Eszembejutások 25.
Emlékezés egy jóbarátra...
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Kingának hívták. Kinga egy pár hónappal utánam született, azaz egykorúak voltunk. Szüleink játszótéri és lakótelepi babakocsitologatás közben ismerték meg egymást, s az ismerkedésből végül egy mai napig tartó családi barátság alakult ki. Az általános iskolát és a gimnáziumot is együtt jártuk végig, igaz mindig csak évfolyamtársként és nem osztálytársként. Ennek ellenére mindig tudtunk egymásról. Gyerekkorunkban rengeteg közös családi összejövetel alkalmával is találkoztunk, s egy ideig Kinga bátyjával Tamással is nagyon közeli cimboraságba kerültem.
A gimnáziumi érettségiig szinte minden nap láttuk egymást a suliban, de azon kívül is elmentünk néha ide-oda, születésnapot ünnepelni, stb. Gimi után aztán eléggé elszakadtunk egymástól, mert Kinga Szegedre került egyetemre, én pedig Debrecenbe. Hébe-hóba azért találkozgattunk és megtárgyaltuk az éppen futó projekteket de ez a hébe-hóba talán évente 1x történt meg. Teltek, múltak az évek tehát, néha váltottunk 1-1 emailt vagy összefutottunk Fehérváron egy kávéra. 2000-ben én aztán elhatároztam, hogy kimegyek az USA-ba szerencsét próbálni. Nem sokkal az utam előtt még egészen véletlenül összefutottam Kingával és édesanyjával a székesfehérvári vasútállomáson. Utólag visszagondolva nagyon erősen emlékszem erre a rövid találkozóras de az hogy ekkor látjuk utoljára egymást természetesen meg se fordult a fejemben. 2000. nyarán aztán kimentem Amerikába és 2003. szeptemberéig haza se jöttem. 2002. augusztusában meglátogatott Anyukám 2 hétre New Yorkban, s pont ebben az időben járt az Egyesült Államokban Kinga is az anyukájával, mivel Tamás bátyja eddigre már Baltimore-ban élt és dolgozott elismert fizikusként egy pár éve. Úgy volt, hogy talán tudunk majd találkozni a Nagy Almában (NY) de ez végül nem történt meg.
Anyukám hazaérkezése után nagyon beteg lett, s hónapokra bekerült a fehérvári kórházba. Rengeteget aggódtam miatta de mivel jó kezekben volt és vigyáztak rá az orvosok és az otthoniak, ezért még maradtam és folytattam a new yorki életemet. Október vége lehetett, amikor egy telefonbeszélgetés során Anyukám elmesélte, hogy találkozott Kingával a kórházban és hogy szegénykémnek valami komoly betegsége van. Az ezt követő 1-2 hónap tragikus volt és furcsa kettős érzésektől fűtött háború vívtam legbelül. Anyukám elkezdett egyre jobban lenni - aminek nagyon örültem - Kinga állapota viszont egyre rosszabbodott - ami sokkhatásként ért - és decemberre kiderült, hogy nem lehet őt megmenteni. 2 hónapos fájdalmakkal teli küzdelem után végül 2003. január végén elment a Kingus. 27 éves volt. Egy gyönyörű, okos fiatal lány tele álmokkal és tervekkel. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Anyukám a telefonban közölte a szomorú hírt. Csak néztem tehetetlenül magam elé és végig arra gondoltam, hogy ez nem igazságos az Istentől. Azóta egyetlen egy nap nem telt el, hogy ne gondolnék a Kingusra.
Sokat gondolkodtam azon még fiatalabb koromban is, hogy van-e Isten. Nem vallásos emberként sem mertem soha kijelenteni az ellenkezőjét, de egyes esetekben azért megfordult a fejemben, hogy ha van Isten, akkor ilyenek nem történhetének meg, mint ami Kingával is történt. Aztán eszembe jutott valami, amiről még évekkel korábban folytattam egy komolyabb beszélgetést egy spiritualista lánnyal. Az ember fizikai léte sok spirituális gondolkodású ember szerint a lelki életünk egy materiális szakasza. Ennek értelmében a földi létünk során az a feladatunk, hogy egy bizonyos fejlődési fázison átessen a lelkünk. Ha ez megtörtént, a test meghal és a lélek folytatja az útját a fejlődés egyéb dimenzióiban. Egy idő után aztán a lélek újra reinkarnálódik, hogy az által még teljesebb legyen, s ha a küldetését - ki tudja mennyi idő múlva - teljesítette, akkor megtér egy következő, emberi ésszel felfoghatatlan szférába. (Amit keresztény gondolkodás szerint Mennyországnak ismerünk.) Ezzel magyarázzák azt is, hogy sokan 20 évesen sokkal bölcsebbek, mint mások 60 évesen. Testileg lehet, hogy fiatalabbak, viszont a lelkük sokkal idősebb, tapasztaltabb. Hogy ez így van-e, azt természeseten nem tudom és nem is fogom megtudni addig, amíg oda nem kerülök én is. Az összes "halál utáni élet" elmélet közül még is ez az egyetlen amiben hiszek. Fizikaliag is bizonyított, hogy az ember 21 grammot veszít testsúlyából a halál bekövetkeztekor, s ezt a spiritualisták a lélek jelenlétének tartják. Van ugye az a fizikai törvény is mely azt állítja, hogy az energia az ab ovo van és nem vész el, csak átalakul. Véleményem szerint a lélek maga az energia, mely az ember esetében az egész "műsort" irányítja. Orvosilag persze kémiai és biológiai folyamatokkal is meg lehet magyarázni emberi érzéseket de én akkor is hiszem, hogy az egésznek az irányítója a lélekben lévő energia. Ez pedig a fizikai életünk végén nem csak úgy eltűnik, hanem továbbmegy egy másik szférába és új életre kel. Materiális, földhözragadt gondolkodással mindezek persze elég távolinak tűnhetnek, számomra viszont az ebben való hit az egyetlen dolog, mely segít elfogadni az élet ilyen szomorú eseményeit. Kingának volt egy másik küldetése, s ezért kellett itthagynia ezt a földi létet.
Az utam során rengeteget elmélkedem ilyen dolgokról. Buddhista filozófia szerint az az élet örökké változó (ahogy Indiában mondják: "anicha, anicha, anicha"), melynek része az öröm és bánat, az egészség és a betegség is. Nincsenek állandóságok, az élet minden egyes pillanatban más és más. A folyamatos változást viszont, még akkor is ha az negatív, el kell fogadnunk. Az egyetlen dolog ami mégis átsegít az egészen, az egy belülről fakadó hit. És ez nem a keresztény világ templomi miséinek szellemében születik meg, hanem belülről jön, s hogy úgy mondjam a lélek energiája által létezik. Ez az a hit, mely képes ledönteni akadályokat, megvalósítani lehetetlennek tűnő álmokat. Az a hit, mely az élet negatív eseményeiből és jelzéseiből is képes pozitívat létrehozni, s átsegít a legnehezebbnek tűnő pillanatokon. Az élet egy csodálatos ajándék melyet mindenki megkap egy hosszabb-rövidebb időre. A cél pedig az, hogy addig amíg tart, a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Főleg lelki fejlődés szempontjából.
Sokaknak nem adatik meg egyéb okok miatt, hogy az életben mindent kipróbáljanak, amit szeretnének. Valószínűleg nekem se fog minden álmom összejönni az életben, de ez az utazás legalább már sikerült, s ez nagyon boldoggá tesz. Tudom - mert beszéltünk róla még anno - hogy Kinga is nagyon szeretett utazni, s ha belegondolok, hogy mi mindent nem volt ideje megcsinálni ebben az életben, a szívem szakad meg. Egy dolog van azonban, ami mégis éltet és erőt ad ezzel kapcsolatban. Hiszek abban és érzem, hogy a lelkek összeérnek, s ez a fizikai elmúláson túl is összekapcsolja a élők lelkét a már elszólítottakéval.
Sokszor eszembe jut, ahogy azon a tavaszi napos délutánon a fehérvári vasútállomáson a Kingus színes csíkos pulóverben ott állt, s hosszú barna hajában csak úgy ragyogott a napsugár. Aztán amikor a vonat megérkezett, én felszálltam rá, s búcsúzás után még egyszer utoljára egymásra mosolyogtunk. Ezt a mosolyt a mai napig magammal viszem mindenhová a szívemben, s ha fizikailag nem is, lélekben biztos, hogy Kingus is beutazza velem ezt a mesés bolygót napról napra. Tudom, egy nap ismét fogunk találkozni de addig nekem még végig kell csinálnom azt, amiért megszülettem...
Ezúton szeretném ezt az utazást az összes fiatalon elszólított léleknek ajánlani és dedikálni.
|