Eszembejutások 27.

Gondolatok egy földkörüli utazás után
A világot meglátni és befogadni csodálatos érzés. Már kisgyermek koromban is ámulattal töltött el egy idegen világ embereinek és kultúrájának a megszimatolása. Ez az érzés azóta is egyre csak erősödik bennem, fejlődik mint egy kis embrió, aki meg akar születni. Igazából persze ez a születés csak egy kezdet. Egy új szemléletmód kezdete. Egy olyan életfelfogásé, melyben az apróságok kapják a legnagyobb hangsúlyt. Így élni egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert a mindennapi jelentéktelen életemben csak ezáltal tudom megtalálni az igazi boldogságot, nehéz mert egy modern világ sebességét és követelményeit nem az egyes ember határozza meg, elzárkóznom pedig nem szabad, mert az veszélyes. Az igazság, hogy nem is akarok elzárkózni de korábban akárhányszor meg akartam érteni a dolgok miértjét, soha nem jutottam semmire, amitől boldogabbnak kellene magamat érezni. Ebben úgy érzem, hogy az utam segített egy kicsit közelebb kerülni a megoldáshoz…

Hogy tanultam-e valamit és változtam-e? Azt hiszem, hogy rengeteget de még messze nem eleget. Annyi biztos, hogy a boldogság nem múlik az anyagi javakon de azt is megtapasztaltam, hogy egy adott életvitel elfogadása csak egy adott környezetben működik. Egy olyan világban, ahol senkinek sincs semmije ott könnyebb elfogadni a nincstelenséget és könnyebb arra koncentrálni, hogy őszinte szeretettel töltsük meg az életünket tárgyak és féktelen vágyak helyett. Egy sztárcsináló világban folyamatosan vágyakat pumpálnak az ember fejébe, s olyan eszményeket, melyeket nem elérni a totális csőddel egyenlő. Ez nem oké, de ez ellen sem lehet kisemberként túl sokat tenni. Aki tehát nem tudja és nem akarja felvenni a versenyt a rohanó világgal, annak azt tanácsolom, hogy pakoljon össze és költözzön el olyan országba, ahol lehet, hogy éppen csak az életben maradáshoz szükségeseket tudja majd önmagának megteremteni de mégis boldogabbnak fogja magát érezni, mint a modern nyugaton. Én már őszintén gondolkodtam ezen is és ha más nincs, erre fogom adni a fejem… Egy biztos: ennyi menetelés és világlátás után már szinte bárhol a világban képes vagyok jól érezni magam. A magány ugyanis sokszor csak addig tart, amíg az ember nem képes kinyitni magát igazán a világ felé. Ha mást nem, ez utóbbit már biztos, hogy sikeresen ”elsajátítottam”.

Azt hiszem, hogy a tapasztalati tényezők mellett az elmúlt 13 hónap legnagyobb kincse talán a szabadságom és az egészségem volt. Kevésszer adatik meg egy ember életében, hogy azt csinál amit igazán akar (természetesen a lehetőségeknek megfelelően) és minden nagyobb felelősség nélkül csak úgy él bele a világba. Én erre vágytam és az utazás végét jelentő balesetek előtt ezt közel 1 évig meg is kaptam. Azt gondolom, hogy ennek tükrében értékelni a 2004. évet igazán csak pozitívan tudom, s amíg be nem üt egy kis Alzheimer-kór, addig vidáman emlékszem majd vissza erre a felejthetetlen kirándulásra. Meg persze azokra is, amik majd még csak ezek után következnek… :)

Az életet az állandó változás teszi izgalmassá s az, hogy más környezeti és kulturális hatások érnek bennünket időről-időre. Cél, hogy amíg lehet, mindent vidáman és pozitív hozzáállással tegyük, mert boldogító eredmény csak is így születhet hosszútávon. Legalábbis én ezt így érzem. Gabriel Garcia Marquez azt mondta, hogy az életben mindenki a csúcsra vágyik és a legtöbben nem látják, hogy a boldogság az odavezető út akadályainak legyőzésében rejlik igazából. Az élet a legcsodálatosabb ajándék, vigyázzunk rá és töltsük meg minden jóval, amíg lehet!

CARPE DIEM!