Eszembejutások 26.
Az egészség a legnagyobb kincs, avagy egy tanulságos történet az emberi hülyeségről
Ennek az eszembejutásnak a témája a saját hülyeségem. Legbelül úgy érzem, hogy valószínűleg ennek köszönhettem a 2005. év első heteinek balszerencséit is, s végül azt, hogy az utamat idő előtt be kellett fejeznem.
Indonéziában töltött 1 hónaposra tervezett aktív körülnézésemből 2 hét móka és 2 hét ágyhozkötöttség lett. Ez utóbbinak az oka nem kontrollálhatatlan libidóm szabadon engedése volt igen aktív módon (sajnos), hanem az az egyszerű és szomorú tény, hogy nem tudtam járni. Egész eddigi életemben most fordult elő először (és remélem utoljára), hogy ilyen hosszú időre járásképtelenné váltam. Borzasztó érzés, meg kell mondjam. Pláne azért, mert egyébként meg majd kicsattantam az egészségtől úgy általában, az idő pedig csodálatos volt odakünn. A világ egyik legromantikusabbnak tartott dél-kelet ázsiai szigetén időzve az egyetlen pozitívum szinte csak az volt, hogy január ellenére egy szál alsónadrágban kiülhettem a teraszra. De hogyan is kerültem ilyen helyzetbe és miért tanulságos ez a sztori? Hát elmesélem...
A naplómban erről írtam jó sokat de remélem, hogy a nyüglődéseim történetével nem sokan szórakoztatták magukat (vagyis felhasználták az "átugrásra" létrehozott linket), mert nekem igazából visszaolvasni sincs kedvem azt, hogy mekkora egy barom is voltam. Na szóval... Január 3-án egy egész napos motorozás végéhez közeledve, Bali legszentebb hindu templomának otthont adó Besakih falucska határában egy teljesen aprócskának tűnő balesetet szenvedtem, amikor is az egyik éles kanyarban a motor kereke megcsúszott az aszfalton szétszóródott murván, én meg dobtam egy balost a bal lábammal a motor alatt. Az ijedtségem nagyobb volt mint a valódi baj, legalábbis én ezt hittem. A baleset után egy helyi srác segített lekezelni a sebemet (akinek az apja orvos volt, s így volt fogalma egy seb szakszerű kitisztitásáról), majd visszaültem a motorra és ezek után még hazagurultam 1-1,5 óra alatt. Mivel a sebemet kezelő srác állati rendes volt és valahogy viszonozni akartam a kedvességét, ezért adtam neki 10 dollárt. Nem tiltakozott. Hazaérve aztán a házigazdám azt javasolta, hogy azért mutassuk meg az orvosának a sebet, de mivel apróbb fájdalmakkal kísérve még mindig tudtam járni, újabb pénzköltéshez meg nem volt kedvem, ezért úgy gondoltam, hogy ez teljesen felesleges lépés. Én ökör tehát még 1 egész napig intézgettem a dolgaimat sántikálva, s abban reménykedve, hogy a sebek begyógyulnak hamar és újra 100%-os leszek. A 3. nap reggelére a lábam bedagadt. Megijedve, hogy na "szevasz neked" most már tetanuszos is leszek vagy mi, megkértem a házigazdám egyik cimboráját, hogy vigyen el egy közeli klinikára. A sebemet és a duzzanatot látva a doki megnyugtatott, hogy nincs baj, beadta a tetanusz injekciót (ami már drágább volt mint egy egyszerű tetanusz, mert közel 2 nap után kértem azt, s így egy erősebb és jóval drágább szérumot kaptam), mégegyszer lekezelték a sebet, felírtak egy antibiotikumot és sok-sok pihenést javasoltak. (Kezelés és gyógyszerköltség: 9 ezer forint.) Így is tettem, innentől fogva 4-5 napig fel se keltem az ágyból. Úgy sem ment volna a séta. Aztán pontosan 1 héttel a baleset után már látszólag és érzésre is sokkal jobb volt a helyzet, ezért úgy gondoltam hogy sétálok egy kicsit. Nem tudom leírni azt a boldogságot, amikor a lábamra állva csak egy aprócska fájdalmat éreztem. Az első napi néhány lépést egy második napi hosszabb séta követte, s ez már abszolút eufórikus hangulatba is hozott. Sajnos csak rövid ideig. Estére megint visszatért a fájdalom, s éjszakára annyira bedagadt a bokám, hogy már fekvő helyzetben is iszonyúan fájt. Nem is aludtam semmit. Az ezt követő napon a helyzet semmivel sem lett jobb, így újabb kórházi kezelésre "vágytam". Ez alkalommal már a központi nagy kórházba mentünk, Denpasarba. Megfordult a fejemben, hogy el is törhetett valami, szóval röntgeneztettem egyet. Szerencsére nem volt törés de a doki is azt mondta, hogy nem szabadott volna 2. napon 1 órát sétálnom. Vagyis magamnak köszönhetem a helyzetemet. Ááááááááá de ideges voltam!!! Legszívesebben fejbe rúgtam volna saját magam de ez márcsak azért sem ment volna mert a lábam olyan merev volt, mint egy kapufa. Kaptam újabb sebkezelést, antibiotikumokat és megint a fenekére csaptam 10 ezer forintnak. A pénz persze ebben az esetben tényleg csak a legkevésbé érdekelt. A kórház után aztán hazatértem és folytatódott a nyűglődés. Teltek múltak a napok, aztán eljött január 17., nekem meg el kellett takarodnom Indonéziából, mert lejárt a vízumom. Ez meg is történt de a repülőtéri tolókocsis "jelenet", a szinte lehetetlennek tűnő csomagfelvételek és az állandó segítségre szorulás eléggé megkeserítette ezt a fél napos mutatványt. Indonézia után Szingapúr következett, s itt folytatódott a lábadozás. Egészen pontosan 4 napig mankóztam (attól félve, hogy ha vigéckedek, akkor megint bedurran a lábam), majd utána kezdtem csak szép lassan sétálgatni. A gyógyuló sebem állapota miatt egy dokihoz is elmentem azért, aki a szakszerű tisztítás után újabb gyógyszereket írt fel, ez alkalommal a költségeim mindössze 4400 Ft-ot tettek ki ezzel kapcsolatban. A hosszú sztorit rövidre zárva innentől fogva már igazán elkezdtem javulni, s újabb 4 nap után már szinte duzzanat és fájdalom nélkül sétálgattam Szingapúrban is.
A lábam esete után következett egy kis dengue-láz. Erről a naplóban bővebben írok, így ezt most átugornám, de a lényeg, hogy valószínűleg azt is Balin kaptam el, mégpedig akkor amikor a szálláshelyemen feküdtem 2 hétig mozdulatlanul. A dengue-lázat ugyanis az egyetlen nappal aktív - Aedes Aegypti nevű - szúnyog terjeszti, s egy trópusi égövű helyen elég egyszerű ezekbe a kis rovarkákba beleütközni, pláne ha az ember bezárva fekszik egy szobában, ahol ez a kis vérszívó leledzik. Nekem mindenesetre sikerült. 4 napos tehetetlen és lázas létezés után végül egy szingapúri kórházban kötöttem ki 5 napra, s itt sikerült megfékezni állapotom további romlását. Eddigre már szerencsére sikerült biztosítást is szereznem, így megúsztam az 1840 szingapúri dolláros kórházi kezelés díját. A kórházból való kijövetel után végül úgy határoztam, hogy hazajövök, mert ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak ennyi balszerencsét követően.
A motorbalesetből származó teljes gyógyulás még ezeknek a soroknak az írásakor sem történt meg (2005. április közepén), de az is igaz, hogy egy mélyebb seb nyomai soha nem tűnnek el. Pozitívan felfogva ezt a balesetet, legalább szereztem egy örök emléket. Made in Bali. :)
..és most egy kis extra elmélkedés…
Ha a baleset napján azonnal a denpasari kórházba megyek, s a helyi traumatológus szakorvos utasításait figyelembe véve türelemmel kipihenem az esésből származó akkor még aprócska zúzódást, akkor valószínűleg 3-4 nap múlva újra járni tudtam volna, s 2 hét múlva már szaladni is. Valamiért én azt hittem, hogy velem ilyen "ciki" nem történhet és hogy "ebcsont beforr". (Meg különben is keményfából faragtak engem...) Sajnos nagyon nagyot tévedtem. Nem is beszélve a dengue-lázról, amit meg elég rendesen végigszenvedtem. A tanulság tehát az, hogy ha valaha - és ne adj Isten hogy legyen ilyen - külföldön még csak egy aprócska baleset is ér, azonnal menj el egy szakorvoshoz, s kezeltesd le a problémát. Pénz nem számít, még akkor sem ha nincs biztosításod. Ezen a világkörüli úton sok-sok mindenbe sikerült belecsippentenem, azt azonban nem gondoltam volna, hogy az egészségem megóvásával kapcsolatos legnagyobb tanulópénzt is meg kell fizetnem majd valahol. Így jártam.
”Istenem, bárcsak visszapörgethetném az idő kerekét csak egy picikét!” – egy ideig mindig ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Sajnos ez lehetetlen. Mondják, hogy az ember saját kárán tanul. Ez igaz. Mégis azt kérném tőled kedves olvasóm, hogy ebben az egy esetben inkább tanulj az enyémből. Ennyi kellemetlenséget nem ér meg egy saját lecke.
|