bele. A dengue alapból nem halálos de ahogy már írtam a betegség kimenetele azon is múlik, hogy hogyan reagál a vírusra az ember szervezete. Én utólag visszagondolva elég szerencsés voltam, mert azon kívül, hogy alig éltem, végül is könnyedén túléltem. Na ezt megaszondtam. A trópusi intézet viszont a szüleim tudtára adott egy olyan infót, miszerint a dengue-láz olyannyira megviseli a szervezetet, hogy annak min. 3 hónap kell az igazi regenerálódáshoz. Még igazából ez sem lett volna baj, viszont nagyon úgy tűnt, hogy ez a különös gyógyíthatatlan betegség DK-Ázsiában a december 26-i szökőár és annak utóhatása következtében egyre inkább terjed. A dengue esetében csakúgy mint sok vírusnál a szervezet kialakít egy védőmechanizmust, viszont ezt csak azzal az 1 féle vírussal teszi, amit a betegség okozott. Ebben az esetben nekem már csak 3-féle dengue vírustól kellett volna félnem, ezt viszont nem akartam. Az utazás úgy jó, ha az ember felszabadultan és nyugodtan tudja élvezni a világ csodáit, s arra, hogy én ezt pont DK-Ázsiában full paranoiásan tegyem, nem volt szükség. A doki szerint ugyanis egy másik dengue fertőzés esetén nagyon megnőne az esélyem a „lélekvándorlásra”. Ráadásul a kórházból való kikerülésem napján Maggie éppen azt újságolta nekem, hogy egy ismerősének a „nem tudom kije” éppen az azt megelőző héten jött vissza Malajziából és dengue-t hozott magával, ami 4, azaz négy nap alatt megölte. Nem volt tehát más választásom, február 3-án eldöntöttem, hogy pontot teszek ennek az útnak a végére és hazajövök. Persze folyt. köv…

A kórházból való távozásom napján Maggie eljött értem és hazavitt hozzájuk. Indulás előtt még le akartam csekkolni, hogy a biztosító kiegyenlítette-e a számlát, ami egészen pontosan 1841 SGD volt (azaz 213 ezer Ft) és hát nem egyenlítettek ki semmit. A kórház persze nem engedett el anélkül, hogy ezt megtettem volna, így a szingapúri QBE biztosítón keresztül végül elértem Budapestet és lefaxoltattam velük az igazolást, melyben bélyegzővel ellátott céges papíron azt állítják, hogy mindent fizetnek helyettem. Ez kb. 1 óra telefonálgatásomba telt de a végén megoldottuk. Korábban egyébként többször kérdeztem az orvosokat és nővéreket, hogy érdeklődjenek ezzel kapcsolatban de ők állandóan csak halogatták az ügyet. Mondtam is nekik, hogy az első napon alig akartak enélkül ellátni most meg nem fogok tudni elmenni mert nem csináltak semmit. Na mindegy, a lényeg hogy mákom volt mert meg is gyógyultam meg spóroltam is kb. 150 ezer Ft-ot. Igaz, hogy a hazajövetelem esetén a 3 hónapra kötött biztosítást nem fizeti vissza senki de még így is jobban jártam.

A dengue-lázam története igen emlékezetesre sikeredett úgy amblokk és biztos, hogy a szúnyogírtó cégek jó termékeit mostantól már én is használni fogom…

A kórházból való hazatérés napján már semmit nem csináltam csak pihiztem Maggiéknél és interneteztem éjfélig. Hogy pontosan mikor és hogyan fogok hazajönni azt persze még nem tudtam, de innentől fogva már úgyis mindegy volt. Így jártam és kész…

Utolsó nyugis hétvégém – lábadozás után
2005-02-05
Február 5. szombat az utam hátralévő részének első napjára esett. Persze ez korábban is így volt minden egyes napon de ez akkor is egy kicsit már más fílinget kapott számomra. A közérzetem már elég jó volt eddigre, a trombocitáim valószínűleg elindultak felfelé, mint a Challenger csak azon imádkoztam, hogy nehogy ugyanúgy végezzem én is mint az űrhajó. Eleinte még azt terveztem, hogy a maradék kb. 1 hetet majd Maggie-nél töltöm el, viszont ezen a reggelen meggondoltam magam. Elég volt már nekem a kötöttségekből, megint szabad akartam lenni és kész. Ezért aztán megköszöntem Maggie-nek és szüleinek a drága és segítőkész gondoskodást és barátosném segítségével visszajutottam a hostelbe. A Cosy Corner recepciós nője rettentően csodálkozott mikor előadtam neki, hogy mi történt, de azt is hozzátette, hogy az egyiptomi cimborám, Heny meg hazarepült Kairóba, mivel egészségbiztosítás nem lévén nem engedhette meg magának, hogy Szingapúrban feküdjön be kórházba az időközben rajta is elhatalmasodó dengue-lázzal. Sajnáltam, hogy nem találkoztam Hanyvel többé, de legalább email címet cseréltünk még korábban, így nem veszítjük el egymást. Visszajelentkeztem tehát a hostelbe azzal a különbséggel, hogy most nem a 10 dolláros ventillátoros szobát, hanem a 12 dolláros, ablaknélküli légkondisat választottam. Ott sokkal kisebb esélyem volt, hogy megcsíp egy dengue-t cipelő szúnyog. Maggie magyarázta nekem, hogy nem kell félni ettől mert Szingapúr eléggé védett, viszont a rádióból, tévéből és egyre több embertől is azt hallottam, hogy eme aprócska kis ország egyre feljebb lép a megbetegedési listán a dengue fertőzöttek számát illetően. Vagyis vigyázni kell, szunyogírtó, miegymás. A hostelben több mint 1 hétre otthagyott hátizsákom persze megvolt és semmi nem hiányzott belőle, még egy zokni sem. Jól éreztem, amit éreztem.

A szombat nyugisan telt, valójában nem csináltam semmit. Sétálgattam, kajálgattam a hostel környékén és elmentem a Sim Lim Square-be nézelődni. Kora délután elnéztem a North Bridge Road - on (ezen az úton volt a hostel is) a kb. 1 kilométerre lévő Peninsula Plaza-ba is, ahol egy utazási irodában megrendeltem a hazafelé szóló repülőjegyemet. Ez volt ugye a másik anyagi szívás, mivel a világkörüli jegyem érvényessége 2005. január 17-én lejárt és az utolsó szakaszt elbuktam. Ha tovább tudnám folytatni az utat, ez nem lenne baj (akkor ugyanis majd valamikor érzésből és nem kényszerűségből szorulnék erre a lépésre), így viszont vennem kellett egy új jegyet. Az Interneten kinézetteknél szerencsére olcsóbb ajánlatot is találtam, a KLM Szingapúr - Amsterdam - Budapest retúr járatát, mely egy hónapos érvényességével 1160 SGD-be került (az kb. 135 ezer Ft). Sokan megkérdezhetnék, hogy miért retúrjegyet vettem de erre az a válasz, hogy valamilyen üzletpolitikából kifolyólag az egy irányú jegyek ára kb. 1.5 x annyiba kerül. A jegyet azonnal ki is fizettem tehát, s másnap kellett visszamennem érte.

A nap egyéb részeiben csak a hostelben pihentem és olvastam a Theclatól kapott Da-Vinci kód c. könyvet. A szobatársaim közül összehaverkodtam egy 34 éves holland fickóval Harry-vel, akiről kiderült, hogy Indonéziában született, Hollandiában nevelkedett viszont 7 évvel ezelőtt gondolt egyet, visszajött szülőhazájába és Jakartában egy építőipari cégnél talált munkát. Azóta is ott él de mivel munkavállalási vízummal tartózkodik az országban, ezért évente 1x ki kell jönnie, hogy megújítsa a munkavízumát és erre a legegyszerűbb hely Szingapúr. Harry-vel sokat mókáztunk és elemeztük az élet csodáit, a vele folytatott beszélgetésekkel gyorsan elszállt az idő. Újdonsült cimborám egy élő példa volt arra, hogy egy szegény és állandó problémákkal küzdő országban is lehet boldogabban élni, mint a felgyorsult nyugaton. Mindenki másképp csinálja, ugye…

Kirándulás Sentosa-ra, Szingapúr üdülő szigetére
2005-02-06
Az utolsó hetem legfontosabb eseménye a kínai újév, vagyis a Holdújév volt. Ez a 2005. évben február 9-re, szerdára esett. Mivel Szingapúr lakosainak több mint 70%-a kínai származású, ezért ez itt nagyobb ünnep, mint minden más. A Holdújév értelmében persze nem csak a kínaiak, hanem az egész város leáll, éttermek, áruházak, bevásárló centrumok zárnak be majdnem egy egész hétre. Turistaszemmel ez a része teljes gáz. A ceremóniák végigkövetése meg abszolút fincsi. A speciális nyitvatartási rendet persze már 2-3 nappal korábban megtapasztaltam, amikor kijöttem a kórházból, ugyanis a kedvenc vendéglátó egységeimet zárva találtam. Ezért aztán maradt az alternatív indiai kaja ”Little India”-ban vagy a McDonald’s műanyag burgerei a Bugis negyed közepén lévő plázában. Szevasz.

Vasárnap lévén ez a nap maga volt a nyugi ezerrel, 2 és fél hét után végre sikerült egy kis városnézést is a programba iktatni, mivel ez eddig korábban soha nem jött össze. Thaipusam alkalmával voltam ugye ”kis Indiában” meg utána még egyszer sétáltam egyet Bugisban de ennyi. Első komolyabb programom Sentosa szigete volt. Ez a 2 fokkal az egyenlítő fölött elhelyezkedő, Szingapúr déli végében 500 hektárnyi területet elfoglaló sziget évszázadokon keresztül egy halászfalu volt, korábbi nevét a malájok adták, úgy hívták, hogy Blakang Mati. (melynek jelentése „sziget a halottak mögött”). Az 1800-as évek brit gyarmatosító hadjárata alatt katonai szempontból a mai Szingapúr és azon belül is Sentosa szigete az egyik legfontosabb statégiai ponttá vált DK-Ázsiában. (Ezért aztán nagyon vigyáztak rá.) Egészen pontosan 1967-ig, a független Szingapúr megalakulásáig a Brit Katonai Erők csapatai állomásoztak itt, a sziget délnyugati csücskében található 4 hektáros Fort Siloso (melynek jelenttése: ”féltékeny személy” – filippino nyelven) volt a II. világháborút védő 12 osztályból álló brit haderő legerősebb láncszeme. Szingapúr mellesleg azért is volt fontos összekötő a nyugat és kelet között, mert a kikötőjében a tenger nagyon mély, így aztán hatalmas hadihajók és tengerjáró szállítóóriások is kiköthettek ott. A lényeg, hogy Sentosa 1972 óta mint üdülő üzemel és a Szingapúrba látogatók számára az első számú attrakció minden szempontból. Ezért is akartam ide eljönni.

Maggie-vel úgy beszéltük meg, hogy a Sentosa-hoz legközelebb eső Harbour Front metrómegállóban találkozunk de szerencsére már útközben egymásba botlottunk, így nem kellett keresgélni a másikat. (Szingapúr azért nem annyira kicsi.) A HF-hez érve azonnal fel is szálltunk az ingyenes Sentosa buszra, mely néhány perc alatt átvitt a sziget északi csücskében található Welcome Centerbe. Maggie útközben elmesélte, hogy az egyik volt kollegája valami nagy fejes a szigetet irányító szervezetnél, azaz ha minden jól megy, akkor az attrakciókat ingyen fogjuk majd megnézni. Én annyira nem izgattam magam emiatt de hát ami ingyen van az mindig jó. Azt mondják. :) A Sentosán eltöltött néhány órát röviden elmesélve kb. annyi történt, hogy kifizettem az 5 dolláros beugrót, majd órákon keresztül csak sétálgattunk mindenfelé. Na jó, egy kicsit buszoztunk is, 500 hektár azért nem olyan apró. Az idő eszméletlenül meleg volt, majdnem megőrültünk a hőségtől. Igazság szerint bármennyire is nagy turistaattrakciónak mondták ezt a helyet, nekem már az első pillanattól kezdve nem tetszett benne valami. Olyan érzésem volt, mintha egy amerikai ún. ”Theme Park” - ot (azok az ilyen vidámpark szerű „dejóazélet” hullámvasúttal és társai típusú megoldások) próbálnának leutánozni a szingapúriak, kilátótorony, dzsungelséta, gyönyörű tengerpart, luxusszállodák tömkelegét felsorakoztatva, stb. de semmi olyan nincs, aminek egy kicsit is ázsiai hangulata lenne. A már említett Fort Siloso is egy amerikai módon megépített múzeum ma már, ahol elmondják neked a frankót, hogy mirő is szól egy háború. Igazság szerint persze nem jogosan bántom ezt az aprócska országot, hiszen ők csak a történelmecskéjükből próbálnak átadni valamit szemléletes módon. (… és mondanom sem kell, hogy Maggie kapcsolatainak köszönhetően odaérkezve már várt minket a beugró jegy, spóroltunk fejenként 10 SGD-t!) Összegezve a Sentosán eltöltött néhány órát, azért nem bántam, hogy eljöttem egy kicsit körülnézni, sétálni és művelődni. Mivel Maggie-nek este 6-kor már dolgoznia kellett, ezért 4-kor elköszöntünk egymástól. Sentosa sziget egyik legfrankóbb attrakciója a Musical Fountain, ami egy zenélő szökőkút a park közepén, ráadásul ingyenes. Itt naponta 2-3 alkalommal van show, ami abból áll, hogy 15-20 percen kereszül hatalmas hangszórókon szóló zenére nem gyenge táncot „lejtenek” a feltörő vízsugarak. Sokak szerint ez a show leginkább este látványos, én azonban nem akartam estig várni, így a délután fél 5-ös előadásra mentem oda. Kellemesen romantikus szimfónikus (mint pl. Grieg: Per Gynt szvit első tétel) zenére ment a móka, s valóban jópofa volt. Jóllehet, ehhez hasonlót már láttam néhány évvel korábban 2002-ben, mégpedig a nevadai Las Vegasban a híres Bellagio Casino előtt. (Ugyanazt, amit egyébként az Ocean’s 11 című mozifilm végén is lehet látni.) Az egyszerűen fantasztikus volt. Emlékszem, hogy naponta többször kiültem a szökőkút elé és csak bámultam a jól megkomponált előadást. Ráadásul ott nem egy előadás keretében megy ez a dolog, hanem óránként 2x vagy 4x, egészen éjfélig minden nap. Ha a kettő közül valamelyiket ajánlanom kéne valakinek, akkor mindenképpen az amerikai verziót ajánlanám. Na de erről ennyit. A show után aztán felszálltam egy buszra és hazatömegközlekedtem Bugisba. Az este már semmit nem is csináltam, csak vacsiztam, olvastam és dumáltam a hostelben emberkékkel.

Orchard Road délután, Night Safari este
2005-02-07
Ezen a napon elhatároztam, hogy elnézek végre a híres Orchard Road-ra, mely Szingapúr leghíresebb bevásárlóutcája. Eddigre már volt MRT bérletem (ami szinte ugyanúgy működik mint a hongkongi azzal a különbséggel, hogy a bérleten lévő egységeket itt csak tömegközlekedésre lehet használni, HK-ban meg ugye mindenféle automatákból kaja és italvásárlásra is) de mégis inkább gyalogoltam, hogy lássam a várost. Indulás előtt még beugrottam egy közeli kajáldába megebédelni, ahol annak befejeztével történt egy kis intermezzo. Na ezt elmesélem…

Elfogyasztottam a semi-gáz sertéssült szeletkék+tészta kombinációt kopi-ping-gel az oldalán (ez egy iszonyú finom jegeskávé), s amikor fizettem, akkor a pénztáros asszony 1 dollárral többet akart felszámolni, mondván, hogy kínai újév van. Mondtam neki, hogy kiírhatná ezt a pillanatnyi változást, mivel az úgy lenne tisztességes. Erre mondja nekem a nő, hogy ez már megtörtént és egy kínai jelekkel díszített papírfecnire mutatott. Mondtam, hogy ez akkor sem fair és hogy angolul is ki kéne írni a dolgokat. Erre kiadva rám ripakodott, hogy mit panaszkodom 1 megveszekedett dollár miatt, mire mondtam, hogy ez nálam elvbeli kérdés. A vita vége heveny anyázás lett (pedig ez tőlem nagyon távol áll) és „megegyeztünk”, hogy soha többé nem megyek vissza oda. A végén a nő azt vágta a fejemhez, hogy örüljek, hogy ott ehettem. (Olyan lepukkant és büdös volt ez a hely, hogy az valami borzalom.) Hmm, nem csodálom, hogy a kínaiakat nem szeretik annyira a világ sok részén. Ez nem valami barátságos üzletpolitika. Na mindegy.

A kaja utáni séta közben látottak továbbra sem győztek meg arról, hogy milyen egy jó hely ez a Szingapúr, sőt egyre kevésbé tetszett az összkép. Modern és gyarmati időkből származó épületek mindenfelé, semmi saját stílus. Ennyi. Sajnos. Bugisból kb. fél óra alatt jutottam el az Orchard Road-ra, mely leginkább a londoni Oxford Street-hez hasonlított. Rengeteg bevásárló centrum mindkét oldalon és hatalmas pénzköltésre vágyó embertömeg. Az Orchard Road különböző bevásárlócentrumaiban végül vagy 3 óra hosszát keringtem, majd du. 6-kor előzetes megbeszélésünk alapján találkoztam Theclával az Orhard Rd. metrómegállóban. Innen együtt földalattiztunk el a szingapúri állatkertbe, azon belül is a „Night Safari”-ra (éjszakai szafari), mely az ország másik legnagyobb turistaattrakciója. Azt még nem írtam, hogy Maggie és Thecla már jóideje itt, azaz a Night Safarin dolgoztak, ami azt jelenti, hogy ide sem kellett belépőt fizetnem. (30 SGD megspórolva) Ekkora egy mázlit, mi? :) Jó szerencsés gyereknek születtem, de jóóóóóóóóóó!!!

Az éjszakai szafari este 8 körül kezdődött és kb. 3 órát töltöttünk ott. Először megnéztünk egy mókás fél órás animal show-t „Creatures of the night” (az éjszakai élőlényei) címmel, ahol mindenféle vadállatok „végeztek” emberi munkát (pl. 10 pocok különválogatott egy nagy halom szemetet szelektív módon, vagy egy hatalmas puma megmutatta, hogyan kell egy 30 méter magas fára felmászni, onnan meg leugrani), nagyon jópofa és élvezetes volt. Ezek után tettünk egy sétát az egyik kijelölt ösvényen, majd felszálltunk a park nyitott trolijára és elindultunk a 40 perces „Tram Ride”-on. A kocsikázás lényege, hogy erőfeszítés és fáradságos gyaloglás helyett kényelmesen végignézheti az ember a park megannyi élőlényét, eközben pedig meghallgathatja, hogy milyen állatot lát, az honnan származik és, hogy mi jellemző arra az adott állatra. Ez a 40 perces kis túra ébresztett rá arra, hogy mekkora hatalmas munka lehetett ennyi állatot összeszedni a világ MINDEN pontjáról és hogy micsoda tervezői feladatok hárultak a park létrehozóira, s jelen pillanatban is azok fenntartóira. Nem is csoda, hogy 30 SGD a beugró. Egyszerűen fantasztikus volt, azt kell, hogy mondjam. Igen tudom, kicsit Amerika meg műanyag, de ezen állatok nagytöbbségét vadon úgy se fogom soha látni és így legalább kaptam rá egy aprócska lehetőséget. Ezt a programot a Szingapúrba látogatóknak mindenképpen ajánlanám! A látogatás után aztán mindannyian hazamentünk és eltettük magunkat másnapra.

Események a majom évének utolsó napján
2005-02-08
Ez a nap volt a kínai óév utolsó napja. Dél körül elhatároztam, hogy elsétálok Chinatown-ba (azaz a kínai negyedbe), hogy megnézzem, hogyan is készülődnek az emberek az itteni szilveszterre. Metróval hipp-hopp el is jutottam Bugisból ide, s szép lassan körbeballagtam a központot. Összesen talán 5-6 utca volt, melyen volt kirakodóvásár és embertömeg. A vásáron csupa kínai bóvlit árultak, azok fele is valamilyen kakassal kapcsolatos tárgy volt, tudniillik a 12 évente ciklikusan változó kínai holdnaptárban a majom után a kakas éve következik. Itt végül is semmi különös dolgot nem csináltam csak sétálgattam fel-alá és figyeltem az embereket. Egy rövidke intermezzo persze itt is volt, s ezt is elmesélem, ha megengeditek.

Az egyik utca sarkon odajött hozzám egy indiai fószer és az arcomba bámulva azt kérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy köszi de nem veszek semmit, mire nem hagyott békén és továbbra is csak kérdezősködött a származásom felől. Ez már rengetegszer előfordult velem és mindig figyelmen kívül hagytam őket, most viszont szólni akartam valamit és odamentem a manushoz. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a „Hello my friend, how are you today?” (Helló bari, hogy vagy?) kezdetű mondattal indítja a beszélgetést, milyen dolog valakihez köszönés nélkül odamenni. Erre kiakadt és megkérdezte mégegyszer, hogy „miért TE honnan való vagy?” mire újfent elmondtam neki, hogy a köszönés hiánya az nem túl udvarias közelítés. Ezt már nem tudta lereagálni semmivel csak zörgött nekem mint a haraszt, hogy miért kell ezen annyira kiakadni és különben is honnan jöttem én, „biztos kelet-európából…” Na, ezen meglepődtem, hogy egyből erre tippelt de végül nem árultam el neki az igazságot. Az incidens után persze elgondolkodtam, hogy lehet, hogy most velem van a baj, ugyanis ilyen kötekedő nem szoktam lenni, de akkor is. MIÉRT DEROGÁL valakinek köszönni előbb, ha utána meg el akar nekem adni valamit? Szerintetek én vagyok a gáz, vagy igazam volt?

Az 1-2 órás nézelődő séta után Maggie-hez indultam mivel erre az estére meghívtak az ünnepi vacsorára magukhoz és nem akartam elkésni. Újabb fél óra metrózgatás után el is értem Choa Chu Kang negyedbe, ahol Maggie kijött elém a metróhoz és hazasétáltunk hozzájuk. A vacsora nagyon érdekesre sikeredett, mindenféle kínai ”finomságot” próbálhattam ki. Hogy pontosan miket és milyen sorrendben ettem arra már nem is emlékszem, de az biztos, hogy volt közte oszriga-szerű rágós valami, sertésbél, nyálkás tengeri uborka és cápauszony leves. Próbáltam úgy tenni, mint akinek nagyon ízlenek ezek a dolgok, de kedves vendéglátóim látták rajtam, hogy küszködöm a nyeléssel. Végül is nem is csodálkoztam, hogy ez számukra ínyencség, Kínában ugyanis a macskát és a kutyát is megeszik az emberek. Szevasz. A család nagyon kedves volt hozzám és igazán szívből éreztették velem, hogy „otthon vagyok”. A vacsi után újabb tradicionális program következett, amikor is elmentünk egy néhány közeli viráglerakatba friss cserepes virágokat vásárolni. Állítólag ezt is az egészséges megújulás és a jószerencse jegyében teszik. A főnök Maggie apukája volt, aki egy 60 év körüli vérbeli kínai bácsi, (érdesség, hogy az öreg fogadásokat kötéséből él, vagyis nála kötnek mások fogadásokat és a nyereség egy része őt illeti, évtizedek óta ez a betevő - mindezt egy közeli indonéz szigeten teszi), nagyon nagy szívű de ugyanakkor kicsit túl tradicionális emberke. A kínaiaknál nagyon fontos, hogy a férfi mondja ki az áment mindenre, s ez a virágvásárlásnál is így van, azaz ezen az estén csak azt vette meg a család, amire a papa ENTER-t nyomott. Az se baj. :) A pár órás vásárlás után aztán hazamentünk megint, majd most már szülők nélkül indultunk útnak még egyszer. A napi utolsó 2 program a Bugis negyed közelében található szent központi templom meglátogatása volt, ahová a nagyon vallásos emberek éjfél körül összegyűlnek, hogy füstölőikkel szentesítsék az isteneik felé elmondott imákat, s így imádkozzanak egy szerencsés és eredményekben gazdag újévért. Nagyon meghitt volt látni az összegyűlt tömeget, akik a füstölőket maguk elé tartva bámultak az ég felé és átszellemülten áldoztak a Teremtőnek. Maggie-vel és testvéreivel mi is bementünk a templomba körülnézni és elmondani egy rövidke imát. Nekem, mint vérbeli „nyúl”-nak is volt miért (a születési évem a nyúl éve volt a kínaiaknál) elmondanom 1-2 imát, pláne ennyi balszerencse után. Az persze megfordult a fejemben, hogy a kínai istenek nem értik a magyar szövegelésemet de talán majd fordít nekik valaki… :)

A Szent Templom után elkocsikáztunk Szingapúr belvárosának keleti végébe, mely egy öböl-menti rész, s mellesleg a holdújévi tűzijátékok színhelye. Ide éjfél előtt fél órával értünk, s teljesen szabálytalan módon egy 4 sávos autópálya külső sávjában megálltunk és vártunk. Állítólag ez ilyenkor szokás. És nem csak mi vártunk, hanem egyre több autó állt be mellénk és mögénk, s a végén nem csak 1 sávot, hanem 3 sávot állítottak le az éjféli műsorra várakozók. A rendőrök időközben megérkeztek és próbáltak rendet tenni de nem nagyon sikerült nekik. Szerencsére mi a legkülsőbb sávba álltunk, így mire a rendőr elzavart 2 sornyi autót és ránk került a sor, addigra már véget ért a tűzijáték is és magunktól tovább álltunk. A tűzijátékról annyit, hogy gyenge volt de legalább rövid. Az éjféli móka után még elmentünk még 1 nagyot sétálni az általam már délután megvizitelt Kínai negyedbe (és ekkor már sokkal nagyobb tömeg és őrület volt itt mint délután), majd éjjel 3 körül hazavittek a barátaim a Cosy Corner-be és véget ért a nap. Hát, ez is megvolt…

A kakas évének 1. napja sok lustálkodással
2005-02-09
Ez a nap úgy telt el, hogy valójában semmit nem csináltam. Délelőtt olvasás és pihenés volt napirenden, majd egy kis ebéd következett. Harry ezen a napon végre megszerezte az újabb évi indonéz munkavízumot, viszont mivel csak szombatra volt neki is jegye, ezért pihenéssel és olvasással töltötte az időt. Délután 3 lehetett, amikor elhatároztuk, hogy sétálunk egyet.

Kínai újév 1. napja lévén csak az indiai negyedben volt valami élet, ezért odasétáltunk körülnézni. Igazság szerint már láttam ehhez hasonlót korábban (főleg a Fiji-szigeteken, ahol rengeteg az indiai) de ezt a fajta fílinget azért nem olyan könnyű megunni. Indiai arcok hindi nyelven szövegelnek, az utcákon árulják a sok bóvli indiai cuccot, némely üzletekből bömböl az indiai popzene, s a kisebb-nagyobb templomok előtt tömegek áldoznak. Egy rendezett őrület, zavarodottság és meghittség furcsa keveredése volt ez. A sétában egy idő után megéheztünk persze, így ledobtuk magunkat egy sarki kajáldában, hogy elfogyasszunk egy finom kis csirkés curry-t mindenféle csípős jóval. Bendőboldogítás után aztán tettünk még egy kört, majd visszatértünk a hostelbe. Az este már semmi nem történt, csak a hostelben dumáltunk és olvastunk. Talán éjfél lehetett, amikor ezt a napot is befejeztük.

Több mint 2 és fél hét után ezen a napon már eljutottam oda, hogy bár a szívem megszakadt, hogy haza kell mennem, Szingapúrban már nem akartam maradni tovább. Megőrültem ettől a helytől. Áááááááááááááááááááááááááááááááá.

A holdújév 2. napja, délutáni program Maggie-éknél
2005-02-10
Reggel sokáig lustiztam szokás szerint. Az ablaknélküli légkondis szoba - ahol már közel 1 hete laktam eddigre - még reggel 11-kor is annyira sötét volt, hogy lámpa nélkül egész nap harapni lehetett a sötétet és soha nem jöttem rá óra nélkül, hogy hány óra lehet vajon odakünn. Szokás szerint tehát - a holdújév legelső reggelén is - 11-kor mentem a recepcióra kenyérért, eperdzsemért és kávéért kuncsorogni, mivel a hivatalos ingyen reggelit csak fél 11-ig szolgálták fel. Szerencsére a kedvesség és a mosoly mindig kifizetődő a világ jobb helyein, így ezek a késői projektek valahányszor sikeresek voltak. :)

Reggeli után összeszedelődzködtem és közel 1 óra alatt elmetróztam megint Maggie-ékhez, mivel náluk az újév első napján mindig nagy banzáj van (összejön az egész család) és ez nagy öröm. Mire odaértem már állt a bál, az egész lakás tele volt vendégekkel és persze mindenki kínaiul beszélt, így csak néztem mint Jenő a moziban. Lassacskán persze szépen megközelítette mindenki a nagy fehér hittérítőt (=én), már csak azért is mert én voltam az egyetlen nem húzottszemű ember az egész bagázsban. Nagyon kedves volt mindenki hozzám, mindenki úgy kezelt mintha családtag lennék. Azért ez nem semmi „kínaiéknál”!!! :)

Kínai újév alkalmából van egy olyan szokás, hogy a már házas emberek pénzt adnak a még életüket nem kötelékben tengetőknek, hogy segítsék azokat egy jövőbeli családtervezésben. Én ugyan nem voltam senkinek a fia-borja, viszont szingli az vagyok még bőven és így nekem is hozott néhány ember lóvét. Az apró kis színes borítékokat persze nem illik kinyitni csak akkor amikor a bulinak már vége, így nem tudhattam, hogy kitől mennyit kaptam. Összesen kb. 8-9 ember jött oda hozzám és uszkve 50 SGD-t kaptam ajándékba. Olyan édesek voltak. Egy másik kínai szokás újévkor, hogy szerencsejátékot kell „erőltetni” a családon belül, mert az jó. Én nem vagyok egy nagy játékos (igazából mindig veszítek mint mindenki más), ezen a napon viszont blackjackeztünk és kb. 75 %-os nyerési rátám végül plusz 12 SGD-t eredményezett, azaz a napi vendégeskedésemet a kellemes társaságon és a semi-fincsi kajákon kívül egy kis anyagi gyarapodást is véghezvittem. A családi összejövetelt végül a kölcsön mobil visszaadásával valamint egy néhány kedves kézrázogatás és ölelés kíséretében du. 5-kor befejeztem és rövid búcsúzkodás után visszavonatoztam Bugisba.

Az este megint semmittevősre sikeredett, egészen addig amíg össze nem találkoztam egy újdonsült szobatársammal, egy chilei sráccal. (Ha jól emlékszem, akkor Ramón volt a neve.) A manusról kiderült, hogy Ausztráliában dolgozik és 3 hetes vakációját a Szingapúr-Vietnám-Kambodzsa tengelyen tölti, s mellesleg másnap már repül is tovább de azért reggelig bulizni kéne egyet, szóval menjünk már el valahová. Nem akartunk ellenkezni Harryvel, ezért aztán végül 4-esben elsétáltunk egy közeli tapas-t áruló helyre (ez egy dél-amerikai kaja) a Raffles Towers-zal szemben. Csatlakozott még hozzánk egy német lány is, aki ugyancsak Ausztráliából tartott hazafelé, igaz neki még hátra volt 3,5 hónapnyi utazás. Ramón nagyon rendes manus volt, ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon bennünket, ráadásul még egy import chilei bort is bepusziltunk. A snackelős borozós 1 óra után végül egy bárban kötöttünk ki, itt azonban mi Harryvel nem sokáig maradtunk, mert eddigre már elfáradtunk mindnyájan. Megköszöntük Ramón kedvességét, jó szerencsét kívántunk neki az est hátralévő részére, majd hazaballagtunk aludni.

Világkörüli utam utolsó napja, visszaszámlálás
2005-02-11 - 02-12
Kora reggel arra ébredtünk, hogy Ramón hazatért, majd összecuccolt és kiigyekezett a reptérre. Magyarul összejött neki a jószerencse. :) Gyorsan azért email címet cseréltünk, "sose lehet tudni, ugye", majd visszaaludtam még egy kicsit. Az utolsó kontinentális reggelimről szerencsére már nem késtem le, ugyanis 11-kor ki kellett jelentkezni a hostelből és az összepakoló "hadműveletek" miatt korábban kellett felkelnem.

Kicsivel 11 után Maggie is befutott, majd közel 1 órás beszélgetés és filozofálgatás után elindultunk megebédelni közösen. Közel 1 hét után ettől a naptól fogva nyitottak ki a környék apró étkezdéi, Maggie viszont a Bugis Plaza alagsorában lévő kajáldasort választotta. Oda ültünk le és elemeztük tovább a boldogság kérdését. Utoljára ettem egy kis sült kacsát meg egy nyálkás tésztaszerű valamit (ez utóbbi nem volt olyan meggyőző) aztán sétáltunk még egy nagyot és elköszöntünk egymástól. Azt hiszem nagyon sokkal tartozom Maggie-nek és a családjának, ezért megígértettem vele, hogy ha lehetősége lesz valamikor, akkor meglátogat Magyarországon. Búcsúzásunk után beültem egy du. 3-mas mozira és Keanu Reeves főszereplésével megnéztem a Constantine, a Démonvadász c. filmet. Nem mondom, hogy a legjobb film volt amit valaha láttam de azért kikapcsolt. Mozi után visszaballagtam a hostelbe, ahol még beszélgettem majd kajáltam egyet Harry-vel, kicsivel fél 9 után aztán utoljára felkaptam a hátizsákomat a vállamra és fél óra alatt kimetróztam a Changi-ra.

A gépem éjjel fél 12-kor indult, így bőven volt időm becsekkolni és sétálgatni egyet. A legtöbbet persze csak gondolkoztam és néztem ki a fejemből. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Visszagondoltam az elmúlt 13 hónapra és a legutolsó 1 hónap kivételével azt kellett megállapítanom, hogy életem egyik legcsodálatosabb időszakát éltem át. Igazából nem is tudom szavakba önteni ezt az érzést. Az apró kisebb-nagyobb bosszúságok ellenére ilyen hosszú időn keresztül még soha nem éreztem magam úgy, mint ez alatt az út alatt. Mintha bedugtak volt a konnektorba és bármi történt, mindig jött belém az energia. Na de erről majd mindjárt elmélkedem egy hosszabbat.

A KLM Szingapúr-Amsterdam járata pontban 23.30-kor indult el a kifutópálya felé. Legnagyobb szerencsémre sikerült egy dupla széket kifognom közvetlenül az eredetileg számomra kiosztott ülőhely mellett a folyosó túloldalán, s így megmenekültem közel 13 óra szenvedéstől. A KLM Boeing 747-400-asai ugyanis ugyanolyan kényelmetlenek és zsúfoltak, mint az Air New Zealand gépei. Na mindegy.

A felszállás után még sokáig néztem a repülési információkat folyamatosan mutató képernyőt. Kicsivel a felszállás után már Malajzia, majd Thaiföld fölött jártunk, nekem meg úgy ahogy van, megszakadt a szívem. Ez most nem siránkozás, csak az amit éreztem. Sokminden máshoz hasonlóan ez az út sem úgy fejeződik be, ahogy azt terveztem. Végig azon tűnődtem, hogy mennyi mindent nem sikerült megnéznem amit annyira szerettem volna. Ami a legjobban bántott az az volt, hogy úgy éreztem, hogy ezt én okoztam a saját hülyeségemmel. (Erről írtam meg az utolsó előtti eszembejutást is.) Ha anno Balin nem kezdek el motorozni, akkor ez valószínűleg egész másképp alakult volna. Ugyanakkor meg hittem benne, hogy mindennek van valami oka, ami velünk történik, erre gondolva pedig megnyugodtam. Repülővel elsuhanni olyan tájak fölött, amit nagyon meg akartam nézni, ez akkor sem volt egyszerű érzés. Az ember saját magának nem tud hazudni.

Az út Amsterdamig majdnem 13 órás volt, ennek nagy részét átszundikáltam vagy tévéztem, sajnos beszélgetőpartnerre nem sikerült szert tennem. Ez persze egy éjszakai gépen nehezebb is. Reggel valamivel 5 után szakadó esőben szálltunk le Amsterdam Schipol nevű nemzetközi repülőterén. Itt már 1,5 évvel korábban Mexikóból és az USÁból hazafelé tartva is eltöltöttem egy kis időt, ez alkalommal viszont a Budapestre menő gépig 8 órát kellett várnom. Eleinte egy kávézóban beszélgettem egy amerikában élő lengyel anyával és 22 éves fiával, majd olvastam és csak járkáltam fel, s alá. Utálom a reptereket, az ilyeneket meg főleg mint a Schiphol ahol nincs semmi. Sok-sok várakozás után végül eljött a du. 13.15 és a KLM boeing 737-ese időben felszállt Budapest felé. Ez a gép félig üres volt, így elterülhettem kedvemre. Világkörüli utam utolsó 2 órás útja szerencsére hamar elszállt, s kicsivel 15.20 után, enyhe hószállingózás közepette hazaérkeztem kishazámba. Sajnos már a repülőtéren észrevettem, hogy ez bizony tényleg Magyarország, mivel a határőr kisasszony olyan szintű közönnyel üdvözölt, hogy azt egyetlen jóindulatú idelátogatónak nem kívánom. Ez persze mindig ilyen volt, s ez ugyanúgy a hazai mentalitás része. C'est la vie.

A szeretteimmel való találkozás örömteli volt, anyukám sütött nekem egy jó kis magyaros kenyeret és kaptam egy jó magyar üveg bort is, hogy legyen mit elfogyasztani az ünnepi vacsora mellé. 396 nap és 21 ország után végül szerencsésen hazaértem...

A Ferihegytől Székesfehérvárig tartó közel 2 órás úton az a képzetem támadt, hogy ez az egész kaland csak egy álom volt. A tudatom persze élményeket felsorakoztatva harcolt eme furcsa képzet ellen, de mégis hihetetlen volt visszagondolni a szavakba nagyon nehezen önthető eseményekre. "Még csak most indultam útnak és már itthon is vagyok... - vagy - ...amikor elmentem, akkor is ugyanilyen idő volt. Nem változott semmi..." A szürke és ködös tájat bámulva aztán egyszer csak egy melengetően boldogító érzés öntött el, s mosolyogva konstatáltam, hogy egy ilyen álom után azért felébredni sem olyan rossz. Ebben legalább én is benne voltam. Nem is kicsit. :)

(„Gondolatok egy földkörüli utazás után” c. eszembejutás a történetem vegső zárógondolata.)



Home  - Napló  - Szingapúr

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)