Eszembejutások 20.

1 év után...
Gyorsan elszaladt ez az 1 év, s én bizony még mindig úton vagyok. Ennek legkevésbé szerintem a szüleim és szeretteim örülnek (emiatti aggódásukban és szomorúságukban akár hiszitek akár nem, telepatikus módon én is osztozom), viszont hajt a világlátási vágy és az, hogy befejezzem ezt az utat úgy, ahogyan azt megálmodtam. A "90 perc" után most következik tehát egy kis hosszabbítás. Hogy pontosan milyen hosszú lesz ez a meccs, azt magam sem tudom, de annyit biztosan állíthatok, hogy csak addig fog tartani, amíg végleg el nem fáradok. Az utazás az számomra móka, nem pedig próbatétel.

365 nap nagyon kevés idő. Kicsit megrémít a gondolat, hogy az egész élet mindössze 60-80x ennyi, s ha 1 év ilyen gyorsan lepörög, akkor mi lesz a többivel. A tapasztaltabb emberek azt állítják, hogy a "maradék" az sokkal gyorsabb mint az "első kör". Ez pláne azért ciki, mert bármennyit tettem eddig még mindig úgy érzem, hogy nem tettem az égvilágon semmit! A cél mégis marad ugyanaz, mely időtől és tértől független, s nem más, mint a boldogság keresése. Ha ezt a törekvést elveszítem, akkor elmondhatom, hogy megindultam a lejtőn lefelé. Ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaimról az életfilozófiám alatt is írtam már egy pár szót, s bár ez alapvetően ez az elmúlt 1 évben sem változott, azért némileg másként látok már ezt-azt.

Mit is láttam / tapasztaltam tehát az eddigi 1 év alatt és hogyan tudnám ezt összegezni? Először is azt, hogy az állandó menetelés nagyon fárasztó. A világ tele van természeti szépségekkel, s azok szemmel való megtapasztalása valóban ad némi - fizikailag is tapasztalható - élvezetet. Odaérsz, meglátod, elámulsz, "azt a mindenségit ez de gyönyörű" fíling, majd hosszabb-rövidebb merengés és "de szerencsés ember vagyok" megállapítások után kipipálod az adott látnivalót és továbbmész. Valahol ez az az érzés, ami még mindig hajt előre és tovább de azért már elkezdtem lelassulni. Az állandó újdonság képes legyőzni az utazás "monotonitása" miatt felmerülő rossz lelkiállapotot, s erőt ad ahhoz, hogy tovább menj. Mindazonáltal egy biztos: nincs olyan jó utazás, mint bármelyik utad első 2 hónapja. Akkor ugyanis a korábbi életed folyásához mért konkrét változás olyan óriási, hogy az eufórikus állapotba kerülés nagyon könnyen jön. Nekem az utazás már nem azt jelenti most, mint az első két hónapban. Bármennyire is új környezetbe érek, már sem a természet csodái sem a kultúrális meglepetések nem juttatnak transzba. Néha elgondolkodtatnak, hogy "de jó is nekem, hogy itt lehetek és ezt láthatom" de nincs orgazmikus élményem velük kapcsolatban. Egyetlen dolog van csak, ami a mai napig bármilyen lelkiállapotban képes transzba juttatni: egy jó beszélgetés egy fain emberrel. Ha találkozom egy hozzám hasonló lélekkel, akivel az élet "nagy kérdéseit" meg tudom vitatni racionális és emocionális oldalról is, az nagyon fel tud dobni. Akivel tudok szívből nevetni, tréfálni és ironizálni, s egy néhány együtt töltött óra vagy nap után úgy válunk el egymástól egy legbelülről jövő ölelés kiséretében, hogy tudod, ez az ember valahol már örökre része lesz az életednek. Az ilyen együtt töltött idő ugyanis nem csak a tapasztalatcsere által nevel, hanem a lélekközeliség által építi az ember jellemét, s élethez való hozzáállását. 1 év alatt szereztem egy néhány olyan barátot, akiktől elmondhatatlanul sokat tanultam életből és feltétel nélküli szeretetből, s ha másért nem már ezért megérte elindulni. Remélem, hogy a hátralévő időszakban sikerül majd még 1-2 ilyen embert a "tarsolyomba" begyűjteni. Természetesen az utazás szerves része az, hogy az egyes népek kultúrájáról, országok flórájáról és faunájáról állandóan tanul valamit az ember, de azt hiszem az óriási dózis miatt én ezt igazán akkor fogom értékelni, amikor már hazaértem és lenyugodtam.

Mi is az élet lényege a boldogság keresésén kívül? Nem tudom és félek egy kicsit, hogy soha nem fogom ezt a kérdést megfejteni. A sok-sok utazás során mégis egyetlen egy dolog jut csak eszembe. Az, hogy tovább kell adnunk valamit. Az élet úgyis véges, egy néhány milliárd év múlva már az emberiség és a Föld is emlék lesz (persze az emberiség ilyen pusztító életmód mellett lehet, hogy hamarabb befejezi "küldetését") és addig amíg ez a folyamat tart, nekünk is fejlődnünk kell. A cél elérése tehát igazából csak úgy jöhet létre, hogy jót adunk a világnak. Jó által jó születik, s ez a boldogság csíráját magában hordozza és adja tovább. Utazás közben jövök rá egyre inkább, hogy bármennyit látok és bármennyit tapasztalok, ez valahol csak és kizárólag nekem jó. (Vagyis remélem, hogy egy kicsit az olvasóim is profitálnak belőle de akkor is minden jó E.sz. / 1. személy felé irányul). Magyarul csinálnom kell valamit amivel adok valamit a világnak. Amivel létrehozok valamit, ami működik és hozzájárul egy pozitív jövőhöz. Talán elértem abba a korba, amikor az ember már családra vágyik? Lehet...

Ilyen gondolatok mellett azt kérdezed, hogy akkor miért csinálom még mindig ezt az egészet? Hát elmondom... Azért, mert ez olyan érzés, mint amikor iskolában (főleg az egyetemen / főiskolán) rájössz arra, hogy már nem is kéne befejezned a "hivatalos tanulmányaidat" ahhoz, hogy az életeddel kezdjél valamit de a "pontot tenni a dolgok végére" fíling és a diploma mégis jó érzéssel tölt el és úgy érzed, hogy az által sikerült valami egészet alkotnod. Én ugyan befejeztem egy főiskolát de azon kívül szinte mindent félbehagytam abban a hitben, hogy ha újba kezdek az majd jobb lesz. (Persze sokszor nem nagyon lett jobb, de azért mégis tanultam azokból is.) S ha már ez volt életem egyik nagy vágya, hogy így utazzam be a Glóbuszunkat, azért elég ciki lenne - leginkább magam előtt - idő előtt kapitulálni. (Tudom, ez az állítás ellentmond valahol az első bekezdésben foglaltaknak de azt azért szeretném kiemelni, hogy még mindig a móka a lényeg, anélkül már nem csinálnám ezt.) A sikeres élet alapfeltétele a megálmodott projektek tudatos végrehajtása. S mivel ez az út is így született meg közel 5 év alatt, ezért most már csak arra kell koncentrálnom, hogy a következő "projektet" is így, szívből válasszam meg és véghez is vigyem. Azt hiszem, már tudom mi lesz ez a projekt. Megkomolyodom egy kicsit, vagy mi... :)

Isten engem úgy segéljen!