Eszembejutások 22.

A széthullás, azaz mélypont a paradicsomban
2005. január 4-én, 21 óra Ubud, Bali

Ezeket a sorokat eredeti tervek szerint jóval később akartam csak postázni a weboldalra de végül úgy határoztam, hogy mégsem várok vele. A késői megjelentetés tervének oka nem lett volna más, mint szerető szüleimre való tekintet, akik egyébként is túl sokat aggódnak a testi és szellemi épségem miatt és szokszor nem látom annak szükségét, hogy ezt az aggodalommal teli hangulatot fokozzam számukra olyan dolgokkal, amik tényleg meg is történtek.

Közel 1 év után úgy néz ki, hogy megérkeztem utazásom mélypontjára. Szét vagyok esve mint a 30 éves zaporozec a roncstelepen. Már amikor Balira értem december 18-án akkor éreztem, hogy itt valami történni fog (persze lehet, hogy ez csak belemagyarázás, mivel a rossz előérzet a végén rosszat is produkál) és ez szép lassan el is kezdődött. Egy weblapomat az interneten megtalált Balin élő magyar lány 1-2 napos vendégszerető segítségnyújtásán kívül az első hetemben magányosabb voltam, mint valaha eddigi utam során. Az egyetlen aprócska fénysugár egy néhány órás találkozó volt egy magyar párral. Az idő többnyire esős és szomorú (azaz számomra borzalmas) volt és nem találtam egyetlen jó embert sem akivel megosszam se az örömöket, se a bánatokat. Lehet, hogy ez már a fáradtságom első jele volt de azért megpróbáltam ezen felülkerekedni, sokszor sikerrel. Az egyedüllétből származó negatív hangulatomat rögtön fokoztam azzal, hogy 2 napon belül mind a két lábszáramat csúnyán megégettem a kibérelt motor kipufogójával. Ez eleinte még nem zavart de később ez az égési sérülés csúnya sebbé nőtte ki magát és ez azt is megakadályozta, hogy egyáltalán a trópusi vizeket élvezzem. A biztosításom is lejárt idő közben, mely ugyan egy kis aggódással töltött el de azért ettől még nem mentem a falnak. Anno New Yorkban több mint 2 évet éltem biztosítás nélkül és hát ha ott kap el valami, akkor az egész megspórolt pénzem úszik. (Szerencsére ez nem következett be, mert akkor most ugye nem lennék itt.) A karácsonyt nagyon magányosan töltöttem, s bár volt velem 2 angol srác, velük annyira sikerült meghitt hangulatba kerülnöm, mint kb. Jézusnak Heródessel. Nem volt mást tenni, a bánatot megelőzve inkább jól berúgtam, s így tettem Karácsony másnapján is. Well done! - mondtam is magamnak. Aztán karácsony után elkapott a nátha. Néhány napig olyan brutális tüsszögés és orrfújás kísért végig az izzasztóan forró párás napokon, hogy alig láttam ki a fejemből. Azért ennek ellenére kirándultam, mert azt Balin muszáj. Szilveszterre sikerült 2 nagyon jó embert találnom, így legalább az nem fordult magányos alkoholizmusba. Január 1-jén azonban a változatosság kedvéért elkapott egy nagyon kellemetlen hasmenés, így ebből következően még január 2-a nagy részét is a WC-n töltöttem. De ez még nem volt elég. Egyedül vagyok, mind a 2 lábam megégve, tüsszögök, megy a hasam, de azért hát itt vagyok Balin és ezt élvezni kell. Elmentem tehát egész napos motorozós kirándulásokra. Már éppen az utolsó nagyobb kirándulásomról jöttem vissza, amikor a Bali legszentebb hindu szentélyének, a Besakih anyatemplomnak otthont adó falucska határában egy kanyarban megcsúszott a motorom első kereke, s az esésben frankón a motor alá került és megzúzódott a bal lábfejem. Szerencsére egy fiatal srác összesöpört az út széléről és a házába elfuvarozott, majd lekezelte a sebemet. Egy fél órás pihi és vérzésellállásra várás után visszaszálltam a motorra, mert az idő ugye haladt én meg vissza akartam érni az innen még vagy 1,5 órányira lévő Ubudba mielőtt a Nap lemegy. Szerencsére ez minden további probléma nélkül sikerült is, s nem sokkal sötétedés előtt befutottam bázisvárosomba.

Egy január elsejei sms-ben megírtam a szüleimnek a kellemetlen gyomorrontást, akik erre nagyon erősen aggódni kezdtek - amit persze megértek - főleg azért mert ugye az 1 héttel korábban történt szörnyűséges Tsunami katasztrófa esetleges következménye lehet egy kolerajárvány, s ez is - a változatosság kedvéért - hasmenéssel indul. Az én esetemben persze erről szó sem volt de szó ami szó tényleg rendetlenkedett a gyomrom, s néha még az északa közepén is felébredtem arra, hogy olyan görcseim vannak mint egy várandós kismamának. (Mintha én tudnám, hogy az mi... de akkor is.) Írtam tehát a szülőknek a megnyugtató üzeneteket arról, hogy minden oké, miközben a gyomorrontás szimptómái csak mérsékelten szűntek meg. (Pár napra rá aztán végleg, Hála Istennek.)

A csúcs január 3-án este volt. Fekszem az ágyon darabokban, a lábamból még mindig folyik a vér, s ugyan a nátha már alábbhagyott, azért a gyomrom még nem 100%, megőrülök a fájdalmaktól, nézem a négy falat a plafonon lévő neonszínű "energiatakarékos" lámpával és egyszer csak megszólal a telefon. Anyukám az, aki aggódóan ontja az intelmeket, hogy mit ne egyek és igyak, s hogy még fogat is csak palackozott vízzel mossak, ha arról van szó. Én nyugtatgatom, hogy "ne aggódj Anyukám, már tényleg jól vagyok", mert mit is mondhatnék egyébként? Most mondjam el az igazságot és okot adjak arra, hogy valóban aggódni kezdjen amikor szegénykémnek már így is elég álmatlan északát okozok? Nem, ezt nem tehetem, mert nem akarom, hogy olyan dolgok miatt feleslegesen aggódjon, amiben úgy sem tud segíteni. A baj már megtörtént, nekem kell orvosolnom azokat. Legszívesebben persze kiönteném a bánatomat, mert ez meg engem gyilkol belülről de nem tehetem, mert az nem lenne helyes. (Végül persze muszáj volt kitálalnom, mert az egyszerű sérülésből több hétig tartó járásképtelenség lett, s ezt úgy sem sikerült volna eltitkolnom előlük.)

Hogy mi a legnehezebb egy ilyen úton? Talán ez. Én utálok hazudni, sőt gyűlölök. A szüleim nyugalma érdekében viszont néha muszáj. Nagyon szeretem őket, s nekem ez a legfontosabb.