Eszembejutások 1.

Eszembejutások 1.
2004.01.18.
(Most ékezetes karakterekkel írok, mert a laptopon írom ezt a cikket.)

Épp itt vagyok a szobámban Sao Paulo kellős közepén egy diákszállóban. Az elmúlt egy órában életem eddig legutoljára megismert emberével, egy Angliában élő fiatal ausztrál fickóval beszélgettem, aki a szobatársam ma éjszakára. Közben pedig nézzük a brazil TV fantasztikusan mulattató műsorát és óriásiakat kacagtunk. (Ez nem igaz. Egy kukkot sem értünk a brazil portugálból. Az európaiból meg még ennél is kevesebbet.) Épp mondom a Nick-nek (ugyanis így hívják), hogy nagyon megnéznek az utcán és nem tudom, hogy miért van. Ez véleményem szerint 3 dolog miatt lehet:

1. Kegyetlenül jóképű vagyok... Hmmmmmmm
2. Nagyon látszik, hogy nem vagyok idevaló. Hmm
3. Minden srác egy másik srácot szeret errefelé. Mhh. Talán ez leginkább...

Szóval inkább helyesbítek. Nem csak úgy megnéznek, hanem a srácok néznek meg és szólnak utánam főleg. Nekem ezzel egyébként a konkrét és abszolút direkt elutasításon kívül nincs is semmi bajom. :) ...és nem tudok vele mit tenni. GRRRRRRRRRR.

Egyébként furcsa dolog ez az új helyekre először érkezés. Ismeretlen minden, nem tudod hova mész, mi lesz, mit találsz, kikkel találkozol és ez egy kis bizonytalansággal tölt el. Ezt a fajta bizonytalanságot az új helyre való érkezés után egy ideig mindig megtartja az ember, aztán minél jobban ismeri a környezetet, annál könnyebben lazul el és aztán elmúlik a félsz. Engem kifejezettem spanol ez a fajta izgalom de őszintén bevallom, hogy érkezés után egy néhány óráig még én is csak lesek. Aztán egyre magabizosabb leszek. Mint pl. ma. Ültem a reptérről a belvárosba tartó buszon és csak néztem a melegséget árasztó zöld fákat és eszembe se jutott hova kéne menni aludni. Aztán mikor leszálltam, ott volt ez a francia párocska. Ők is utazók, szóval megértettük egymást azonnal. Csatlakoztam hozzájuk és az ő segítségükkel kerültem EBBE a diákszállóba. Erről ugyanis a "csodakönyvem" nem is írt. Már ez is tök jó. Egy számomra teljesen ismeretlen hely és 10 perc múlva más ismerem is. De ez nem is lényeges. Szóval bejelentkeztem, lezuhanyoztam, kicsomagoltam, interneteztem, majd elindultam a városba. Mindenki nézett rám. A város legközpontibb terén kirakodóvásár volt. Fényképezni nem mertem embereket, mert bámultak. Kisebb szorongással mentem egyes utcákba, aztán 2 óra múlva ez egyszercsak elmúlt. A délutánt már teljes nyugalomban töltöttem, a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgattam, majd "hazatérés" előtt koraeste is egy szálláshelyhez közeli kajáldában rendeltem a "szokásost". :) Aztán jött egy helyi lányka és kukoricát árult. Aztán egy másik, aki ilyen pörkölt magokat. EZT ANNYIRA bírom. Ez csak Latin-Amerikában van így. Eszel egy kiülős helyen és odajön hozzád egy helyik kislány vagy kisfiú és hozzák a kis portékájukat. És ez nem koldulás, ŐK dolgoznak. A krimókból szól valami helyi zene (hangosan, mint állat, egyik hely hangereje nyomja el a másikat), jókedvű mosolygós emberek játszanak sok esetben valami helyi játékot, s TOMBOL A JÓ HANGULAT. Te meg egyedül ott ülsz és része vagy ennek az egésznek. Hát nem tökjó????