Életfilozófia közel a harminchoz...

Kérdések és pofonok
Az élet maga a csoda. Egyenesen a legnagyobb stenk. Erre sokszor magam sem jövök rá. Hajlamos vagyok elveszni az olyan apróságokban aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Ezt legfőképpen akkor érzem, amikor a világegyetemről, a naprendszerünkről vagy bármely, az asztrológiához kapcsolódó témáról olvasok könyvet, újságcikket vagy látok egy dokumentumfilmet. Hogy mennyire kicsik vagyunk és ennek ellenére mennyire felnagyítunk picinyke dolgokat. Ezzel szerintem sokan így vagyunk. De miért van ez? Vagy miért van az, hogy az ember foggal-körömmel akarja a boldogságot? Mitől is lesz az ember boldogabb? Egyáltalán ki találta ki ezt az egészet? Miért van az, hogy valakinek megadatik, hogy kiegyensúlyozottan éli az életét mások meg csak várnak a "csodára"? Ez egy elég összetett kérdés, aminek a megválaszolása nekem sem fog menni, de azért leírom a saját verziómat. Ezt persze már előttem nagyon sokan megtették, pl. a Dalai Lámának vannak hihetetlenül bölcs gondolatai, de az általa leírtak is egy bizonyos területen kiegészítésre szorulnak véleményem szerint.

A boldogság mint cél
A boldogság keresése tudományos és megmagyarázható módon szerintem nem nyúlik vissza nagyon messzire. Akkor kezdődött, amikor a világ elkezdett szemmel láthatólag is egyre modernebbé válni. Amikor a technikai fejlődés által lehetővé váltak olyan dolgok, amelyekről az emberek korábban álmodni sem mertek igazán. Ilyen messziről elindulva persze baromi sok időbe telne eljutni napjainkig, ezért ezzel nem is untatok senkit. Mindenesetre amióta az ember szeme igazán kinyílt a világ felé, megjelentek azok a vágyak, melyek már nem az emberi szeretetre és együttérzésre épülnek, hanem egyéb materiális dolgok megszerzésére. Ebben persze én sem vagyok kivétel, hiszen elég sokat költöttem én is tárgyakra, amelyek az életemet semmivel sem tették jobbá, csak pillanatnyi örömforrásként szolgáltak. Dehát a tárgyak vannak az emberért és nem fordítva. Ezzel nincs is semmi baj. Én a baj forrását abban látom, hogy az egyensúly kezd felborulni. Az anyagi haszonszerzés érdekében olyan emberi értékekről mondanak le ma már sokan, mint a tisztesség, őszinteség, becsület, igaz szó. Tudom, hogy ez most ijesztően komolyan hangzik egy 28 éves ember billentyűjéből, de engem ez állatira idegesít. Hogy nap mint nap találkozom csalódott emberekkel, akik váltig állítják, hogy ők már senkinek soha többé nem fognak hinni és senkiben soha többé nem fognak bízni és hogy az egyetlen út a csalás, hazugság hogy megvédjék magukat. Hogy a fenébe mondhat ilyet egy 20 éves ember például??? Pedig mond, és a baj, hogy ezt így is érzi. S mivel az ember egy makacs lény, ez hosszútávon sokszor már nem is változik, csak maximum átalakul valamelyest. És ez nagyon szomorú.

Öröm és kudarc mint egymás kiegészítői
Nem mondhatnám, hogy az én életem egy Verne regény fordulataival vetekszik, de azért már velem is történt egy s más. Sok öröm és számos kudarc is. Az örömöt mint mindenki más hajlamos vagyok én is természetesnek venni, szerintem kicsit hibásan. Dehát önzők vagyunk mint állat, szóval miért ne vennénk természetesnek, ugye? (Megbecsülni Ivikém, megbecsülni!!!:) A kudarc mögött viszont mindig keresni akarjuk az okokat. A legtöbben nem magukat hibáztatják, hanem valaki mást, mert magaddal elszámolni a legnehezebb általában. Aztán a sok-sok kudarc árán egy idő után megtanulunk osztályozni, s ez egyre edzettebbé tesz bennünket. Ez az edzettség sokszor további egoizmust eredményez, s a velünk született altruizmus képességét teljesen kiszorítja.

Az összes kudarc közül a legjobban mindeképpen az fáj, ha emberekben kell csalódnod. Ezzel szerintem minden jóérzésű ember így van. Általában ezek azok a meghatározó rossz élmények melyekből leginkább táplálkozunk, hogy kialakítsunk egy olyan világot saját magunk számára, melyben a fájdalom ritkán előforduló jelenség. Van ilyen? Szerintem van. Olyan világ, amiben nincs fájdalom nem létezik, de ez jobb is mert a jót igazán csak a rossz fényében tudjuk objektíven és szubjektíven is megítélni, értékelni. Egy nagyon kedves ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az ő életét egy bizonyos hármasság irányítja. Nagyon tetszett nekem ez az filozófia, ezért megosztom veletek ezt a gondolatsort:

1. "Adj erőt Uram, hogy elviseljem azt, amin nem tudok változtatni"
2. "Adj türelmet Uram, hogy változtassak azon, amin lehet változatni"
3. "És végül adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettõt."

Jó, nem? Aki ebben a szellemben képes létezni, az szerencsés nagyon. Ehhez viszont az kell, hogy felismerjük a lényegtelen és a lényeges dolgokat az életben. Ez pedig tanulás, tapasztalás és nagyon nagy százalékban szeretet kérdése.

A félresikerült világkép
A világ egyre rosszabb felállást mutat. Ezt nagyon sokan látjuk de nem tudunk rajta változtatni, ezért bedugjuk a fejünket a homokba. (Furi szó a struccpolitika, mert én még se képen se filmen nem láttam struccot fejével a homokban. Na mindegy.) Az ember mindig hajlamosabb volt saját érdekeit nézni, mások életét kritizálni. De azt nagyon. Egyfolytában azzal vagyunk elfoglalva, hogy mije van a másiknak, ami nekünk nincs. És keményen dolgozunk azon, hogy az a valami nekünk is meglegyen, aztán ha már megvan, rájövünk, hogy így sem jobb. Erre persze lehet azt mondani, hogy ha ez másként lenne, a világ nem fejlődne olyan rohamosan, mint amennyire azt teszi. Ugyanis az ember újabb és újabb vágyai generálják a fejlődést. Ezzel tehát nincs is baj, hanem az egyensúllyal van baj, ahogy már írtam korábban. Hajszoljuk az élvezeteket, közben meg olyan lelkileg sivár életet élnek sokan, hogy a Góbi sivatag növényvilága ahhoz képest trópusi dzsungel.

A pénz, mint a szükséges rossz
Na, ez a egyik leggyakrabban vitatott tényező a boldogság kérdésének felmerülésekor, ezért ezzel kezdem a sort. Számomra furcsa kettősség határozza meg a pénzhez való viszonyulásomat. Ez olyan mint a tyúk meg a tojás esete. Vagyis meghatározó dolog-e a pénz a boldogsághoz, vagy az ember igazán akkor tudja a pénzhez kapcsolt boldogságát tisztán látni, ha már alapvetően pozitívan fogja fel létezését anyagiak nélkül is, vagyis tiszta lélekkel él. Sokan ez utóbbit tartják, s leggyakrabban a 3. világ fejletlen országaiban élő emberekkel példáloznak, akik legtöbben a templom egerének a szegénységével versenyeznek, mégis boldogok, mert az ami az övék, azt senki nem veheti el. Ezek pedig azok a dolgok, melyek a szeretetre alapulnak. ők viszont alulfejlett környezetüknél fogva nem is tudnak olyan materiális dolgok létezéséről, melyekre egyáltalán vágyakozhatnának. Marad tehát az ami az övék és abból próbálják a legtöbbet kihozni. A modern nyugati civilizációban élő ember ezzel szemben a szeretet meglétét attributumnak veszi, az ehhez fűződő őszinte közeledés viszont sokkal jobban megkérdőjelezhető. Pontosan a pénz megléte miatt. Én mindenképpen úgy látom, hogy a modern ember életében előbb jön a pénz megszerzése, ami semmiképpen nem jó, viszont nagyon nehezen kerülhető ki. Az ember mindig többet akar annál mint ami van. Ha nincs pénz, csak korlátokat látunk és megszorításokat. Ha minden más stimmel, féktelen vágyakozásunk mégis újabb és újabb tárgyat talál. Mivel a 3. világ országaival szemben a mi életünkben folyamatosan megjelennek olyan matériák, melyek életünket teljesebbé vagy könnyebbé tehetik, ezért nehéz is az embernek a fülét farkát behúzni, szemét becsukni és azt mondani, hogy neki a matériák teljesen indifferensek. Az aki a modern világban a pénz lényegtelenségéről beszél az vagy 1. gazdag és rájött hogy belül van a baj, 2. teljes kilátástalanság vett rajta erőt. Hogy miként juthatunk el arra az anyagi szintre, ahol már nem gombóccal a hasunkban fekszünk, ebben nem tudok senkinek sem tanácsot adni. Abban viszont igen, hogy mindenképpen tanuljuk meg értékelni azt a szintet, amit már elértünk. "Ennél lehetnék rosszabb helyzetben is..." , erre kell gondolni. S ha sokan úgy gondolják, hogy ezt pozítívabban felfogva ennek az ellenkezőjét kellene állítani (vagyis hogy lehetnénk jobb helyzetben is), akkor vegyük azt figyelembe, hogy azzal megint csak elégedetlenségünknek adunk hangot, ami negatív érzelmeket és hozzáállást generál. Recept tehát nincs a pénzzel kapcsolatos boldogsággal kapcsolatban, talán csak annyi, hogy megtanuljuk mi az, ami már elég, hol van az a határ, amihez ha elértünk, akkor ne akarjunk mindenáron többet, mert ami mindenképpen kell, az már meg van.

A karrier kérdése
Nemrég az egyik cimborám megkérdezte tőlem, hogy nem zavar-e az, hogy belőlem még 28 éves koromra sem lett az égvilágon SENKI. Mert ez tényleg így van. És az volt a válaszom, hogy egyáltalán nem zavar. Mit is jelent az hogy valaki lettél, gondolkodtam el a kérdésen... Az, hogy előrevitted a világot valaminek a felfedezésével? Hogy olyat tettél le "az asztalra" amivel mások elismerését kivívtad? Vagy híres embernek kell ahhoz lenni, hogy valaki úgy érezze, befutott??? Én nem tudom. Nagyszerű dolog ha valaki tehetsége és kitartó munkája révén olyat hoz létre, amivel másoknak tud valami adni. A személyes ismeretségi körömben is van 1-2 velem egykorú olyan ember, akit mára már az egész ország ismer és őket - valamint mindazokat akik tudással jutottak el arra a szintre ami az ismertségüket és/vagy elismertségüket eredményezte - őszintén tisztelem és becsülöm. ...és annak ellenére hogy nekem ez még nem sikerült örömmel vállalom azt, aki vagyok, s nem érzem, hogy máshogy kellett volna az életemet csinálnom, más célokkal felépíteni. Ha el tudod fogadni azt az embert, aki vagy, az első lépést megtetted a boldogság felé.

A kritika
Pontosan abból fakadóan, hogy az ember akarva akaratlanul másokhoz viszonyít, állandó értékelést folytat. Értékeli a másikat és értékeli saját magát. Ez eddig oké. Az értékelés viszont napjainkban egyre inkább átcsap negatívba, vagyis másokkal kapcsolatban egyre gyakoribb a leszólás, a negatív kritizálás. Ez abból fakad véleményem szerint, hogy személyíségünk fejlődése során kialakul mindenkiben a szubjektív értékítélet, s meglehetősen intoleráns világunk arra nevel bennünket, hogy nemtetszésünknek nyugodtan adjunk hangot. Ennek a folyamatnak a vége pedig a féktelen egoizmus. Azt fogadjuk csak el, ami szerintünk jó és nem mérlegeljük mások döntésének a jogosságát, vagy egyáltalán az okát. Zenész ember lévén rengetegszer előkerült az életemben az, hogy mások az alapján ítéltek meg engem, hogy én milyen zenét hallgatok. (Nyálas, gáz, raj, menő, hippy, funk, stenk, stb.) . A zenének nem az a célja pl., hogy nyugalmat adjon a léleknek? Most azért hallgatsz valamit, mert az olyan menő dolog olyat hallgatni, vagy azért mert úgy érzed, hogy belül megszületett egy egyensúly? Egyáltalán mi az, hogy jó és mi az, hogy szép? (Erre Platón azt mondta, hogy "Szép az, ami érdek nélkül tetszik.") Most mitől rosszabb vagy jobb ember az, aki trash metal-ra alszik el, mint az, aki egy barokk misetételre teszi ugyanezt? Miért kell ilyenek miatt ítélkeznünk mások felett?

A zenén kívül az élet egyéb területein is sokféle megközelítés létezik. És ez jó is így csak ne kritizáljunk mindenkit negatív módon úton, útfélen. Ha mindenki ugyanazt csinálná, az unalmas lenne. Ízlésbeli dolgokba elítélően belekötni szerintem hibás. Ha úgy érzed, van jobb út, akkor meséld el azt hogy az mitől jobb és ne a másikat írd le azért mert ő bizonyos dolgokat másként érez. Ha pedig a másik ember ízlésvilága, stílusa és életszemlélete alapvetően különbözik a tiédtől, mindig megvan az a lehetőséged, hogy nem keresed a társaságát, ha az neked nem jó. Számos olyan terület van, ahol az emberek helytelen hozzáállását az információhiány okozza, de az ezekkel kapcsolatos jobbító szándéknak is az elfogadásból és a pozitív segíteni akarásból kell táplálkozni nem pedig a lehúzásból és az ellentétes álláspont porba tiprásából. Fogadd tehát el, hogy mindenki más. Ne ítélkezz és ne legyenek előítéleteid, ha valakit vagy valamit nem ismersz igazán. Ha pedig úgy érzed, hogy segíthetsz másokon, fektess nagyobb hangsúlyt a jó kiemelésére mint a rossztól való elrettentésre.

Az összetett világ fontossága
Miért kategorizál az ember és ítélkezik mások fölött szakma és válaszott életstílus alapján? Ez valójában nem kérdés, hanem tény. Nem látom tisztán azt a folyamatot, aminek ez lett az eredménye de magamon is éreztem egész tinédzserkoromban, hogy nem láttam az igazi értékét a nem szellemi munkáknak. Pedig egy nagyszerű kőműves, szobafestő, lakatos vagy pék munkája legalább annyira fontos mint egy társadalomban a jog megléte vagy a művészet által képviselt értékek közvetítése és még sorolhatnám. Az életben minden munkának megvan a maga szerepe és hibás dolog lenne azt gondolni, hogy egyik munka feljebbvalóbb a másiknál. Igazán professzionálisan csinálni valamit az minden területen ugyanakkora elhivatottságot kíván meg még akkor is ha egyes szakmák teljes tudásanyagának elsajátítása többször annyi időbe telik, mint pozitív értelemben vett más, egyszerűbb szakmáké. Nem beszélve arról, hogy fizikai munkák teljességgel konvertibilis szakterületek, az azokhoz való értéssel az ember jobban elboldogulhat egy teljesen másik országban is. És manapság már ez sem utolsó szempont. Az egyetlen kivétel számomra - és minden összehasonlítástól független - az orvosi szakma. Azok az emberek akik az őszinte gyógyításnak szentelik életüket, mindenek felett állnak. Ha egészség nincs, semmi sincs. A jó orvosokat mindenkinél jobban meg kell becsülnünk és a kormányainknak is ezt kéne tenni. (Azért írtam, hogy a jó orvosokat, mert manapság vannak olyan orvosok is, akiket nem feltétlenül gyógyítás iránt érzett belső kényszer vezérel...) Minden szakmának megvan a szerepe abban, hogy életünket teljessebbé tegye. A választott életpálya nem minősít senkit. Ami minősít az az, ahogy a munkánkat végezzük. Szívvel vagy a nélkül.

A Dalai Láma és a boldogság kérdése
Ez a nagyon okos ember hányadtatott élete során rájött arra, hogy az emberiség megmentésének egyetlen útja az altruizmus. Vagyis tágabb értelemben véve a mások segítése. Ezt ugyanis az ember csak jó érzéssel, őszinte szeretettel tudja megtenni. Néhány éve volt egy amcsi film (az volt a címe angolul, hogy "Pay it forward" - magyarul kb. "Fizesd tovább"), ami arról szólt, hogy egy kisfiú egy iskolai tanulmányának - melynek kérdése az volt, hogy hogyan tehetjük a világot jobbá - azt írta, hogy mindenkinek egyetlen jócselekedetet kellene csak tenni egy másik ember felé, s az elindítana egy olyan lavinát, aminek a végén az egész emberiséget az altruizmus szelleme hatná át. Ez persze fantazmagória, mert ez soha nem érne körbe, de az ötlet szerintem fain. A jó ugyanis legalább annyira ragadós tud lenni, mint a rossz. (Hasonlatnak talán azt a hímsoviniszta nem éppen ideillő, gyarló megállapítást tudnám idézni, hogy "minden nőt ágyba vinni nem lehet, de törekedni kell rá." :) Ezzel én persze nem értek egyet, de ez is példázza, hogy az akaraton múlik minden.) A buddhizmus tanítása azt mondja ki, hogy erkölcsileg egészséges cselekedetekre kell törekedni, aminek mibenléte abból fakad, hogy fegyelmezett vagy fegyelmezetlen tudatállapotban hozza meg az ember a döntést az adott cselekvéssel kapcsolatban. Nem vagyok buddhista de ez a megközelítés nekem tetszik. Az ember igenis úgy hozzon döntéseket, hogy azokat mérlegelje erkölcsileg és figyeljen oda a határása. Meg kell próbálni olyan döntéseket hozni az életben, melyeknek destruktív, másokra nézve negatív hatása a lehető legkisebb. Ha az ember mindig képes lenne az életét úgy irányítani, hogy másoknak a legkisebb fájdalmat okozza a döntéseivel, újabb lépést tenne a saját és mások boldogsága felé.

A Dalai Láma és a hiányzó láncszem
A Dalai láma elmélete a boldogságról arról nem vall a teljesség igényével, ami a párkapcsolatok építő és romboló hatását illeti, s hogy ezt alapvető befolyásoló tényezőnek tekintse. Az egyszerű (jóértelemben vett szeretetéhes) ember életében igenis meghatározó jelentőségű a harmónikus társkapcsolat, ami egy hívő cölibátust fogadó szentatya életében egy irreleváns dolog. Nem is beszélve a szerelemről és a szexualitásról, amelynek a modern ember életében olyan fontos szerepe van, hogy az ember anélkül hosszútávon bekattan. Szex nélkül szinte tuti. Ez a probléma alkotja talán a mindennapi életünk 80%-át. A párkapcsolatok egyensúlyba hozó hatásáról két mondás jut az eszembe: 1. "Segíts magadon, s az Isten is megsegít" és 2. "Ha nem vagy képes önmagadat szeretni, ne várd, hogy másokat szeretni tudj". Kell, hogy az egyedüllétben is a jót találd meg, pl. önfeltárásra, önértékelésre ez a legjobb, ennek segítségével még a független boldogság érzését is ki lehet alakítani. Na nem egy életen keresztül, de annyira, hogy ne veszítsd el a talajt, ha időlegesen egyedül maradsz.
"Járunk, nem járunk, megcsalnak, nem csalnak, merre tovább, mi a baj, mi hiányzik, mit rontottam el megint, stb.?" Egy működő párkapcsolatban az ember kevésbé tesz fel kérdéseket. Pedig ezekben a kérdésekben megtalálható egy csomó válasz a negatívan feltett kérdésekre. Ezen persze messze túlmutat az a tény, hogy az emberek sokszor az egyedülléttől való félelem miatt ugranak bele valamibe, amiről talán már a kezdetekben tudják, hogy valami nem dzsuker (stenk), de hát azért mégis jobb valakivel mint egyedül. Ez is érthető, hiszen élet vala 1 darab, csak szerintem tudni kell mérlegelni ott is, hogy ilyen esetben mennyit várhatunk el a másiktól és hogy a saját elvárásainkból mi mennyit teljesítünk a másik felé. Ha egy kapcsolatot az őszinteség és a gerincesség vezérel, akkor mindent egyszerűbb áthidalni. Még a szakítást is, ha az adott kapcsolat "nem volt megírva". Eszembe jutott erről egy idézet, amit Papp Lajos (szívsebész professzor) könyvében olvastam. "Aki Istent szereti benned az úgy őriz meg, hogy elenged. Aki csak önmagát szereti benned, az úgy veszít el, hogy görcsösen ragaszkodik hozzád." Ha csalódtál, mindig nézz magadba is és tanulj az esetből. Másokon törleszteni saját fájdalmadat az megint olyan mint egy láncreakció. Soha nem ér véget és csak káoszt, őszintétlenséget, legfőképpen pedig további fájdalmakat eredményez. Mindenki megérdemel egy tiszta lapot és soha ne tégy olyat, amit magadnak sem kívánnál.

A hit kérdése
Megmondom nektek a frankót, nem vagyok egyáltalán vallásos manus. Teljesen hittan és templommentes gyerekkorom volt, őszinten bevallom, hogy még megkeresztelve sem vagyok. Szüleim különböző vallásuknál fogva úgy gondolták, hogy majd felnőtt fejjel eldöntöm én, hova akarok tartozni. De ez nem fáj, szóval nem zavar és nem hiszem, hogy ezen múlna az, hogy most jó ember vagyok-e vagy rossz. "Autós megközelítésben" fogalmazva azt mondanám, hogy rengetegféle gumiabroncsom van, de csak egy vezérműtengely. Lakótelepen nőttem fel, s a mai napig megvan ez az utcagyerekes, káromkodós, szabadszájú énem. Ez én vagyok. Szüleim és az iskoláim nevelésének köszönhetően viszont kifejlődött egy ennél sokkal disztingváltabb stílusom is, melynek a mindennapi életben nagy hasznát veszem, mert különben szóba sem állnának velem a komolyabb emberek. Az is én vagyok. Egy dolog viszont mindentől függetlenül irányít belülről. Ez pedig a jó és a rossz KARMA kettőssége. Hiszek abban, hogy amit az életben elveszünk jogtalanul, azt az élet visszaveszi tőlünk egy másik területen. Az én életemben ez mindig így volt, talán ezért ilyen erős bennem ez a fajta hit. Ha valakit becsaptam, engem is becsaptak de sokszorosan. Ha valamit elloptam, tőlem is elvettek valamit. Csóróként éltem, s az élet (vagyis a Karma) gondoskodott arról, hogy így is érezzem magam. Ha viszont pozitív szemlélettel ébredtem, jó dolgok történtek. Ha hittem valamiben, hogy azt meg tudom csinálni, előbb-utóbb összejött. Például azt is tudatosan nevelem magamba, hogy egészséges vagyok, s ez korábbi, meglehetősen beteges fiatalkorommal ellentétben, egészséges pszichével működik is. Pedig azért adok a testnek rendesen, még ha nem is szándékosan. Rendszertelen életmód ON. Ha elhagyod magad, összedől a világ. Ha hittel küzdesz, eljutsz oda, ahová vágysz. Legyen az bármi.

Összegzés
Összegezve ezt a kissé hosszúra sikeredett gondolatsort, véleményem szerint az ember akkor tud boldogabb lenni, ha békében van önmagával. Ha elfogadja azt, hogy viccesen fogalmazva AHOL VAGYOK, ODA JÖTTEM. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a saját életünkből és ha valami hiányzik, akkor azért mindig lehet és kell is őszintén küzdeni. Küzdeni úgy, hogy tiszességgel veszed az akadályokat és nem másokon át gázolva éred el a célod. Akkor ugyanis valaki majd egyszer rajtad is át fog gázolni. Figyelj oda azokra az emberekre akik neked számítanak. Tudom, hogy nehéz mindenkinek megfelelni, de egy kis akarattal megelőzhetünk későbbi konfliktusokat (pláne párkapcsolatokban), mert ha igazán fontos a béke, odafigyelünk azokra a dolgokra, amik a másiknak fontosak. Fontos, hogy mindig őszinte tudj maradni, még akkor is ha ezt valaki már veled szemben kihasználta. Bármi vezérli a cselekedeteidet, tudd, hogy csak a másiknak tudsz hazudni, önmagadnak soha. És ne irígykedj másokra, mert aközben, hogy egy másik ember valamit elért ami számodra vonzónak tűnik, biztosan kimaradtak olyan dolgok is az életéből, ami Neked megvolt és a világon semmiért nem adnád azt az emléket, tapasztalatot. Kinek a pap, kinek a papné ugye...Nem az a lényeg, hogy mit nem tettél meg, hanem hogy mit tanultál abból, amit megtettél.

Az említetteken kívül még vagy egy jópár dolog, amit leírhatnék de már így is egy kicsit hosszúra eresztettem a mondókámat. A legfontosabb és mindenek feletti, hogy mindig ember maradj, egy jószívű ember. Ha mással nem is, őszinte szeretettel biztosan előrébb viszed a világot. Az élet egy hosszú folyamat, amiben a békét keressük leginkább. A saját békénket, ami mindenkinek más. És ez az a boldogság, ami mindenkiben benne van. Élj tehát úgy ahogy érzed de érzéssel és szeretettel érezd, ezt soha ne felejtsd el.